Új sorozatba kezdünk itt, az SFmagon. Stábunkban ugyanis nemcsak olvasók, de olvasó írók is megtalálhatók. Mivel minden írónak megvan a maga kedvenc olvasmánya, arra gondoltunk, hogy érdemes lenne ezeket elétek tárni. Ismerjétek meg, hogy milyen írásokra és miért mondhatja szerkesztőségünk egy-egy tagja: bárcsak én írtam volna!

(fbdbh: Farkas Balázs, aki első regényét és több novelláját tekintve talán nem tűnik SF/F-szerzőnek, de ezek mellett több folyóiratos és antológiás közlése volt az SF/F valamint a horror különböző alzsánereiben is.)

-

„Bárcsak én írtam volna” a rovat címe, viszont én három olyan regényt hozok, amelyeknél nem csak azt éreztem, hogy „bárcsak én írtam volna”, hanem hogy egyáltalán „bárcsak lenne ennyi energiám, tehetségem, éleslátásom és türelmem egy ilyen mű megteremtéséhez”. Sok könyv van, amire irigy lehetek, de végül is mindig arra jutok, hogy kemény munkával, nagy lendülettel csak-csak megoldható hasonló szintet megütni, de ez a három regény számomra felfoghatatlan.

-

Michael Crichton: Jurassic Park

jurassic-parkAnnyira természetesnek, magától értetődőnek vesszük a Jurassic Parkot manapság, hogy eszünkbe sem jut, micsoda ötlet volt. Micsoda teljesen radikálisan másfajta ötletek találkozása. Egyrészt ott vannak a dinoszauruszok, amelyek egészen a Jurassic Parkig a múltba tartoztak, esetleg valamiféle elveszett világba a Föld egy ismeretlen szegletén. Ember és dinoszaurusz találkozása mindig extravagáns fantázia volt, de létezett, volt ilyen. Crichton viszont két új elemet is behozott. Az egyik a biotechnológia. Ez nem lenne meglepő toposz, minthogy „őrült tudós halott dolgokat kelt életre” ismét eléggé elcsépelt, csak Crichtonnál a dinoszauruszokat életre keltő tudomány nagyon is valódi, a tudósok pedig racionális, többnyire alázatos szereplők. És itt a másik komponens, az igazi gonosz az egyenletben: a vállalati szemlélet és profitorientáltság. Ismét, tipikus, elcsépelt dolog a gonosz, pénzéhes vállalatot szerepeltetni. De rakjuk be ezeket az elemeket egy regénybe, ahol a profitorientált vállalat biotechnológiát pénzel, amely letűnt földtörténeti korok kihalt állatait hozza vissza… egy szórakoztató parkba. És még ha ez az egész nonszensznek tűnik is elsőre, a szereplők higgadt, analitikus szkepticizmusa nagyon szépen teremti meg a hihetőség atmoszféráját, ráadásul ez egy olyan regény, ahol nem közvetlen veszélyről, túlélésről beszélnek a szereplők, hanem matematikai és evolúciós modellekről, etikai kérdésekről, és nem csak úgy a levegőbe: konkrétan elválaszthatatlan a park működésének leállásától a káoszelmélet, elválaszthatatlan a dinoszauruszok elszabadulásától az evolúcióelmélet, és ezen felül is minden jogi, technológiai, informatikai részlet a helyén van, és ha nincs is a helyén, úgy tűnik. De komolyan, ilyen könyv nincs még egy. Hogyan… hogyan? Hogyan találja fel valaki a Jurassic Parkot, amíg még nem volt Jurassic Park? Mi lehetne a következő ekkora nagy ötlet? És még csak nem is olyan régen, hogy azt lehessen mondani, hogy Crichton valamiféle pionír volt a zsánerben. Nem, Crichton egy nagyon nagy hagyományú hard sci-fi útra lépett valahol félúton, majd teremtette meg a hiteles, orvosi és informatikai metszetben is virágzó techno-thrillert, hiszen ő maga is diplomás orvos és autodidakta informatikus volt. Emellett író. Hát nem, ilyen nincs még egy, de hát bárcsak… bárcsak valami hasonlóra futná egyszer az életemben.

 -

Frank Herbert: Dűne

dune-coverItt is nagyjából azok az érveim, mint Crichtonnál, Herbert talált valami nagyon-nagyon elszállt ötletcsokrot, és ezt úgy szőtte koherens, egész, megingathatatlan világba, prózába, nyelvbe, gondolkodásmódba, hogy arra igen kevés példa van bármilyen irodalomban. Az még hagyján, mondjuk, hogy levezet egy sivatagi körülmények között kibontakozó kultúrát, elvégre volt honnan merítenie, de hogy még a bolygón túli szoci-gazdasági tényezők tükrében is egy hihető, magával ragadó világot tudott megteremteni, ahol a politikai áskálódás, a Fűszer, a vízhiány, a próféciák, az űrutazás, a feudalista uralkodási modell, a fremenek, a férgek, a begyűjtők, meg úgy minden… minden annyira markáns, azonnal felismerhető és egymástól elválasztatatlan, hogy ez így egyszerre, bumm, egyben, ha csak egy dolgot kihagysz, omlik össze az egész homokvár… na hát ez… ez… basszus. Aki olvasta, érti.

 -

Stephen King: Az

itAlapjáraton is szeretem King könyveit, de azért mégiscsak amolyan gyorskaja-szerzőről van szó. Nyilván ezt Crichtonra is mondhatjuk, de míg Crichton elképesztő ötleteket dobál be, addig King igazán a karaktereknek, párbeszédeknek, egy otthonos hangulat megteremtésének a mestere… és még így is életművének jó része „kellemes, de semmi extra”, legalábbis így mondják… még a nagy Setét Torony is meginog itt-ott a kapkodásban, és egyenetlen a minőségben.

Viszont itt ez a regény. Az. Én erre a könyvre masszívan irigy vagyok. Annyira hihetően, nagy erővel alkotja meg karaktereit és helyszíneit, hogy azok még két különböző idősíkban sem ütik, hanem gazdagítják egymást. Ilyen egyszerűen nincs. Oké, megoldja az ember mondjuk két-három szereplővel. De héttel? És ha még ez nem lenne elég, még ott vannak a mellékszereplők is. A legutolsó boltos és könyvtáros is szinte lelép a lapokról. Atyaég. Mintha ezer éve ismerném őket. Hiszen ismerem is őket. Hiszen én jártam Derryben.

Soha nem olvastam még ennyire összetett, gazdag, gyönyörű regényt, ahol ennyire hitelesen sikerült megfogni a gyerekek lélektanát, gondolkodásmódját, viselkedését, pedig esküszöm, elég sok nagy könyvet olvasok a zsánerirodalmon és bestsellereken túl is. De ilyet még sehol nem láttam. Stephen King A legyek urá-ra írta, hogy „bárcsak ő írta volna”, de hát ez pff, ez rakétaként repül el mellette. Ez a regény valami kozmikus ajándék, valami nevetségesen magas szintű karaktertanulmány. És hogy még piszok olvasmányos is anélkül, hogy egyszer olcsó vagy sekélyes vagy didaktikus lenne… nem is értem. Ez King karrierjének az abszolút teteje… én meg hát… bárcsak a közepéig ellátnék egyáltalán.

-

Ebből a három könyvből kirajzolódik, hogy két dolgot tudok nagyon irigyelni más szerzőktől:

– Az egyszerűnek tűnő, de hatalmas ötletet

– Egy olyan komplexitást, ahol a narratíva egyes (látszólag radikálisan más) elemei alig létezhetnek egymás nélkül, illetve ahol a részek összege az egésznél és a kozmosznál is nagyobb újdonságot ad ki.

Végül is csak az irodalmi nagyságot.

Eddigi írások a sorozatban:

Farkas Balázs 

Kánai András és a Pörgés

László Zoltán és a Tűz lobban a mélyben

Kleinhencz Csilla Beagle-től LeGuinig

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon