Mielőtt bármit is mondanék a The Wheel of Osheimról, egy dolgok szeretnék közölni magamról: Mark Lawrence életem egyik legfontosabb szerzője. Hogy miért, azt most nem áll módomban kifejteni; túl dagályos lenne, nagyon messzire vinne a témától, így most legyen elég annyi, hogy csak azért csináltattam dombornyomott bankkártyát és variáltam át az egész banki mindenségemet, hogy meg tudjam rendelni ezt a könyvet, mert nem bírtam ki a magyar megjelenésig, és ez nem vicc. Ha ebből nem érezni, hogy milyen szinten állok a Mark Lawrence munkássága iránti rajongással, akkor tényleg nem tudom, mivel tehetném világosabbá.

Nos, el lehet képzelni, hogy egy hozzám hasonló őrült mi mindent várhatott a The Wheel of Osheimtól, és azt is el lehet képzelni, mi mindent lett volna hajlandó később elnézni neki. De még ezzel együtt is sajnos szomorúság ül a lelkemen, mert akárhogy is próbáltam szeretni és a lehető legtöbb gyengesége alól felmenteni, ez a kötet közel sem nyújtotta azt színvonalat, melyre Lawrence korábbi munkái alapján számítottam.

covers_375145A második résznek, A hazug kulcsának ott lett vége, hogy Jalan, a nyúlszívű herceg titokzatos módon át lett rántva valahova, a harmadik rész pedig ott indul, hogy megtudjuk, hova. Innen Jalan elindul, előbb biztonságba, aztán onnan haza, hogy folytassa a kalandozások előtti léha, de számára bőven tökéletes életét. Persze kiderül, hogy erről hiába álmodozik, és hirtelen megint hősiességet és felelősségteljes viselkedést várnak el tőle, mert a háttérben mozgolódó erők és bábjátékosok már olyan fenyegetést jelentek, melyet többé nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindeközben találkozik emberekkel, elveszít embereket, megtud dolgokat, megtesz dolgokat. Snorri – a trilógiára jellemző, a múltat epizódokban bemutató szerkezetnek köszönhetően – sokáig csak a visszaemlékezésekben van jelen, ám egy idő után a szálak összeérnek, személyesen is előkerül, megosztja velünk, mi tartott ennyi ideig, aztán teljesen hihetetlen (és hiteltelen) módon összeáll a régi csapat, és elindulnak az Osheimi Kerék felé, hogy megmentsék vagy elodázzák – amelyik sikerül – a világvégét.

Ez az összegzés kissé elnagyolt, melynek két oka van: 1. úgy igyekszem kerülni a spoilereket, mint a tüzet, 2. jelen esetben magának a könyvnek a sztorija majdhogynem nem is fontos, ugyanis két okból sem igazán értelmezhető önálló történetként.

Ez egy harmadik rész, tehát számít arra, hogy a kedves olvasó tudja, mi történt az előzmények során – ez tiszta sor. De van még valami: csodálkoznék, ha ez a könyv maximálisan érthető és élvezhető lenne azok számára, akik Lawrence előző sorozatát, a Széthullott Birodalmat sem olvasták. Amíg mindössze az előző két részt ismertem, még csak-csak mertem ajánlani, hogy bátran vágjanak bele az emberek, még úgy is, hogy tudtam, az utalásokat, a bekacsintásokat nem értik, sőt, nem is nagyon vehetik észre azok, akik a Bolondok hercegével kezdtek, de ez nem tragédia. Most azonban úgy sejtem, a harmadik résszel nagy gondban lesznek, akik a Bolondok hercegével léptek be Lawrence világába. A két trilógia egy világban, ráadásul szinte párhuzamosan játszódik, inkább egymás kiegészítői, mint folytatásai, de a kiegészítőt nem érted a gerinc nélkül, és a gerinc sokkal inkább Jorg története, mint Jalané, és ez ebben a részben vált számomra világossá. Ez nem kritika, nem jó vagy rossz tulajdonság, egyszerűen ilyen a sorozat szerkezete. A The Wheel of Osheimban is akadnak részek, melyek reflektálnak erre az összetett világra és annak eseményeire, sok minden viszont legjobb esetben is randomnak, rosszabb esetben igazi wtf-nek tűnhet azok számára, akiknek nincs meg egy-két jelenet, párbeszéd, karakter vagy tárgy a Széthullott Birodalom kötetekből.

A problémák sajnálatos módon a nagyszabású, a történetet előrelendítő eseményekben is jelentkeznek. A túlírtság miatt ezek hajlamosak úgy elnyúlni, hogy a drámai hatás nem tud kitartani, és egyszerűen unatkozni kezd az ember. Nagyon vastag ez a könyv, 640 oldalas, és ennek úgy harmada mehetett volna is a vágószoba padlójára. A kifejtettséggel, a mesélő kedvvel önmagában nem volna gond, hiszen pont ezek eredményezhetik a legszebb leírásokat és a leghajszálpontosabb karakterábrázolásokat és világépítést, de az arányok nagyon felborultak.

Amikor viszont nem időhúzásra és terjedelemnövelésre használja a lassúságot, hanem arra, hogy valami mélyet és szépet írjon a szerző úr, akkor az tényleg összejön. Ez az oka annak, hogy most – számomra kicsit meglepő módon – Jalan herceg az a része a regénynek, amivel az égvilágon semmi probléma, sőt, nagyon szép karakterfejlődésen megy keresztül. Ikonikusnak még mindig nem mondanám, de egyéniség, ami szerintem a legnagyobb bók, amit kitalált karakter kaphat. Az ő lelkében lehet most olyan mélyre ásni, hogy abban visszaköszönjön, mennyire ütősen és esztétikusan fogalmaz Lawrence. A másik főszereplő, Snorri továbbra is rettentően szimpatikus figura, viszonylag keveset szerepel, javarészt ugyanazt csinálja, mint eddig, de még így szeretetre méltó karakter. A két szereplő közötti interakció volt már izgalmasabb és szórakoztatóbb, véleményem szerint a Bolondok hercegében működtek legjobban, de most is akad néhány a barátságukról szépen beszélő rész.

Milyen az a rész befejező kötetként? Lezárásként jó. Mármint Jalan és Snorri kalandjainak lezárásaként. Ezt rögtön az utolsó oldal befejezése után még nem így gondoltam, de picit jobban belegondolva, több értelme is van annak, hogy erre futott ki a történet. Ami viszont a „big picture-t” illeti, sajnos egyáltalán nem oda érkeztünk, ahova nagyon ütős lett volna érkezni, ahova tök jó lett volna belesimítani Jalanék storyline-ját, amitől igazán egy történetté vált volna a két trilógia, de itt már közelegnek a spoilerek, szóval sajnálom, de ennél nem fogalmazhatok világosabban.

Viszont nem poénból írtam az első bekezdést; és én nagyon nem szeretnék Mark Lawrence-szel kapcsolatos cikket negatív hangnemben befejezni, úgyhogy gyorsan vissza is ugrok a pro oldalra: még ha a két trilógia befejezése párhuzamosan el is fut egymás mellett, egy-két megmosolyogtató metszéspont azért mégis akad, melyekből az egyik valami oltári. És hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek olyan momentumok, melyek saját jogukon lennének érdekesek a The Wheel of Osheimban. Mindössze arról van szó, hogy Lawrence eddig működött emberfeletti módon – vannak a világon olyan szerzők, akik összetennék a két kezüket, ha a leggyengébb regényük így nézne ki. Bár szívesen búcsúztam volna kicsit jobban rajongva Széthullott Birodalom világától, lelkesedésem töretlen, és szívesen elolvasok a szerző úrtól bármit. Ahogy mondani szokás, még a bevásárló cetlijét is.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás érkezett.

  1. troc szerint:

    Ha ennyire tetszik Lawrence munkássága, akkor mit szólsz Gene Wolf New Sun-sorozatához? Számomra a Széthullott Birodalom csak néha tudott felérni ahhoz az élményhez, pedig végig éreztem, hogy az lehetett a fő inspirálója.

  2. CaptainV szerint:

    A címmel és a szerző nevével már mintha találkoztam volna, de bevallom, nem olvastam azt a sorozatot, nem is nagyon tudok róla sokat. De kösz a tippet, érdekes! Most kíváncsiságból rákerestem, hogy Lawrence olvasta-e (elég akkurátus goodreadses), és igen! Szóval, simán lehet valami abban, amit mondasz. :)

  3. troc szerint:

    Sajnos csak az első három van magyarul: https://moly.hu/konyvek/gene-wolfe-a-kinvallato-arnya

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon