Nem túl gyakori, hogy egy elismert és sikeres író, ahelyett, hogy saját egyedi műveit csiszolgatná vagy az általa teremtett univerzumokat töltené meg újabb történetekkel, inkább egy létező franchise felé forduljon. Biztos vannak ellenpéldák, de saját tapasztalatom szerint ezekben általában nincs sok köszönet. Így hát volt bennem némi szkepszis, amikor hírét vettem, hogy egyik kedvenc szerzőm, (Alastair Reynolds) egy általam kedvelt világban (Whoverse) is kipróbálja tollát. Az alkalmi frigy gyermeke azóta megszületett, és a Harvest of Time, azaz az Idő aratása címre hallgat. (Amúgy volt már erre példa, pl. Baxter és Moorcock is elkövetett már Doctor Who regényt, de valahogy semmi nem motivált eddig, hogy kézbe vegyem őket. Mármint a regényeket.)
A Harmadik és a Mester
A Doktor világa szerethető, sokszínű és mindenekelőtt nagyon szórakoztató. Sokkal többet nem kell várni tőle, ez nem egy high sci-fi történetfolyam, hanem jó kis space fantasy; és ha így állunk hozzá, a szórakozás mellett néha-néha valódi gyöngyszemekbe is botolhatunk. Reynolds ezzel szemben mindig komolyabb témákat feszeget, tudományos alázattal. Amíg a Doktor és társai keresztbe-kasul viharzanak a téridőn, (meg megfordítják a neutron áram polaritását) Reynolds hősei évszázadokon át utaznak csigatempóban a legközelebbi csillagokig. Ez alapján arra számítottam, hogy egy hard SF-be oltott Dokit kapunk, de nem ez történt.
Reynolds ugyanis igazi fanboy, és világteremtő energiáit most a lehető legdoktorosabb hangulat megteremtésébe ölte. És sikerült neki. A Harvest of Time a Pertwee-féle harmadik Doktor idején játszódik, akit a Who-kánon szerint az Időlordok Tanácsa száműzött a Földre, és szerény véleményem szerint a legrosszabbul öltözött Doktor volt mind közül.
A történet elején a sildek – apró, csikóhalszerű lények, akik képesek átvenni az irányítást az emberi test felett – elkezdenek beszivárogni a Brit-szigetekre. Céljuk természetesen a Föld leigázása, majd később az egész Univerzum feletti uralom megszerzése. A sild egy különlegesen gonosz és kártékony faj, akiket az Időlordok az idők legvégére száműztek egy hatalmas űrállomásra, a Consolidatorra. Annak idején ezt a különlegesen bonyolult temporális manővert két fiatal, de nagyon tehetséges Időlord, a Doktor és a Mester végezte. A történet idején mindketten éppen a Földön vannak, ezért a sildek – akik a haláltusáját vívó galaxisban valahogy rájöttek, hogyan nyúlhatnak vissza az időben -, bosszújuk által vezérelve sokat szenvedett bolygónkat jelölték ki első célpontjuknak.
A sildek egyre nagyobb számban érkeznek a Földre, és a hatóságok, sőt még a UNIT sem képes megállítani őket. Így az ősellenségekre, a Doktorra és a Mesterre hárul a feladat, hogy előre utazzanak a haldokló világegyetem idejébe, rájöjjenek, hogyan váltak képessé a sildek az Idő manipulálására, és természetesen megállítsák őket. Azt hiszem, nem spoiler kijelenteni, hogy mindez sikerül, és még egy időleges kvázi-barátság is létrejön a két Időlord között.
A korai Doctor Who történetek legfontosabb alakjai természetesen itt is feltűnnek: Lethbridge-Stewart dandártábornok, a UNIT vezetője, Yates százados és Jo Grant, a Doktor akkori társa. Az egész történet hangulata eltéveszthetetlenül hetvenes évek. Nemcsak a szalagos magnetofonok, az egész asztalt elfoglaló primitív számítógépek, vagy a háttérben olykor megemlített hidegháborús utalások miatt. Az egész történetvezetés, a bombasztikus és egyben picit gagyi párbeszédek, a történet barátságosan kiszámítható fordulatai miatt is. Szinte láttam magam előtt a sildeket, ahogy a steril helyszíneken, a fröccsöntött díszletek között egy műanyag damilon lógva ijesztgetik a nem kifejezetten tehetséges statisztákat.
Reynolds érdeme, hogy a rajongói alázat ellenére, amely írói eszköztárát nagymértékben korlátozta, mégis képes volt egy izgalmas, könnyed hangvételű, és nagyon lendületes történetet alkotni. A Mester és a Doktor közötti jelenetek pedig tényleg nagyszerűek, kifejezetten viccesek. Érdekes volt erről az oldaláról is megismerni, mert Alastair Reynolds regényeiről sok mindent lehet mondani, de hogy a humor jelen lenne bennük, azt nem. Legalábbis eddig.
El nem tudom képzelni, hogy azok, akik nem szeretik, vagy nem ismerik a Doktort, milyen véleménnyel lennének erről a regényről. Mondjuk nem is ajánlom nekik, tömve van kikacsintásokkal, belső poénokkal, melynek gondolom a felét sem vettem észre. A Who-fanoknak viszont melegen ajánlom, én nagyon jól szórakoztam. Reynolds számára egy érdekes stílusgyakorlat ez a regény, és egy hommage gyerekkora kedvenc tévéműsorához, de nem bánnám, ha most már inkább a Poseidon’s Children befejező kötetével foglalkozna.
Hozzászólások
[crei további írásai]
