Suzanne Collins Éhezők viadala trilógiája az elmúlt évek egyik nagy ifjúsági könyvsikere, és hamarosan az első kötetből készült filmet is láthatjuk, Jennifer Lawrence főszereplésével. Várhatóan nagy sikert fog aratni az is, és nem véletlenül; az első két kötetről, Az éhezők viadaláról és a Futótűzről itt írtunk elismerő szavakat.

A harmadik kötet – A kiválasztott – továbbviszi Katniss Everdeen és a tizenhárom körzet történetét, és egy grandiózus fináléban le is zárja. Spoilereket nem elkerülve (előre szólok) megpróbálom elmagyarázni, miért nem tetszett az utolsó könyv.

Ha önmagában szemlélem, ugyanazt a színvonalat hozza, mint a korábbiak: a főhősnő ugyanolyan kemény és önfejű, a morális kérdések ugyanolyan  nagyszabásúak, és továbbra is fennáll az erős kontraszt a „valóság” és a tévéképernyő számára megkomponált propaganda között. Csakhogy épp ez a gond. Ami egyszer még zseniális, másodszor pedig erősíti az elsőt a finom variációkkal és új oldalról bemutatott szituációkkal, az harmadszorra már fáraszt, különösen, mert a regény világa nagyot fordult a második kötet végén.

A harmadik kötetben új hatalom lép a színre, a Tizenharmadik Körzet, amelyik a korábbi hatalmi viszonyokat egészen új fényben láttatja. Belép egy hidegháborús dilemma: ha mindkét oldalnak olyan tömegpusztító fegyverei vannak, hogy porig rombolhatja nemcsak a másikat, de a teljes, emberi civilizációt is, akkor meddig húzható egy ilyen patthelyzet?

Suzanne Collins megkerüli a kérdést, és folytatja a lázadást azon a szinten, ahol a második kötetben elkezdte: bombázások, tűzharcok, szabotált gyárak vannak bőséggel, de azt a bizonyos piros gombot akkor sem nyomja meg senki, amikor az egyenesen következne a két elnök jelleméből.

Ennek a történetnek ők a valódi főszereplői; az ő döntéseiktől függ minden, ők mozgatják Katnisst és a ő interakciójuk szabja meg a háború ritmusát. Ennek így kell lennie; ez természetes következménye a kialakult helyzetnek; ehhez képest a kezüket érezhetően visszafogja az író, és továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Katniss fontos.

Pedig már nem az. A harmadik kötetben megcsinált és hamis, amit eljátszatnak vele, és ennek van is egy erős üzenete, mivel érezhetően báb csupán; viszont nem világos igazán, hogy a többi szereplő azért tartja-e fontosnak, mert valóban az és létfontosságú a háború megnyerése szempontjából, vagy mert ez volt az írói szándék. Továbbra is a tévé és a dizájn ural mindent, ami némileg hihetetlen, ha azt nézzük, mennyire más világ a Tizenharmadik Körzet; tőlük ez a stratégia természetellenes és kissé hihetetlen. Katniss követelőzik és zsarol; a többi szereplő pedig hol enged neki, hol pedig manipulálja és utasítgatja. A szöveg azt állítja, hogy Katniss fontos, hogy amit tesz és mond, az számít, mert tízezreket befolyásol vele.

De akkor a lezárás hamis. Katniss hideg, számító, szeretetlen főszereplő, aki egyúttal irányíthatatlan is. Abban a világban, amelyben ő létezik, nem maradhatott volna életben. Minden logika ellentmond annak, hogy megkapja azt a happy endet, amit az író kínált neki, méghozzá éppen azért, mert abban az új, jobb és fájdalmak árán megvásárolt világban ő seb, veszély és méreg. Ahogyan el kellett tűnnie a két elnöknek, hogy egy boldogabb és igazságosabb rend jelenjen meg, úgy el kellett volna tűnnie neki is. Az lett volna az igazi történet – tragikusabb, mint a mostani, de valódibb.

Bár Suzanne Collins ügyes író, a harmadik kötetnél azt érzem, hogy a trilógia-csapdába esett: le kellett zárni a történetet, ugyanakkor félt megszabadulni azoktól az elemektől, amelyekben a korábbi sikert sejtette. Harmadszor is elővenni az arénát már sok volt, különösen, hogy ezúttal a Katniss mellől elbukó társak vázlatosak maradtak, haláluknak nem volt kellően nagy dramaturgiai mélysége. Még a tulajdon családjához fűződő kapcsolatot sem sikerült igazán megmutatni, holott a kötet első felében össze van zárva az anyjával és a húgával; és ez a hiányosság a végső összecsapásnál bekövetkező tragédiánál megbosszulja magát. A lezárás elsietett, kapkodó, és mire odáig eljutunk, már bőven elegünk lehet az eszméletét ilyen-olyan okokból minduntalan elvesztő, majd kórházban ébredő Katnissból.

A kiválasztott mindezek ellenére nem rossz könyv; ugyanakkor elmarad az első kötet frissességétől és feszességétől. Suzanne Collinsnak nem sikerült megismételnie a varázslatot. Derekasan helytállt ugyan, de a trilógia egészét szemlélve ez a kötet nem más, mint egy hosszúra nyújtott lecsengés.

Ha osztom, szorzom, arra jutok, hogy mégis ajánlom a trilógiát, mert az érdekes alapötletre épülő világban nem szokványos főhőst mozgat (viszonylag kevés az ilyen érzelemmentes, ellenszenves főszereplő az ifjúsági irodalomban), és elgondolkodtató kérdéseket feszeget, miközben mindvégig izgalmas marad. Abban meg szinte biztos vagyok, hogy a célközönség jelentős része egyáltalán nem akad fenn mindazokon, amiken én…

Ismertető az első két kötetről: http://sfmag.hu/2010/12/14/csak-egy-maradhat-suzanne-collins-az-ehezok-viadalafutotuz/

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 7 hozzászólás.

  1. hackett szerint:

    Pont hétvégén olvastam el az első kötetet, Az éhezők viadalát. Meglepően nem az, amire az ember számítana az alapján, hogy Stephanie Meyer írt hozzá ajánlót és a következő Twilightnak nevezik.
    Köze nincs hozzá. Kifejezetten sűrű és mozgalmas a szöveg, érdekes a világ, feszes a sztori. Szóval, jó kis könyv volt.

  2. navaratna szerint:

    Az első kötete élveztem, habár az utolsó harmadában a játszuk el a szerelmesek vonal fárasztott. A második kötetet gyengébbnek ítéltem az elsőnél, ezek után nem tudom, érdemes-e a harmadikat elolvasnom…

  3. troc szerint:

    Mintha Jennifer Lawrence egyszer már eljátszotta volna Katniss szerepét a Winter’s Bone-ban… De tessék kijavítani. 🙂

  4. Béla Stark szerint:

    Szerintem is jó a könyv – pontosabban jól megírt. Mert hogy maga a történet szemtelen másolata a Battle Royalnak, amit csaknem egy évtizeddel korábban publikáltak. Kb. két percbe tart utána nézni, ti is rá fogtok jönni.

  5. hanna szerint:

    @Béla Stark: A Battle Royale nem ismeretlen számomra, a cikkben linkelt korábbi ismertetőben fel is hívtam a figyelmet a párhuzamra, de az eltérésekre is: “Suzanne Collins azonban egyrészt közelebb vitte a kamasz olvasóközönséghez a történetet (egyes szám, első személyű narrátor, szerelmi szál, a túlélésért folytatott küzdelmen túlmutató gondolatok és problémák), másrészt túllépett a Viadalon, és Futótűz című regényében már azzal foglalkozik, mi történik utána: a főszereplő győzelmének az egész ábrázolt társadalmi szerkezetre kiható következményei vannak.”

    Az itt taglalt 3. kötetben pedig már nyomokban sem található meg a Battle Royale alapszituációja, ezért nem lett volna értelme felhánytorgatni.

  6. hackett szerint:

    A filmet pedig profin megcsinálták, a hozzáadott részek kerekké tették a sztorit a mozinézők számára is.

  7. crei szerint:

    Megnéztük a hétvégén, és kellemes csalódás volt, gagyibbra számítottam. Érdemes megnézni!

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon