Többünknek is nagyon tetszett az új Mad Max-film, ami magasan kiemelkedik az akciófilm dömpingből, így a múlt heti ismertetőnk után most íme egy elemző írás ezúttal a világépítésről, a szimbólumokról, és George Miller tökéletes rendezői kontrolljáról.

Megmutathatsz egy gondosan felépített világot egy regénytrilógiában, de megmutathatsz egyet két vágás között is: a Mad Max (abból adódóan, hogy akciófilmről van szó) az utóbbi útra kényszerül. Azt viszont nem is tudom megmondani, mikor volt utoljára olyan film, amely ilyen hatékonyan alkalmazta volna a világépítés legkifinomultabb eszközeit.

Mad-Max-Fury-Road-Title-Card

Paradox módon az egész Mad Max-univerzum lényege a “már nincs világ”, ahol az egyetlen lényegi motiváció a túlélés (vagy legalábbis annak kellene lennie). A túlélésnek viszont nincsenek korlátai, ahogy a társadalmak változatosságának sem. A posztapokaliptikus világoknak jellemzően újra meg újra meg kell kísérelniük alternatív, akár szembenálló társadalmak felépítését. Ez ad nekik valamiféle mélységet, célt, tétet, konfliktust.

Amikor A harag útja elkezdődik, már adottak az erőviszonyok, a kiépített új társadalmak. Első pillantásra kell elfogadnunk őket, mert szélsőségesek, nem a mi logikánk szerint mutatják meg a távlataikat, alapvetően így zárt és megközelíthetetlen univerzumot alkotnak, ahová belépve megszűnik a tér és az idő valós mértékrendszere. A film elindul, az akció elindul, és a végefőcímig nem lesz időnk gondolkozni.

Ez nem akadályozta meg George Millert, hogy legalább ő gondolkozzon. Azt sem feltételezte, hogy a nézője ostoba. Nem kellenek hozzá percek, hogy a sziklába épített vár, a körülötte létező, társadalmi rangokba tagolódott kultusz teljes történetét, működési elvét, szimbolikájának jelentőségét bemutassa és megértesse a nézővel, a létező legegyszerűbb módon. Elég két pillantás egy-egy karakter között, egy feltartott V8-kézjel, egy kormányokat őrző totem, egy-egy elkiabált jelszó, hogy lássuk teljes nagyságában, mélységében ezt a társadalmat.

immortanjoe

Miller nem szán időt arra, hogy elmondassa szereplőivel, mi zajlik itt, miért betegek a harcosok, miért hisznek az öngyilkos merénylet dicsőségében, miért hagyják a zsarnokság kiépülését. Nincs szükség ezek elmondására. Minden jelenet, minden képkocka több információt tartalmaz, mint sok mai blockbuster két óra alatt.

Itt van ez a nyilvánvalóan főgonosz-archetípusként kezelt figura, a kultusz vezetője, Joe, akit más filmekben zsigerből gyűlölnénk, amiért a főhősök életére tör, miközben egész embertömegeket tart elnyomás alatt, de nincs értelme így érezni, ha hadjáratának a motivációja, hogy saját gyermekét biztonságban tudja. Aztán van ez a brutális, dicsőségre szomjazó harcos, aki Max vérét csapolja, miközben ugyanúgy a főhősök életére tör, és mégis, mielőtt még átlendülne karakterfejlődése zenitjén, már tudunk vele szimpatizálni. Értjük, mert őszinte. A Valhallát áhítja, mert ő csak ezt az utat ismeri, a harag útját.

T1ppUpmVZX

Max és Furiosa pedig gyakorlatilag még meg sem szólaltak. Max lényege maradt: a maga útját akarja járni, kilépni a cselekményből minél előbb. Lemond arról, hogy főszereplő legyen, ami a sztárkultusz paradigmájával megy szembe (Tom Hardy arcát a film nagy részében nem látjuk, ami nem új dolog, de nem is nagyon beszél, nem vezeti az eseményeket), majd egy szívfacsaró, ikonoklaszta jelenetben azt is megmutatja a film, hogy képes búcsút venni a régebbi részektől, azok egyik legfelismerhetőbb szimbólumától. Az úgynevezett “fanservice” itt nem hogy alig jelenik meg, de elemi erővel dózerolja le annak lehetőségét, hogy erre építsen a film. Elegáns, alig feltűnő, okos utalások maradnak csak így.

A világ persze nem áll meg Joe kultuszának bemutatásában, felbukkannak más frakciók, más társadalmak, ezeket elejtett megjegyzésekből, távoli füstből, a semmiből előbukkanó autós-motoros harcosokról, szintén két vágásból ismerjük csak meg, de ott vannak, tele lehetőséggel, élettel, és ismét: Millernek nincs szüksége arra, hogy bejárja ezeket a helyeket kamerával, visszaemlékezéssel, mert minden gazdagságuk, történetük, karakterességük, komplexitásuk, fontosságuk azonnal érthető a rendelkezésre álló kevés időben is. Ezeket a helyeket kidolgozza a képzelőerőnk, mert kapunk elég támaszkodót, benyomást, hogy ezt megtehessük.

Érdekes továbbá ezeknek a szereplőknek, csapatoknak a viszonyrendszere is, nem csak egymással, de a világgal szemben is: valószínűleg egy szociológus vagy egy kulturális antropológus sem tudná egy oldalon összegyűjteni, hány különféle témát-tematikát képes ez a film egyensúlyozni, zsonglőrként dobálni. Még hagyján, hogy belemegy a vadászó / túlélő kultúrák kifacsart, de érthető logikájába (majdhogynem a Dűne összetettségében hivatkozik vészesen fogyatkozó erőforrásokra), de a helyén kezeli a gender, a család, az otthon, a kötődés, az elszakadás, a magány és a sokaság kérdéseit is. Mindezt nagyon tömören, sűrű narratív eszközhasználattal, és ami a legbetegebb: mindezt egy pillanatra meg nem álló roadrunner akciófilmben teszi.

hekhd7g1ddmnboxclncm

Ha még mindez nem lenne elég, a közönségfilmek fertőző lustaságával szemben állít fel olyan koreográfiát, kézműves gondosságot, amire manapság nagyon kevés példa van, a digitális színkorrekciót leszámítva nem tudunk elcsípni számítógépes trükköt, minden autó ott van, ott törik szét a szemünk előtt, akkor robban, amikor kell. Legyen akármilyen képtelen a szituáció, elfogadjuk, mert igazi, mert őszinte, mert kézzelfogható. Jelen van. Ahogy a rendező is a saját világában, tisztelettel, nem meghazudtolva annak kegyetlenségét tágítja ki azzá, amelynek a Mad Maxnek a kezdetektől fogva lennie kellett (volna). Mad Max élt, meghalt, újra él.

Így nem egy újrakezdés, nem egy “negyedik rész”, hanem önmagában is helytálló közönségfilmes mestermű, amelynek minden eleme a rendezéstől, a látványtól kezdve a forgatókönyvön és a világépítésen át a zenéig egyszerűen a helyén van, erőlködés nélkül dobja be a nézőt egy teljesen más világba, és érezteti azonnal is otthon. A siker itt nem a vas sikere, hanem az emberé, nem csak George Milleré, hanem az általa megteremtett fiktív világ karaktereié is, mert hát élnek, léteznek, és ezt nem sok akciófilmnél lehet elmondani manapság. Nincsenek erőltetett viccek, de vannak ténylegesen meglepő, hirtelen hangnemváltások, és apró komikus szünetek, de mindegyik konzisztens a film alapvető víziójával.

A főhősök szinte el is vesznek ebben az őrült, de őszintén megrajzolt figurák lakta univerzumban, Tom Hardy karaktere, Max nem is kér a figyelemből, ő már Mel Gibson idején sem hős volt, hanem egy menedéket kereső, hatékony túlélő, akit mindig jól megrugdosnak, mielőtt helyretenné a szituációt. Ami után persze nem kér a dicsőségből sem. Tom Hardy Maxében nincs sem intelligencia, sem pózerség, sem hatékonyság, egyszerűen csak teszi azt, amire lehetősége van, egyébként ijedt, traumatizált, frusztrált figura.

mad-max-fury-road-charlize-theron-furiosa-tom-hardy-action-movie-review

Charlize Theron karaktere, Furiosa sokkal determináltabb, jobban elfogadható főhősnek, úgy kemény, hogy nem keménykedik, egyszerű, de érzékeny, az események többségében reaktív, de belső motiváció vezérli. Érdekes, hogy láthatóan (fizikailag) sérült karakter, és Miller egy pillanatot nem szán arra, hogy erre felhívja a figyelmet, vagy szót ejtessen róla, és ez az a mozzanat, ami a kulcsa talán az egész filmnek: csak elhelyezi az információt a képen, de nem rakja össze helyettünk.

Az elhelyezett információk pedig nagyon is árulkodóak, szimbolikusak, vagy csak egyszerűen gegek, és ezeket mégsem bazári látványosságként parádéztatja folyamatosan, hanem alig észrevehetően, természetesen simulnak bele az eseményekbe. Minden ilyesmi elfeledteti, hogy egy alapvetően történet nélküli (illetve nem történet-, hanem világcentrikus) narratíva zajlik, amelynek semmi más lényege nincs, mint hogy a főhősök A pontból B pontba eljutva túléljék a lehetőleg minél több jármű tönkretételét követelő, száguldó akciót. Az akció kakofóniáját pedig csak a jelenetek fejezetváltó elcsendesedései-elsötétedései állítják meg egy-egy sovány pillanatra, de ezekben a csendekben is több informatív, mesélő ambíció van, mint bármilyen közönségfilmben évek óta. A járműves rombolás koreográfiája, a lassított-gyorsított jelenetek aránya, az akció ritmusa, érthetősége, szélsőségessége, az a tökéletes rendezői kontroll pedig talán évtizedek mértékével is páratlan.

Ha a Dredd egy reményt keltő kis sziget volt a mű-akciófilmek dömpingjében, a Mad Max az igazi akciófilm páncélozott csatakamionja, amely teljes hangerőn üvölteti kürtjét, hogy eljött az új korszak.

Várom, hogy ezt a stúdiók is felismerjék.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon