Új sorozatba kezdünk itt, az SFmagon. Stábunkban ugyanis nemcsak olvasók, de olvasó írók is megtalálhatók. Mivel minden írónak megvan a maga kedvenc olvasmánya, arra gondoltunk, hogy érdemes lenne ezeket elétek tárni. Ismerjétek meg, hogy milyen írásokra és miért mondhatja szerkesztőségünk egy-egy tagja: bárcsak én írtam volna!

(sfinsider: Kánai András, akinek 2005-2010 között 9 sci-fi novellája jelent meg a Galaktikában és annak különkiadványaiban.)

pörgésAmikor 2007-ben a végére értem, azt mormoltam magam elé: kész, nem szabad írással foglalkoznom. Soha nem leszek képes ennyire jó regényt megírni.

A bűnös Robert Charles Wilson Hugo-díjas regénye, a Pörgés volt. Szinte minden benne volt, amit én egy modern sci-fitől várok.

A kezdése szédítő. Amikor eltűnnek a csillagok az égről, rögtön sejthető, hogy nagy léptékű, egzisztenciális problémákról lesz majd szó, nem csip-csup kérdésekről. Ahogy ez egy lelkiismeretes íróhoz illik, Wilson körbejárja ötletének társadalmi vonatkozását. Szépen kibontja, hogy miként reagálna az emberiség egy ilyen hirtelen eseményre, és hányféle hihető magyarázat születne a hihetetlenre. De itt még nincs vége a regénynek.

A tét, a néhány évtized múlva kihűlő Nap megadja a Pörgés baljós hangulatát, a zord apokalipszis előszelét, amely sötét hangulatúvá teszi a regényt. De ebbe a miliőbe helyezi bele az író a science fiction legnagyobb fegyverét, az ember eszébe vetett hitet. A megoldás, amit kétségbeesetten kitalálnak, szintén jó ötlet: látjuk, ahogy a felgyorsult időt kihasználva a Marson a földi csírákból külön civilizáció sarjad, amely pont annyira ismeretlen és ismerős, hogy még átélhető és elfogadható legyen.

A Pörgés legnagyobb fegyverténye és írói bravúrja számomra a címre jellemző pörgés. Folyamatosan megyünk előre, nincs megállás, ahogy az egy halálra ítélt világ mentési kísérletéhez illik. Az elbeszélés nem magától értetődő, nem kitalálható, és ettől dinamikus marad az egész. Ráadásul Wilson a magyarázatot, a csillagok eltűnésének okát nagyon okosan felépítve adja tudtunkra. Az, hogy két szálon, a jelenben és a jövőben játszódik a történet, csak hab a tortán: egy pillanatra sem lehetséges, hogy egyhangúvá váljon a regény. Erősek és szerethetőek a karakterek, a könyv pont akkora terjedelmű, amennyit elbír a történet. Okos a vallás szerepének belehelyezése is, nagyon széles a bemutatott emberi panoráma, amelyen átszűrődik a sztori, és számtalan árnyalatra bomlik. Gyönyörű az utolsó fejezet és emocionálisan erős az utolsó mondat is. Mestermunka ez a javából.

Nem véletlen, hogy Robert Charles Wilson ezután egyik regényével sem tudta megismételni a bravúrt: hol szűkre szabta a terjedelmet, hol a magyarázat nem lett elég erős.

luminousMásik szakmai irigykedésem tárgya – természetesen – az ausztrál Greg Egan Luminous novellája(magyarul Fényözön címmel jelent meg a Cherubion régebbi antológiájában).

Miért mondom erre, hogy bárcsak én írtam volna?

A science fiction regények és novellák a zsáner „szabályai”, az olvasói elvárások és az írói képesség háromszögében születnek. Az írói korszak első fázisában a szerző elsajátítja és magától értetődő ügyességgel használja a különböző kliséket, sablonokat és alzsánereket (időutazás, galaktikus birodalom, robotok, terraformálás stb.). Aki túllép ezen a második fázisba, az ezeket újszerűen rakja össze vagy ad neki bármilyen csavart, és akkor már eredetinek mondhatjuk – a sci-fi az ötletek irodalma, ne felejtsük. Néha ez a nyelvhasználat, a szemléletmód, vagy csak egy kis plusz.

Az igazi nagy írók, a kimagasló géniuszok azonban új sablonokat hoznak be. Erről szólt az egész cyberpunk mozgalom. És valahol erről szól Greg Egan írói világa, legalábbis egy része.

Az ő újítása az, hogy a legnehezebben érthető elméleti fizikát és matematikát keveri össze filozófiai, metafilozófiai elemekkel. Mivel ezt így még előtte nem csinálták, ettől annyira egyedülálló jelenség (az olvashatóságról most nem beszélek, az más kérdés). A Permutation City-ben például egy Dust nevű elméletet talált ki a digitális lenyomatok életével és tapasztalatával kapcsolatban, a Diaszpórában egy dimenziók közötti szédítő utazást a kvantumelmélettel kombinálva.

Én mégis a Luminous írására böktem, mint a kreativitás ragyogó példájára. Nem igaz, hogy mindent megírtak már. A Luminous előtt is írtak már matematikai sci-fit (egy egész kötetet szenteltek ennek a tematikának, ld. Mathenauts: Tales of Mathematical Wonder), de Egan nagyon magasra tette a lécet.

Ebben a novellájában először elméleti úton feltételezik, hogy az Ősrobbanás nagyon korai fázisában, az ősidőkben hiba keletkezett a matematikában, ahol a mi axiómáink nem érvényesek, ahol nincs különbség igaz és hamis között. Ez az Univerzum egy távoli tartományában külön régiót hozott létre, ahol emiatt más a matematika. A főszereplők a kínai Luminous szuperszámítógéppel ennek és a mi világunknak a határait térképezik fel, és az összeütközés a kettő között mindent megváltoztat. Kapcsolatfelvétel számtannal.

Egan olvasmányosan magyarázza el a vad ötletét. De nem elégszik meg azzal, hogy csak beszélő fejeket lássunk, pakolt bele némi cyberpunk-érzetű akciójelenetet, és még egy rendkívül szellemes nevű gonosz céget is (Industrial Algebra). Tiszta sci-fi spekuláció nagy ívű és eredeti ötlettel: ennél író többre nem is vágyhat.

Nekem legalábbis ennyi bőven megfelelne.

Eddigi írások a sorozatban:

Farkas Balázs 

Kánai András és a Pörgés

László Zoltán és a Tűz lobban a mélyben

Kleinhencz Csilla Beagle-től LeGuinig

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon