A diktatúrák, zsarnokságok gonoszságára és elvetendőségére számtalan intő példát találni a művészetben, az irodalomban tipikusan ilyenek a disztópiák, a „szép új világok” ábrázolásai, melyekben mindig figyel a Nagy Testvér. A szerelem mellett a szabadság(vágy) is örökzöld téma, bármely történelmi korszakot szemléljünk. Mindig aktuális volt, van és lesz, talán mert olyan tünékeny és nehéz megtartani.

Az SFmagot rendszeresen követő olvasóinknak talán már feltűnt, hogy időről időre közlünk ismertetőket különféle, híres és kevésbé ismert disztópiákról, melyek (nem is oly) képzeletbeli helyszíneken és időben ábrázolják azt, ami a történelem során – nyilván nem pontosan ugyanúgy, de lényegében – időről időre alakot ölt, 2012 februárját pedig a tematika bemutatásának szenteljük. Úgy gondoltuk, mindehhez szükséges és érdekes adalék lehet a XX. század képzőművészetében és építészetében jelentkező propagandahatású, sajátos formanyelvű totalitárius művészet bemutatása.

A totalitárius művészet a rendszer tökéletes lenyomata. Grandiózus és uniformizált

A zsarnokság tulajdonsága, hogy rátelepszik az emberek mindennapjaira, nem csak azt akarja meghatározni, miről beszélhetnek, de azt is, miről és hogyan gondolkodhatnak. Tehát lényegében az is éppúgy a diktatúra áldozata és célszemélye, aki egyfajta passzív gondolati ellenállást tanúsít. Az egyén idővel egyre nehezebben vonja ki magát a hatás alól – kikapcsolhatja a tévét, vagy más, információt rázúdító készüléket, félrekaphatja a fejét a szlogenek elől, azonban a grandiózus tervekkel előálló, igazi zsarnokság minden fronton támadja az emberi lelket.

Már volt szó róla, hogy érzékszerveink közül legnagyobb arányban a szemünket használjuk. A diktatórikus rendszer építői is ugyanúgy tudják ezt. Cikksorozatunkban annak járunk utána, hogyan viszonyult a modern művészeti irányzatokhoz a világ két legismertebb, legtöbbször említett zsarnoki rendszere, a nemzetiszocialista és a kommunista rezsim.

 

Vera Muhina: Munkás és kolhozparasztnő

Talán az első és leglényegesebb megállapítás, amit tehetünk, hogy éppen a művészet lényege veszik el: a totalitárius művészetfelfogásban nincs helye az egyéniségnek, eredetiségnek és önálló gondolatnak, „dekadenciának”, eltérő véleménynek, szokatlan ábrázolásmódnak vagy témaválasztásnak. Minden ugyanarról kell, hogy szóljon: a vezér, a központi hatalom dicsőítéséről. A művészet, bár lázadásra hajlamos(ít), végső soron olyan, mint az alkotók. Vannak, akik utolsó vérükig harcolnak az elnyomás ellen, vannak, akik passzívan hallgatnak (vagy elhallgattatják őket), és vannak, akik behódolnak, sőt, akár elhivatottság is kialakul bennük „az őket etető kéz iránt”. Vera Muhina a XX. század elején Franciaországban és Olaszországban járt, tanulmányozta a reneszánsz művészet emlékeit, mégis a szocialista realizmus úttörőjeként lett ismert. Talán egyfajta negyedik utat képvisel a zseniális Jakov Csernyikov építész, akit hol félreállított Sztálin, hol őrülten rajongott rendkívüli épülettervei láttán és a kegyeibe fogadta őt (mindkét eshetőség igen veszélyes lehetett) – Csernyikovról a harmadik részben írunk részletesebben.

A diktatúrák velejárója, hogy a hatalomnak nincs humorérzéke, minden kritikát, jelentkezzen bármilyen formában, lesöpör az asztalról, nem riadva vissza a véres eszközöktől sem. A művészet minden korban alkalmas a való jellem felfedésére – elég a portréfestészet nagyjaira gondolni –, ám az a művész, aki Sztálin, Hitler vagy Mussolini valódi személyiségét, lelkét akarta volna ábrázolni, nem pedig a mázat, alighanem az életével játszott volna.

 

Hitlernél csak Mussolini tűnik elszántabbnak, Sztálin pedig mint a nép jóságos tanítója, beszédet mond

A vezérek portréi szükségképpen őszintétlenek, pozőr, beállított munkák; mondhatni egy kaptafára készülnek. Semmiféle gúny, kritika, irónia nem jelenhet meg a képen, az arcok merevek, hidegek, érzelemmentesek, vagy ha mégsem, akkor ők a nép barátai és tanítómesterei, megszemlélik a termést, csókot lehelnek a gyermekek homlokára, vagy elvegyülnek a majális forgatagában.

 

 

Felvonulás Münchenben, Moszkvában, és manapság Észak-Koreában. Félünk, ezért fitogtatunk, nem bízva a véletlenre az elrettentést

Ironikus, hogy a 20. század első felében szemben álló, örök időkre ható eseményeket elindító két diktatórikus rendszer végső soron több közös vonással bír, mint eltérővel. Ez nem csak az emberek, egyes népcsoportok vagy más okból nem kívánatos személyek szervezett irtásában, az erőfitogtatásban, a saját népükkel szemben alkalmazott módszereikben, de a művészetfelfogásukban is tetten érhető.

A művészet, mint az emberek érzékeire ható jelenség, rövidesen a hatalom eszközévé vált. Mint minden területre, a diktatúra erre is rátette a kezét, és amit nem lehetett/nem kellett megsemmisíteni, azt a maga képére formálta.

Háromrészes cikksorozatunk következő részében a totalitárius festészet és szobrászat területére teszünk kitérőt, a harmadik, befejező részben pedig az építészettel ismerkedünk majd meg dióhéjban, sok érdekes linkkel.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 13 hozzászólás.

  1. DBL szerint:

    “A zsarnokság tulajdonsága, hogy rátelepszik az emberek mindennapjaira, nem csak azt akarja meghatározni, miről beszélhetnek, de azt is, miről és hogyan gondolkodhatnak.”

    Mielőtt a konkrét témához szólnék… 🙂

    Az egész emberi – ókor, középkor, újkor, legújabb kor – történelem erről szól.
    Többek között minden vallás ezt tűzi céljául…
    A lelked a cél. Azt, hogy miről mit, kiről mit gondolsz (és ennek megfelelően cselekszel), elsősorban lelki folyamatok eredménye. Ezért a lélek a legfontosabb minden hatalom képviselői számára.
    Az ember programozott, biológiai hátterű robot. Amikor megszületik, nem több, mint néhány billió megfelelő sorrendben összerakott molekula. Ami lesz belőle, szinte kizárólag a környezetén múlik. Az a programozó környezet pedig amiben pár tízezer éve élünk, nem csak a természet, hanem mi magunk emberek is.
    Illetve az a csoportja, amely megkapj(t)a a lehetőséget ezekre a programozási (manipulációs)lehetőségekre.
    Az, hogy a totalitárius rendszerek meghatározása milyen kritériumok szerint történik, mindig az ember szabadságát valamilyen módon megfogalmazó kritériumrendszer összetételéből adódik.
    Az, hogy Lenin – Sztálin – Hitler – Rákosi – Castro -Kádár milyen rendszert épített ki, elég jól összevethető Nero – Traianus – Troquemada – Napóleon – Ferenc József céljaival és módszereivel.
    De ide tenném talán a Tripartium alkotóját…
    Ő nem a világi, hanem a nem e világi hatalom nagy képviselője volt – igaz világi hatalommal is felruházva – , és cselekedetei ugyanazt eredményezték. Az emberi világ – külső és belső – korlátozása. Goromba, vagy finom manipulálása az emberi léleknek, de mindenképpen a lelki szabadság kézben tartása. A szabadság pedig olyan, mint a madár. Csak akkor él, ha szárnyal. Kézben, kalitkában rab…
    Fenti pár mondatot a szabadság általam értelmezett képéről írtam.
    Ezért nem tartom különösebben fontosnak, társadalomtudományi szempontból mennyire pontosak a kifejezések… 🙂
    A totalitárius művészetről csak annyit,hogy az igazi művész még rabként is megoldja lelke kiröppenését a kalickából, ha máshogy nem, alkotásain keresztül.

  2. Nihil szerint:

    Jó lett a cikk, Jud, várjuk a folytatást! 🙂

  3. mmp2010 szerint:

    Érdekes lenne a totalitárius irodalomról is egy sorozat! Náci SF-ről ugyan nem hallottam, de szovjet sci-fi akad jócskán.

  4. hoild szerint:

    @mmp2010: Különbséget kell tenni a Szovjetúnióban írodott SciFi, és a Szovjet (propaganda) SciFi között. Utóbbi nem csak a Szovjetúnióban készült, hanem pl. az Egyesült Államokban is.

  5. _acelpatkany_ szerint:

    Pedig egy kis guglizással tök érdekes dolgokra bukkanhat az ember, pl. itt egy német nyelvű cikk a Spiegel Online-ról, ami a kortárs neonáci sci-fikről szól:
    http://www.spiegel.de/kultur/literatur/0,1518,628488,00.html
    (fordítóprogrammal nagyjából érthető)

    Ill. ennek a cikknek a végén esik szó az 1933 és 1945 közötti német sci-firől (sajnos csak a tárolt változat linkjét engedi megnyitni, de ez legalább angol):
    http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:kjHq-ZkXWhgJ:www.concatenation.org/europe/german_science_fiction_before_ww2.html+nazi+science+fiction&cd=40&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

  6. Johann szerint:

    DBL: “A totalitárius művészetről csak annyit,hogy az igazi művész még rabként is megoldja lelke kiröppenését a kalickából, ha máshogy nem, alkotásain keresztül.”

    Ezzel egyetértek, bár az elnyomó rendszerek a cenzúrán keresztül szinte tökéletesen tudják szabályozni a művészeti termékek közönség elé jutását. Szélsőséges esetekben a művészt is korlátozták (ahogy a cikkben is írva vagyon), esetleg végleg elhallgattatták, netán ő menekült teljes önpusztításba. Vagy jobb időkre várva eltette műveit…

    Persze, az írott irodalom esetén vannak csatornák (szamizdat), de a – nagy kiterjedésű – képzőművészeti alkotások esetén nehéz feladat megoldani a művész részéről az önkiadást.

    Kíváncsian várom az építészeti cikket is, és erőst remélem, eloszlatja a “szocreál” kifejezés körüli félreértéseket, félreértelmezéseket.

    KACSAVESZÉLY: És vannak persze olyan művészeti alkotások, amelyek már-már a képtelen határát súrolják: “És vajon hányan és hányszor gyalogoltak már el gyanútlanul a Lazarovka külvárosában, Panelovóban álló Munkás Szent Joszif kolostor mellett, azt gondolván, hogy az egy egyszerű panelház, nem is sejtvén, hogy abban látható Danyilo Rebencev: A halászok a genezáreti tónál túlteljesítik a tervet című munkája, vagy A szentlélek látogatása a plovdivi kohóban című freskó.”

    – és ha netán megkísértett a gondolat, hogy ezek létező alkotások, nézd meg a könyv szerzőit: http://www.libri.hu/konyv/a-fold-99-legkevesbe-ismert-csodaja.html

    Ez nem reklám, csupán arra akartam rámutatni, hogy mennyire korrupt az emberi elme. Ha egy totális rendszerről feltételezed a legrosszabbat, elhiszel olyan dolgot is ami nem igaz. Még a látszólagos hiábavalósága vagy gigantikus mérete miatt totális képtelenségnek tűnő dolog is lehet valós. Ami persze több esetben tényleg igaz és kézzelfogható, pl. folyók folyásirányának megfordítása vagy egy 6000 km hosszú fal építése.

  7. marcus szerint:

    Egy ilyen cikkben elférne egy összehasonlítás az adott kor “normál” (de állami) művészetével. Mert hogy van-e különbség az életerős szovjet aratólány és a pirospozsgás amerikai munkásasszony/családanya között?

  8. DBL szerint:

    @marcus…

    “Mert hogy van-e különbség az életerős szovjet aratólány és a pirospozsgás amerikai munkásasszony/családanya között?”
    🙂
    Nincs. Semmi különbség sincs.
    Steven Jay Schneidernek van egy kis remekműve.
    A címe: 101 sci-fi film amit látnod kell, mielőtt meghalsz. Ebben a könyvben bemutat néhány olyan filmet (kizárólag zsánerismertetőként)is, amelyekről egyértelműen kijelenti, hogy egyértelműen átsejlik, illetve átüt a hidegháborús hisztéria ideológiája…a nyugati oldalról. Történelemből tudjuk, milyen világ volt az USA-ban a Mc Carthy korszakban.
    Ugyanaz történt, mint a SZU-ban, vagy a náci Németországban. Művek megrendelésre, amelyeknek egyértelmű ideológiai és politikai üzenete volt. Meghatározott ellenségképpel, fekete-fehér emberi karakterekkel. A cél ugyanis egyértelmű volt. A politikai hatalom által meghatározott ellenséget úgy kellett ábrázolni, hogy az mindenki számára egyértelmű legyen.
    Ami a saját oldal bemutatását illeti… 🙂
    Az amerikai filmipar pontosan azt mutatta a megfelelő miliőjű westernben (nőalakjaiban is), mint a szocialista filmek a munkás-paraszt népi ábrázolásban…
    Könyvekről már nehezebben tudok nyilatkozni, mert szerencsémre a háború utáni amerikai írók legkiválóbbjait volt szerencsém olvasni, tehát nincs negatív példám. Heller, Irvine, Styron, Steinbeck, Updike azt hiszem minden volt, csak ideológiailag átgyúrt nem…
    Egyszóval, főleg az 50-es évek ideológiailag meghatározott alkotásai USA-SZU viszonylatban egymás alteregói voltak… 🙂

  9. tapsi szerint:

    “Történelemből tudjuk, milyen világ volt az USA-ban a Mc Carthy korszakban.

    Ugyanaz történt, mint a SZU-ban, vagy a náci Németországban.”

    a mccarthyzmus elég hamar bebukott, politikai és társadalmi nyomásra (ez diktatúrákban nem valami gyakori), de amíg dúlt, ADDIG SEM volt akkora hatalma, hogy bárkit halálra ítéljen, munkatáborba küldjön megdögleni, stb, és sem előtte, sem alatta, sem utána nem volt _kötelező_ elfogadni az állami megbízásokat

    persze, az államokban is volt propaganda meg hazafiasság, de alapvetően a politikának nem igazán sikerült ténylegesen és markánsan beleszólnia a művészetbe, ráadásul egy bármiféle amerikai művész, ha nagyon elnyomva érezte magát, lelépett egy más országba, _mert kiengedték a tetves határon_.

    megjegyzem, én valahol még meg is értem a hazafias zászlólengető amerikaiakat, hogy nem állították be túl kedvező fényben a szovjet stílt, mert hát nem nagyon lehetett azt szeretni kívülről sem. ők tényleg egy rettenetes diktatúrát láttak, azt meg miért is kellett volna pozitívan beállítaniuk?

    “Mert hogy van-e különbség az életerős szovjet aratólány és a pirospozsgás amerikai munkásasszony/családanya között?”

    az államilag megrendelt ábrázolás ecsetkezelésében talán kevés, de szerintem azért baromira nem mindegy, hogy egy ábrázolásmód mögött mekkora a hazugság – mondjuk az életerős helyett inkább pár millió éhen halt aratólányt kéne odafesteni, vagy csak nem olyan szép telivér almaképű jószág az a családanya.

    “Egyszóval, főleg az 50-es évek ideológiailag meghatározott alkotásai USA-SZU viszonylatban egymás alteregói voltak…”

    jelentős különbség, hogy az usában lehetett NEM ideológiailag meghatározott alkotást is készíteni, ha akart az ember, főleg a képzőművészetben. ezt mondjuk a sztálinizmus alatt szerintem kevés szovjet festő merte volna bepróbálni…

    egyáltalán nem tartom az usát a földi paradicsomnak, nagyon furcsa és hülye dolgok vannak ott is, de azért ilyesmiben a szovjetunióhoz vagy a náci németországhoz hasonlítani, hát, izé, olyan… izé

  10. DBL szerint:

    Kedves tapsi!
    Ezt írtam:
    “Egyszóval, főleg az 50-es évek ideológiailag meghatározott alkotásai USA-SZU viszonylatban egymás alteregói voltak… ”
    Nem a rendszerek teljes társadalmi-politikai azonosságát mondtam. Általában vigyázok a szószedeteimre… 🙂
    Azt, hogy ki a jobb bebizonyította a történelem. Az USA is hatalom, ő is nagyhatalom, ő is elnyom. Csak mivel ott van egy olyan alkotmány, amely nem nagyon engedi meg a totalitárius hatalmi viszonyok felerősödését, emberileg egyértelműen az elfogadott formációk közé tartozik.
    Amit mondtam az a blog témájára vonatkozik. A hatalom képviselői számára, bármilyen demokratikusnak is tűnik a környezet, szükséges az ideológiai irány. Ez lehet nemzeti, lehet kultúrfölényre építő, lehet vallási.
    Adott helyzetekben MINDENKI keményebben lép fel. Még akkor is ha a módszerek között vannak demokratikusabbnak tűnők, vagy durván elnyomó jellegűek.
    Még valamit. A Mc Carthy korszak az amerikaiak számára azt jelentette, amit a németek számára a nácizmus, a szovjet birodalom népei számára a sztálinizmus. Olvasd el Asimov két válogatásában (Gyilkos idő, és Szívélyes Fahrenheit)a véleményét erről a korszakról.
    Az a pszichikai állapot, amit az elnyomás generál egy adott társadalmi -hatalmi környezetben, más-más fizikai események, cselekedetek szerint is ugyanazt eredményezheti.
    Természetesen óriási a különbség a náci-szovjet hatalmi szféra tömeggyilkos módszerei és az amerikai hidegháborús hisztéria politikai elnyomása között. Az utóbbi legfeljebb azt eredményezte, hogy az amerikaiak – akik mindig az emberi, személyes szabadság letéteményeseinek tartották magukat – megtanultak félni, és hallgatni. A német és szovjet hatalom világában ennél több történt. Rengetegen meghaltak a téboly tombolása miatt.

    Még egyszer. Művészet és kultúra befolyásolásának hátteréről beszéltem, és ebben tartom a hasonlóságokról alkotott véleményem.

  11. marcus szerint:

    tapsi: Izé, én sem a rendszerre gondoltam, hanem kifejezetten a festmények stílusára, külső jegyeire. Azzal tudnám ezt párhuzamba állítani, amikor valaki kiröhög egy régi dolgot, hogy “hogy néz má’ ki”, mert hogy szovjet, holott az amerikai vagy nyugat-európai ugyanúgy nézett ki.

    Tehát a festmények sem azért ilyenek, mert totalitáriánus megrendelésre készültek, hanem azért mert állami megrendelésre és/vagy a rendszerért rajongó művész által készültek. Sok ilyen művet ez a kötelező/rajongás jelleg határoz meg, és nem a diktatórikus háttér. Tulajdonképpen érdekesebb lenne egy olyan cikk, ami kifejezetten azzal foglalkozik, hogy a kényszerített művészet miben különbözik a csak szimplán megrendelt (de demokratikus országban megrendelt) művészettől, illetve milyen a viszonya az adott korszakban jellemző “szabad” művészethez.

  12. tapsi szerint:

    oké, oké, csak azért félre lehetett érteni 🙂

    Ez most nem ellenetek szól, de engem nagyon zavar, hogy mostanában néha látok olyan véleményeket, hogy “hát, az a náci Németország meg az a sztálinista Szovjetunió nem is volt annyira rossz, meg hát az amerikaiak is lám, mekkora rohadékok”, mert azért borzalmasan más volt még a McCarthy rendszer is, mint akár egy puha diktatúra.

    Igazából nem érdekel, hogy Asimov ezt művészileg hogyan élte meg, ha nem maradt McfCarthy után pár millió halott. Azért ezt szerintem még ő is elismerte volna. Nyilván nem volt vidám dolog, sőt, nyilván ijesztő és nyomasztó lehetett, de azért semmilyen szinten, még nemzeti trauma szintjén sem lehet egyenlőségjelet tenni eközé meg akár a Holokauszt, akár a Holodomor közé.

    “Az utóbbi legfeljebb azt eredményezte, hogy az amerikaiak – akik mindig az emberi, személyes szabadság letéteményeseinek tartották magukat – megtanultak félni, és hallgatni.”

    Az amerikaiak többsége baromira nem büszke McCarthy-ra, de nem is érzik úgy, hogy egy Hitler vagy Sztálin kaliberű gazember volt – mert nem is volt az. Szóval azért nem ugyanaz még nekik sem. És nem tanultak meg félni, legfeljebb a közvetlenül érintett, a lakosság egészét tekintve viszonylag szűk réteg, hallgatni meg még annyira sem. Elvégre a nagy polgárjogi mozgalmak McCarthy után kezdődtek… Martin Luther King akkor beszélt, amikor szerinted már megtanultak hallgatni. Az ő mítoszaik szerint ha valamitől félsz, annak neki kell menni, és beszélni kell ellene, és épp, mivel náluk még McCarthy is elbukott viszonylag hamar, ők még mindig hisznek abban, hogy előbb vagy utóbb, de az “igazságot” keresztül lehet verni a hatalmon. Lényegtelen, hogy igazuk van-e, alapvetően ők ebben akkor is hittek, és a mai napig hisznek (megjegyzem, minden nagyon hülye dolguk ellenére azért az egész világ szerencséjére). Ilyen szempontból nagyon nem európaiak, és különösen nem közép/kelet-európaiak.

    Nyilván az állami művészetben mindig vannak párhuzamok, de engem nagyon zavar, hogy mostanában mintha az emberek kezdenék elmaszatolni ezeket az iszonyatos dolgokat, amik szerintem minden létező disztópiánál rettenetesebbek voltak.

    És még ha értem is, hogy ti voltaképp miről beszéltek, ha nincs ott az a “de azért a hasonlóságok ellenére több a különbség”, az már szerintem ezt a maszatolást segíti.

  13. DBL szerint:

    @tapsi…
    “És még ha értem is, hogy ti voltaképp miről beszéltek, ha nincs ott az a “de azért a hasonlóságok ellenére több a különbség”, az már szerintem ezt a maszatolást segíti.”
    Nincs maszatolás!
    Nem kell odaírnom, mert pontosan tudom mit akartam.
    Először is. A második hozzászólásomban segítettem abban, hogy érthető legyen, mire gondoltam PONTOSAN.
    Ha tudnád ki vagyok nem virtuális formámban, akkor értenéd miért mondtam azt, amit.
    Ha van irgalmatlan ellensége a diktatúrának, akkor én az vagyok. Tudod miért?! Mert én a cselekedeteim etikáját és törvényességét olyan belső meggyőződésből hozom meg és élem át, aminek nincs köze a büntetéssel való esetleges találkozásnak. Azért igyekszem etikusan élni, mert ezt tartom jónak. Nem azért, mert ellenkező esetben büntethet a közösség.
    Ezért minden humanizmussal kapcsolatos értékítéletemnek ez az alfája és ómegája.
    Ha ezt kivetítem a társadalmi-hatalmi szférák mikéntjére – aminek tudvalévő, hogy a hétköznapi értelemben vett erkölcshöz, etikához köze nincs – az eredmény, több mint lesújtó. Nos, ezért mertem összevetni az amerikai-német-szovjet hatalom kulturális identifikációját.

    Ezt – figyelembe véve, hogy mikor kezd nagyjából egy ember etikai döntésmagonc-kezdeményeket hozni – majd 50 esztendeje teszem.
    Mindenféle irodalommal találkoztam már. Van rendes döntési szférám.

    Hogy vége szór értsünk…
    Az, amit a nácizmus és a szovjet a világnak és saját népeinek jelentett az túl van a kulturális polémiákon.
    Ezt is leírtam!
    Tehát.
    Azt mondtam, hogy az 50-es évek hidegháborús hisztériája eredményeképpen a két oldal állami művészete (bármennyire nem akarta egyik fél sem) hasonlított egymásra. Annyira, hogy szinte alteregoja lett a másiknak.
    Ez igazából független a hatalmi szférák közti humanitárius és politikai különbségektől. Egy kitűzött célhoz jutás módszertana miatt az eredmény hasonló.
    Ennyi.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon