Vannak dolgok, amiket nem követek. Vagy azért, mert régen követettem, és mára meguntam őket, esetleg kiábrándultam belőlük, vagy azért, mert eleve soha nem is érdekeltek. Sok ilyen dolog van, most hogy csak kettőt említsek belőlük: disztópiák és zombik. A disztópiákat a nagy YA-hullám tetőpontján engedtem el, mikor már nekem volt kellemetlen az egész jelenség, és ezért már nem ez az a téma, amit kifejezetten keresnék, a zombik pedig soha sem foglalkoztattak, és azt kívánom, bár a Walking Deadben se lennének benne.

covers_299250

A fentiek miatt a The Girl With All The Gifts (magyarul: Kiéhezettek) elolvasása bizonyára meg sem fordult volna a fejemben, hacsak egy kedves ismerősöm a kezembe nem nyomja. (Ezúton is köszönöm neki, hogy rám gondolt.) Mikor utánanéztem, mit kapok, meglepődtem: zombis thriller napsárga borítóval, melyen egy kislány sziluettje látható. Nem szokványos, de legyen. És mint kiderült, a borító ízléses minimalizmusa és a zsánertől tök idegen színvilága jól passzol ahhoz, amilyen maga a regény.

A főszereplő egy kislány, Melanie, aki a maga kis stréberségével azért elég helyes. A regény elején javarészt az ő szemén keresztül figyeljük az eseményeket, és tényleg csak figyeljük, mert Melanie igen passzív és eseménytelen életre van ítélve. Hogy miért, az spoiler. A kislány nagyon intelligens, érdeklődő, érdekes róla olvasni, de amikor az élethelyzetére reflektál, a körülményeiről nyilatkozik, az fájdalmas. Nem úgy fájdalmas, hogy rossz, hanem úgy, hogy tényleg kiváltja a lelki sajgást az olvasóból. A szerző itt nagyot alakít: bele tudott helyezkedni egy olyan személy (gyerek!) szemszögébe, aki a fogságot nem fogságként éli meg, hiszen nincs másról ismerete. Megtanulta, hogyan tájékozódjon egy ilyen környezethez, kötődést alakított ki azokkal, akik ott körülveszik őt. Minden Stockholm-szindrómára hajazó sztoriban ez a legmegterhelőbb. Jól érzékeltette, milyen kicsi a világa egy ilyen szűk élettérben mozgó személynek, hogy a megaláztatásokat nem is értékelheti igazi megaláztatásként, hiszen nem tudja, ha lenne más opció, az hogy nézne ki. Szomorúak ezek a részek, és még tudja fokozni azzal, hogy a regény kb. harmadától kezdve, az események valódi pörgése közben beveti Melanie intelligenciából és helyzetfelismerésből fakadó gyakorlatiasságát.

A későbbiekben nézőpontokat váltunk, és egyre gyakrabban. A regény végére elmondható, hogy szinte többször vagyunk a Melanie-t körülvevő felnőttek fejében, mint a lányéban, és ennek abszolút van értelme. Kevés szereplő van, ám mindegyikük mást és mást szimbolizál Melanie számára, tökéletesen más irányba hajtják (hajtanák) az helyzetüket. Saját jogukon nem túl érdekesek, a kidolgozottságuk kérdéses, de elképzelhető, hogy ez nem is szerepelt a szerző céljai között. Mindössze infót adnak át nekünk, benne vannak a jelenetekben, de nem igazán élnek, nem igazán esélyesek arra, hogy bárkinek is kedvenc karaktereivé váljanak.

A fő konfliktus, a nagy krízis, amitől a világuk összeomlott sem újszerű, de okosan és diszkréten kezelt. Nincs benne a disztópiákra jellemző töri óra, amikor valami tanóra, propagandafilm, beavatási szertartás vagy egyéb keretei között a szereplők és az olvasó is megtudná, mi történt a világgal, amitől oda jutott, ahol a regény éppen tart. Itt elég hézagosak az infót, csak a legalapvetőbb információkat kapjuk meg róla. Úgy általában elmondható, hogy minden elég minimálra van véve, és én ezt rizikós megoldásnak tartom. Annak ellenére, hogy valóban egy értelmes regény, ami bizonyos részeivel képes megragadni a figyelmet és ráültetni a hullámra, a „kevés” szó az, ami a könyv becsukása alatt megmaradt bennem. A szerzőnek volt egy mondanivalója, és minden arra fűzött fel. Felfoghatjuk úgy is, hogy megkímél a sallangtól, a fölösleges időhúzástól és egyebektől, de közben meg ott van az is, hogy talán kicsit túl egyszerű maradt az egész.

Ami viszont véleményem szerint egy csillagos ötös pontja a történetnek, az a befejezés. Nem azért, mert valami hatalmas fordulattal kicselezett volna a könyv, hanem mert nem gondoltam, hogy a regény világán egy ilyen előremutatás lehetséges. Ügyes, kellemes lezárása van, jól kidomborítja mindazt, amiről ez a történet valójában szólt. Bár az én kiadásom borítóját beterítő dicshimnuszt egy pöppet túlzásnak érzem, M. R. Carey egy érzékenyen tálalt, kissé beborulós, de friss regényt írt. Most már csak az a kérdés, mennyire lesz vevő a közönség erre a könyvre, és hogy esetleg a mostanában debütáló film meg tudja-e törni a disztópia lejtmenetét. A potenciál benne van.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon