ArnyekbabokOrson Scott Card azon szerzők közé tartozik, akinek regényei idehaza a lehető legtöbb kiadót járták már meg. Viszont ennek ellenére, lassanként talán mégis egységes kinézetben lesz elérhető az összes sorozata: az Alvin-ciklust dicséretesen gyorsan adta ki újra a Delta Vision kiadó, úgy, hogy idén várható a magyarul még nem megjelent 6. kötet, az Ender-sorozatokat pedig az Unio Mystica kiadó karolta fel egységes kiadásban, részben újrafordítva, ráadásul a hírek szerint a nagyon régen várt 4. Ender kötet, Az elme gyermekei is meg fog jelenni ősszel.

És itt van az Árnyék-sorozat, melynek a középpontjában Ender legkedvesebb bajtársa Bean, valamint bátyja, Peter Wiggin, a hegemón áll, és amelynek kiadásába nagy lendülettel vágott bele az Alexandra kiadó, majd két kötet után szó nélkül abba is hagyta a sorozatot. Nagy szerencse, hogy ezt is átvette az Unio Mystica, ráadásul ugyanabban a méretben, nagyjából hasonló köntösben folytatva a kiadást. (Pedig ez még ugyanazon kiadó saját sorozatainál sem mindig sikerül.)

Az Árnyék-sorozatról nagyon felemás az eddigi véleményem. Az Ender árnyéka egy szinte zseniális regény, számomra egyenértékű párja a Végjátéknak, még úgy is, hogy mivel párhuzamos történet, ezért a végső csavart ismerjük, de Card mégis rengeteg olyan új meglepetéssel szolgált, amelyek a Végjátékot és Ender karakterét is sokkal jobban elmélyítették, emellett ugyanolyan érdekessé tette Beant, mint Endert.

A hegemón árnyékában, a közvetlen folytatás viszont már nem sikerült ilyen jóra, sőt, nekem nagyon nem tetszett. Ugyanis a Végjáték után a hadiiskolások felhasználása a Föld országai közti háborúkban egyrészt “vihar a biliben” fajsúlyú történet a hangyok elleni konfliktushoz képest, másrészt még hiteltelen is: a zseniális gyerekek zsenialitása a zárt közegből kikerülve egyszerűen nem működik. Legalábbis úgy nem, ahogy Card ábrázolta. Ráadásul Bean nemezise, Achilles egy hihetetlenül gyenge ellenség: az Ender árnyékában mellékszálnak elment, de hogy utána két regényen keresztül az ő “félelmetes” mesterkedéseitől rettegjen mindenki, ez igencsak kényszeredett ötletnek tűnt, főleg, hogy ott van mellette Peter Wiggin karaktere, aki egy ravasz és kifejezetten kegyetlen személyként volt beállítva a korábbi regényekben, itt pedig úgy viselkedik, mint egy hisztis kisfiú.

A hegemón árnyékában ezek miatt totális katasztrófa volt, tele csupa töltelék eseményekkel. Mint az utószóban kiderült, Card A Hegemónt és az Árnyékbábokat egyetlen regényként képzelte el, csak nem fért bele egybe. Pedig jobb lett volna.

Az Árnyékbábok határozottan jobban sikerült, mint A hegemón árnyékában, viszont mivel egy nagyobb történet második fele, emiatt a fenti gyermekbetegségek már adottak (országok közötti mondvacsinált háborúskodás, Achilles a főellenség, Peter jellemének törése), és ezekből sajnos az előző kötettől nagyban eltérő dolgot már nem lehetett kifőzni. Ráadásul, ahogy Card az utószóban ismét leír olyan információt, amelyet nem lett volna rossz a könyv olvasása előtt tudni, mi szerint ezúttal jóval fontosabb szerep jut a mellékkaraktereknek, ami miatt ajánlott feleleveníteni Ender Wiggin egykori Sárkány-hadtestének tagjait, akár az Enderverse wikihonlapot használva, hogy helyrekerüljön a rengeteg, valódi jellemmel nem rendelkező név.dnews Merthogy nekem a regényben semmit nem mondtak, fogalmam sem volt, ki kicsoda, fontos-e, vagy milyen viszonyban volt Enderrel, Beannel.

A történet szerint Peter Wiggin, a hegemón kiszabadítja a kínai fogságban sínylődő Achillest, hogy a saját céljaira használja fel (persze, semmi sem az, aminek látszik, mindenki manipulál mindenkit). Achilles miközben úgy tesz, mintha hű lenne Wigginhez, módszeresen aláássa a hatalmát, és végül Peter a szülei és Bean segítségével az utolsó pillanatban menekül el a brazilíai Hegemón-központból. Bean eközben a módosított génjei miatti túl gyors növés és a korai halál gondolatától nyomasztva társra talál Petra Arkanian személyében, és az az ő történetszáluk az, ami a leginkább működik, meglepő módon Peter Wiggin és szülei kapcsolata a másik rész, amit érdemes kiemelni. Peterrel csak az a gond, ami korábban is, hogy az eredeti Végjátékban egy egészen másfajta karakternek indult, egyáltalán nem egy kedvelhető, de nem annyira zseniális Wiggin-fiúnak, aki hegemón egyben.

Az Árnyékbábok jobb regény lett, mint A hegemón árnyékában, de sajnos a Végjátéknak és az Ender árnyékának nem ér a közelébe, amit viszont sajnálok. Valószínűleg túl nagyok voltak az elvárásaim. Remélem, A 4. kötet, Az óriás árnyéka is megjelenik hamarosan, mert végre megszabadultunk a három kötet óta görgetett Achillestől, szóval, van lehetőség egy ennél érdekesebb történetszál megnyitására.

További információk:

- Orson Scott Card az egyetlen író, aki a Végjáték és A holtak szószólója című regényével, két egymást követő évben megnyerte a Hugo- és Nebula-díjat.

- Az Árnyék sorozat 5 kötetből áll: az Ender árnyékát három, egymáshoz szorosabban követő regény követi, A Hegemón árnyékában, az ÁrnyékbábokAz Óriás árnyéka (Shadow of the Giant) és a Shadows in Flights.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Krisztián szerint:

    Teljesen egyetértek a post írójával. Nekem is hasonló érzéseim voltak, a Hegemón árnyékábantól kezdve. Nagyon várom hogy az utolsó kötetekben helyre tegyék a sztorit, és pl Peter-ből ne ez a tesze-tosza tinédzser legyen, hanem az az összeesküvő zseni aki a hálózatokat felhasználva manipulálta az egész világ közvéleményét a Végjátékban.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon