Ne ítélj meg könyvet a borítója alapján, tartja az elcsépelt mondás, de ezt nem egyszerű betartani. Ha a külcsín ízléses, jó ránézni, a kiadványt néha még olyankor is levesszük a boltban a polcról, amikor  magát a szerzőt nem kedveljük vagy nem ismerjük. A másik véglet: akadnak olyan borítók, amelyekkel – legalábbis egy bizonyos életkor felett – jó szívvel nem szállnánk buszra, mert annyira vállalhatatlanok. A tapasztalat pedig azt mondatja: végletesen elrontott címlapok ritkán rejtenek igazgyöngyöt.

Milyen a jó borító? Reflektáljon a belbecsre, adja vissza a mű hangulatát? Ábrázoljon egy jelenetet a könyvből, vagy a főszereplő pózoljon, mint egy filmes plakáton? És hogy hangolható mindez össze azzal, hogy a borító végső soron a könyv eladását szolgálja?

Elhibázott borítók - összedolgozatlan felületek, rikító színek

A borítóképek kapcsán nem csak magukról a festményekről volna érdemes szót ejteni, de az azokhoz illő tipográfiáról is, hiszen lehet egy borítófestmény csodaszép, ha agyonvágja a nem megfelelően elhelyezett cím/szerző neve, vagy ezek betűtípusa, színe, mérete. Az igazán jó munkák esetén a kép és a „tipó” szerves egységet alkot, ezért aztán a borítófestés rendkívül sok tervezést igényel. Alkalmazott művészet lévén kevésbé szabad, mintha önmagában álló,  falra szánt festményt készítene az alkotó; már eleve figyelembe kell vennie, hová és milyen jellegű felirat kerül a borítóra.

Borítóhoz illeszkedő, "mesélő", jellegzetes tipográfia

Egyedileg rendelt rajzok, festmények

Ahány könyv, annyi címlap, de azért a fantasztikum berkeiben maradva felállítható néhány törvényszerűség. A legfontosabb megállapítás talán az, hogy a sci-fi és fantasy irányzat a mai napig nagy mértékben támaszkodik a képzőművészetre. A borítók döntő többsége kifejezetten az adott kiadványhoz megrendelt festmény (ezeken belül is ma már többségében digitális munkák). Ez pedig vitathatatlan gazdagságot eredményez, hiszen az olvasók egyszerre két művészeti ághoz kerülhetnek közel, egyes borítófestők pedig valódi hírnévre tesznek szert, olykor összefonódva az íróéval.

Vallejo Conanja feszíti hátizmait

Valószínűleg minden fantasy- és sci-fi rajongónak beugrik Boris Vallejo, Micheal Whelan vagy az idén májusban elhunyt Frank Frazetta neve. Évtizedekre meghatározó stílust teremtettek, amely azonban nagyban hozzájárult a fantasztikus irányzatok vizuális beskatulyázásához. Ha ugyanis manapság bemegyünk a könyvesboltba, és szétnézünk a rendszerint egy helyre kipakolt fantasy és sci-fi könyvkínálaton, többségében még mindig élénk színű háttér előtt pózoló, kidolgozott izomzatú „polaroid” harcosokkal, valamint hozzájuk illő, viszonylag hiányos öltözékű hősnőkkel igyekeznek eladni a kiadványokat.

Miért polaroid? Az alakok – mint manapság – fénykép referencia alapján készültek, csak évtizedekkel ezelőtt nem állt rendelkezésre a tervezést és rajzolást meggyorsító digitális technika. Ezért aztán a festők polaroid géppel lefotózták a kívánt pózba beállított testépítőket – vagy akár saját magukat –, majd (a vaku okozta erős fény-árnyékhatású) fotót a vászon egyik sarkába tűzve következhetett az aprólékos vázlat és festés.

A fantasztikus történetek szinte kivétel nélkül cselekmény- és karakterközpontúak, döntő hányaduk szórakoztató irodalmi termék, és akárcsak más rétegirodalmi irányzatok esetén, sablonokra épülnek. (Pl. a szegény pásztorfiúról kiderül, hogy ő a kiválasztott; a hősök egy mágikus erejű tárgyat kajtatnak, és eközben egymással felcserélhető sorrendben különböző kalandokba keverednek; gonosz űrlényektől/meteorittól/varázserejű összeesküvőktől stb. kell megmenteni a Földet…) Ezért aztán kézenfekvő, hogy a borítók is harsányak, rendszerint „tubusszíneket” alkalmaznak, és a legegyszerűbb, ha magukat a főszereplőket jelenítik meg.

Könnyen elképzelhető hősök

Michael Whelan hősei. A beállítás ismerős lehet az E.R. Burroughs regény borítójáról

Ki ne ábrándozna (nem csak) tizenéves fejjel, hogy egyik napról a másikra hőssé válik, kilép a mindennapokból, kivívja mások elismerését (ráadásul megszerzi a legjobb nőt/pasit)? A „polaroid” alakok segítenek elképzelni a főszereplőket (mint a templomi szobrok a szenteket), akikről e fajta regények rendszerint részletes leírást is közölnek. Habkönnyű irodalom és képzőművészet ez, de jól megírni és jól megfesteni korántsem olyan egyszerű, mint azt első látásra hinnénk.

Luis Royo Picasso Guernicájára utal

A három megnevezett legendán kívül még sokakat lehetne említeni (pl. Luis Royo, vagy az E. R. Burroughs könyveit illusztráló, elsősorban vadászati témában festő, amerikai Robert K. Abbett),  akiknek a mai napig vannak követői hazánkban és külföldön egyaránt. Ez persze teljesen érthető, hiszen az amazonok és hősök iránti igény alighanem sosem fog eltűnni.

A fantasztikus irodalom azonban ennél sokkal szélesebb, és vannak könyvek, amelyekre – mondandójuk folytán – egészen más jellegű képek illenek; a fantasztikum nem csak könnyed szórakoztatóirodalomból áll, akadnak fajsúlyosabb darabok. Kézenfekvő példa A Gyűrűk Ura, mind irodalmi, mind a hozzá kapcsolódó képzőművészeti és filmes látványvilág szempontjából. Alan Lee és John Howe neve fogalom  (utóbbitól magyar nyelvű, műhelytitkokat felfedő album is megjelent). Mindketten jellemzően akvarellel dolgoznak (ami ritkaság), és nem csak borítóképeket készítettek Tolkien máig meghatározó univerzumához, de gyakorlatilag végigillusztrálták Középföldét. Visszafogottabb földszínek, kevésbé fényképszerű hatás és figuralitás jellemzi őket.

Színtiszta szürrealizmus a Ballantine Books egyik borítóján

Persze a tubusszínű, vagy a „polaroid” harcosos festmények mellett párhuzamosan léteztek „rajzosabb”, kevésbé konkrét, olykor szürreális és a modern képzőművészeti irányokhoz jobban közelítő képek is, pl. az 1952-es alapítású Ballantine Books sorozatai.

Minél elvontabb a téma, annál inkább absztrakt, minimalista a borító is – mintha direkt ellenhatásként alakult volna ki, hogy a borítóra ne kerüljön ember, sem könyvből vett jelenet.

Ez az ellenhatás a fantasyt kevésbé érte el, szemben a sci-fivel. Valljuk be, könnyebb dolga is volt a sci-fi borítók készítőinek, hiszen alakok helyett lehetett csillagokat, bolygókat vagy bonyolult szerkezetekre emlékeztető vonalakat festeni. E borítók még kellőképpen árulkodnak a belbecsről, ám mégis – csúnya szóval – intellektuálisabb hatást keltenek, mint a „polaroid” figurák.

Fantáziátlanságba fulladó minimalizmus

"Intellektuális" borítók

Mára – szerencsére nem csak külföldön – szabad kísérletezés vette át a szokások helyét. Ha figurális borítóképet rendel a kiadó, akkor vagy hiperrealisztikus alakokat várnak, vagy klasszikus, múltidéző, „retro” jellegű, ámde igényes, sokszor önmagukban is megálló festményeket. Nyitottak a kevésbé harsány színvilágra,  sőt, akár a monokróm elképzelésekre (pl. a Delta Vision Kiadó Képzelet mesterei sorozatának fekete-fehér borítórajzai), de az absztrakt, montázs jellegű tervezői munkákra is (pl. Agave Kiadó Bradbury-kötetei).

Hódít a monokróm

Eljutunk a fotómanipulációkig is (pl. Gáspár András Ezüst félhold blues újrakiadása, vagy Szélesi Sándor A láthatatlan város c. könyvének borítója) és az egészen minimalista/jellegtelen borítókig (mint pl. G.R.R. Martin Varjak lakomája, vagy Raana Raas Az ogfák vöröse c. regényének első kiadása esetében).

Hazai borítók

Amellett, hogy mindig is voltak besorolhatatlan, különös alakjai a fantasztikummal fűszerezett képzőművészetnek (pl. H.R. Giger), mintha mára vált volna igazán fontossá, hogy ha valamit el akarnak adni, annak rendkívül egyedinek kell lennie. Mert a régi mestereket nagyon, nagyon sokan próbálják másolni, utánozni, és a könnyű siker reményében megelégszenek azzal, hogy új legendák teremtése helyett meglovagolják a régieket.

A holtak szigete. Fent: Arnold Böcklin XIX. századi festő eredetije. Lent: ugyanez Giger újraértelmezésében

Az olvasó szívéhez azonban a szemén át vezet az út: tagadhatatlan, hogy vizuálisan rendkívül túlterhelt világunkban a leginkább (minimum 70 százalékban) használt érzékszervünk a szemünk. Egy friss, újszerű és remek borító pedig képes eladni szinte bármilyen könyvet, és fordítva: eladhatatlanná tenni a mégoly zseniális irodalmi művet is.

Források, linkek, érdekességek és további képek:

Michael Whelan

Frank Frazetta

John Howe

Hans Rudolf Giger

Boris Vallejo

Alan Lee

Luis Royo

1001 sci-fi könyvborító (érdekesség)

Régi borítók I.

Régi borítók II.

Ballantine Fantasy Series

Még több borító (friss megjelenések)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 12 hozzászólás.

  1. christiancrowe szerint:

    No igen, én is vettem már rossz könyvet, kifejezetten tetszetős borítóval, de fordítva azért ritkább. Most így hirtelen nem is emlékszem igazán jó könyvnél rossz borítóra, hirtelen talán csak a régebbi magyar kiadású Hyperion ugrik be, az nem jött be. (a Hyperion-átok, mert az új se igazán)
    Ezen kívül a Clarke-Baxter-féle Időodisszeia-trilógia első és harmadik részének magyar borítója nem tetszett, de ott mondjuk a belbecs sem tudta feldobni a dolgokat 🙂

  2. szs szerint:

    Nekem a monokróm borítók jönnek be a legjobban, bár nem tudnám megmondani, hogy miért.

  3. archnihil szerint:

    A Whelan borítónál említve volt Burroughs, referenciául – meg tudálékosságom végett, meg azért mégis 🙂 – iderakom a leghíresebb Barsoom képet: http://www.google.hu/imgres?imgurl=http://johnrfultz.files.wordpress.com/2010/10/barsoom-jusko.jpg&imgrefurl=http://johnrfultz.wordpress.com/2010/10/24/john-carter-of-mars-or-barsoom-anyone/&h=673&w=714&sz=186&tbnid=hzE_VPoPgyDASM:&tbnh=132&tbnw=140&prev=/images%3Fq%3DBarsoom&zoom=1&q=Barsoom&hl=hu&usg=__j8AYzIWsxFwEU0RrIDCfoOaYK9g=&sa=X&ei=tMf4TIqaNNKI4gbD0-jwBA&ved=0CCsQ9QEwAg
    Itt meg Brandon Sanderson ír Michael Whelanről: http://www.tor.com/blogs/2010/03/michael-whelan-an-apreciation

    A behozott borító amúgy a Dragonbone Chairé Tad Williamstől, ami igyekszik a fantasy sablonokat realistán kezelni, mégpedig sikerrel.

    Ja, a cikk nagyon bejött, nagy gratula érte! 😀

  4. elgabor szerint:

    Jó írás. Frazetta esetén kivételesen nem értek egyet; témaválasztása a zsánerből ered, de színkezelése, festményeinek textúrái izgalmasak, a lapos Vallejo-alakoktól és az Elmore-irányvonal “Norman Rockwell in Krynn” szemléletétől eltérően nagyon jó, dinamikus kompozíciókat tud összehozni, és nem vész bele a több részlet = jobb festmény hibájába (a főalakok körüli világ gyakran kavargó, elnagyolt – miközben, mint pl. a Cat Girl is bizonyítja, ha a munka ezt követeli meg, tud nagyon finom részleteket is).

    Ugyan ezt a párhuzamot sokan a fejemre fogják olvasni, de benne van valami a reneszánsz mesterek (elsősorban Leonardo és Tintoretto) tudásából, ami kortársaiból egyszerűen hiányzik. Ez a bizonyos valami a kiemelkedő tehetség és a szorgalom.

    Bővítve a mondanivalómat: megfelelő tehetséggel mindent lehet jól és rosszul csinálni, a Frazetta-féle félrealista irányvonalat, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek pofás absztrakcióit (Korga György!), és a stilizált megoldásokat is (az említett Delta-kiadványok vagy az Agave Dick-sorozata). Vallejo és Elmore persze középszerű volt és középszerű marad. 🙂

  5. nocturna szerint:

    Hella,

    tetszett a cikk, egyedul Brom muveinek emliteset hianyolom. Egyebkent a
    Szín tiszta szürrealizmus…” mondatban a “színtiszta” nem egyben irando?

    @christiancrowe
    “Most így hirtelen nem is emlékszem igazán jó könyvnél rossz borítóra, …”
    Nekem ilyenkor azonnal beugrik Clive Barker – Korbács” c. műve, egy újabb magyar borítóval.
    http://static.book.hu/product_images/00/60/36/5966.jpg
    Blaszfémia.

    @elgabor:
    ami az Agave Dick-sorozatat illeti, en szemelyszerint letornem a boritokert felelos muvesz kezet, szerintem zomeben annyira pocsekul sikerultek.

  6. attila szerint:

    “ami az Agave Dick-sorozatat illeti, en szemelyszerint letornem a boritokert felelos muvesz kezet, szerintem zomeben annyira pocsekul sikerultek.”

    Ízlésedért pofonok…

  7. crei szerint:

    Ez tényleg ízlés kérdése.
    Szerintem az Agave borítók minőségének mindenki csak jelenthet. Kivéve Hyperion az annyira nem tetszik, de ha a folytatások, hasonló tematika mellett készülnek, a polcon még nagyon jól mutathat.

  8. christiancrowe szerint:

    nocturna

    mea culpa, jogos a dolog. Ezt a szörnyűséget még nem volt szerencsém látni, nekem még a Maecenas borítóval van meg, az meg tűrhető.

  9. hackett szerint:

    Crei:
    Szerintem meg az új Hyperioné az utóbbi évek legjobb sci-fi könyvborítója. Hihetetlenül szép és elegáns a tipográfiával együtt.

  10. noro szerint:

    Ahogy öregszem, egyre több fantasy borítót érzek “gagyinak”, és örülnék, ha a zsáner túllépne a harsány, csillivilli borítókon. Mondjuk kivétel is van, pl a Korongvilág és a Kirby-képek.

    SF-ben (magyar kiadványoknál maradva) a Földre hullt sárkány volt az, ahol a B-kategóriás lövöldözősre utaló borító majdnem eltántorított egy nagyon is jó regénytől

  11. crei szerint:

    Pedig, nem olyan rossz az a borító… és ez a leggyengébb Hamilton regény…:) (Attól még tényleg jó!)

  12. trex szerint:

    Az gáz, ha nekem egyik sem tetszik, se jobbról, se balról? 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon