Hogy újra felvegyem az elejtett fonalat hőn szeretett témámban a hetvenes évek horrorfilmjei, a horror „aranykora” , ideje kitérni azokra a művekre, amelyek akkora vihart kavartak, hogy a mai napig sztorik, legendák szólnak róluk. Szándékolt gusztustalanság, jól előkészített reklám a produkciónak, avagy maximális hitelességre törekvő realizmus? Undorító fércmű, vagy realista, naturalista mestermunka? Most következő kis esszémben néhány, a hetvenes években jókora botrányt okozó horror- és exploitation film keletkezését, és főleg a nézőkre, társadalomra kifejtett hatását idézem fel sokszor, illetve kevésbé sokszor hallott, leírt sztorik és hiedelmek, botrányok és betiltások segítségével.

Mindjárt az évtized legelején egy jól megtervezett reklámkampánynak lehetett szemtanúja a nagyérdemű, Michael Armstrong Mark of the Devil/Hexen bis aufs Blut gequält (1970) című filmjével kapcsolatban. A film a kosztümös Hammer-produkciók egy részének, illetve az 1968-as Witchfinder General nyomdokain a boszorkányüldözést helyezi előtérbe. Herbert Lom és Udo Kier statisztálása mellett számos brutális jelenet tárul a néző szeme elé; a legnagyobb vihart az kavarta, amikor az egyik megvádolt nőnek a nyelvével nem éppen kellemes dolgokat kezd művelni kínzója. A például Németországban mai napig betiltott produkció kampánystábja többek között ezt a jelenetet is meglovagolva azzal hívta fel még jobban magára a figyelmet, hogy a moziban vetítés előtt hányászacskókat kezdett osztogatni…

Szintúgy az évtized elejéről való Ken Russell Ördögök (The Devils, 1971) című történelmi horror-pszichodrámája, amely felkavaró és kegyetlen inkvizíciós jeleneteivel és Russell tipikus filmezési technikájával máig nem vesztett szemernyit sem az erejéből. Jellemző a hatásra, hogy Olaszországban (a film betiltása mellett) a két főszereplőt (Oliver Reed, Vanessa Redgrave) megfenyegették, hogy ha átlépik az államhatárt, hároméves börtönt is kaphatnak. Az Ördögök még úgy is döbbenetes hatású, hogy az egyik legbotrányosabb jelenetének sok időre nyoma veszett (mára megkerült és hozzáférhető). Ez az ominózus képsor apácák és egy életnagyságú Krisztus-szobor különleges „kapcsolatát” mutatja be.

Ebben az írásban is megkerülhetetlen Az ördögűző (1973). William Friedkin remekműve Angliában 1999-ig nem volt elérhető videón, de ekkor James Ferman főcenzor visszavonulásával vágatlanul átment a bizottság (BBFC) szűrőjén (Ferman egyébként 1988-ban is megvétózta a bemutatót). Szintén a briteknél számos városi tanács is megtiltotta a moziknak a vetítést, ezért a lakosságnak nem maradt más, mint átruccanni a szomszédba (Exorcist Bus Trips). A vetítéseken sokan rosszul lettek, ezért egy idő után már hisztéria és ájulás kezelésére betanított személyzet állt készenlétben a mozikban. Egy emberen ez sem segített, olyan szerencsétlenül ájult el, hogy állkapcsát törte az előtte lévő székben (miután magához tért, perelt, és jól járt). Mindemellett Az ördögűző volt az a film is, melynek az előzetesét (a démon néha fel-felvillan a sötétből) is betiltották, mondván: túl ijesztő. A sok botrány és hisztéria ellenére sem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Friedkin filmje a mai napig utolérhetetlen, igazi klasszikus; nem véletlenül lett az első horror, amelyik „legjobb film” kategóriában Oscar-jelölést kapott.

Island of Death

Az évtized végére egyre több dolga volt a cenzúrának. 1977-ben Nico Mastorakis gondolta úgy, hogy egy kis pénzre van szüksége, ezért összeütött egy minimális költségvetésű horrort (vagy inkább exploitationt). Az Island of Death a „Video Nasty”-lista egyik állandó résztvevője lett. Mastorakis elmondása szerint felbuzdult A texasi láncfűrészes mészárlás (1974) sikerén, és ezért forgatta le a gyilkolászó szerelmespár történetét. Perverzitásban is felül akarta múlni neves elődjét: ha színvonalban (nagyon) nem is sikerült ez neki, nos, ebben viszont többszörösen. Van itt minden: nők, és egy férfi (!) megerőszakolása, közösülés egy kecskével (!), véres gyilkosságok tucatszámra. Meg is lett a „jutalom”: betiltás, jelenetek kivágása mindenfelé a világban, bár a vicc az, hogy Magyarországon kisebb vágásokkal a nyolcvanas évek vége felé videón megjelenhetett ez a remekműnek semmiféleképpen nem nevezhető, ám annál szadistább darab.

Szintén 1977-ből való az irtózatos botrányt kavaró olasz-német Maladolescenza (Spielen wir Liebe). Pier Giuseppe Murgia filmje azon ritkaságok közé tartozik, amelyek a mai napig be vannak tiltva, és Németországban például a film birtoklásáért börtön jár (a pár évvel ezelőtti dvd-kiadást visszavonatták, akinek van egy példány, az a szekrény mélyén tartja). A kiskorú szereplőket szexuális szituációkban is felvonultató film egyébként igényes és emlékezetes alkotás, amelyre tipikusan a „más korszak, más toleranciaküszöb” megállapítás érvényes. Jól példázza ezt az is, hogy a filmnek reklámot előkészítendő a német Der Spiegel magazin anno a címlapján hozta le az egyik főszereplő évakosztümös fotóját. Ma a Spiegel honlapján az archívumra kattintva csak és kizárólag ennek a számnak a címlapja hiányzik, a benne lévő, a filmről szóló kétoldalas cikkel együtt. A Maladolescenza egy őszinte, és kortalan problémákat bemutató művészi (exploitation?) dráma, amely a botrányai miatt valószínűleg örökre feledésbe fog merülni.

I Spit on Your Grave

Visszatérve az amerikaiakhoz, Meir Zarchi I Spit on Your Grave (Day of the Woman) című 1978-as, kőkemény horror-bosszúdrámája alaposan kiverte a biztosítékot mindenkinél. A vidéken vakációzó írónőt többször is megerőszakolja egy négytagú helyi társaság. Az írónő azonban túlél mindent, és véres bosszút áll. A film ellen az első 45 perc miatt tiltakoztak a feministák, a második 45 perc miatt a kritikusok, a férfiak és a többiek (a tiltakozás valószínűleg elcsitult volna, ha a filmben nem egy nő, hanem mondjuk Charles Bronson Bosszúvágya teljesedne ki). A zene nélkül is borzongató atmoszférájú horror felépítésével és természetábrázolásával gyakran a világhírű Gyilkos túra (Deliverance, 1972) című John Boorman-remekműre emlékeztet, de annál sokkal véresebb: aki kibírja a megerőszakolási jelenetek brutalitását, az később még egy kasztrálást is kap levezetésként. Ennek köszönhető, hogy például Ausztráliában 2004-ig volt betiltva.

Ha már betiltás, akkor a világrekord a Cannibal Holocaust (1979). A kannibálok életét tanulmányozó, és arról szenzációhajhász filmet forgatni kívánó négytagú csoport történetét több mint 50 országban tiltották be állatgyilkosságai, feltételezett „színészgyilkosságai” és extrém brutalitása miatt. Ruggero Deodato rendezőt Milánóban obszcenitás, majd snuff-film forgatása miatt letartóztatták; a rendezőnek a bíróságon mindent meg kellett mutatnia, hogy milyen módszerrel forgatott (például a karóba húzott bennszülöttet), a reklámfogásként köddé vált színészeit pedig ugyanitt fel kellett vonultatnia. A CH miatt zajló viták talán soha nem fognak lecsillapodni, időtállósága azonban vitathatatlan: a média erőszakéhsége még soha nem volt olyan erős, mint napjainkban. A legjobban valószínűleg Sergio Leone Deodatóhoz intézett szavai jellemzik a CH-t: „Micsoda film! A második fele a mozgóképes realizmus mesteri iskolapéldája, de jó nagy szarba fogsz miatta kerülni.”

És még egy adalék. Japánban 1983-ban így nézett ki a nézettségi toplista: 1.: E.T. A földönkívüli, 2.: Cannibal Holocaust

A botrányos filmplakát

Fentebb már említettem, hogy volt olyan horror, amelynek még a trailerét is betiltották. Nos, az 1979-es Driller Killer elmondhatja magáról, hogy a videós borítója miatt került a „Video Nasty”-k közé. A borítón egy fúró látható, amint egy férfi fejébe hatol (plusz sok vér). Abel Ferrara botrányfilmjének egyszerű a története: egy festő bekattan, és a villanyfúrójával öldökölni kezd. Helyenként igen figyelemreméltó film ez (borzongató fináléval), bár amatőrizmusa gyakran szembetűnő. Ferrara már ekkor kedvenc témáiból válogatott: vallásos motívumok (egy ízben a festő egy Krisztus-pózban lévő áldozatot forgácsol szét), a nagyváros utcáinak mocska, a „főhős” erkölcsi romlása. És van vér is rengeteg, Angliában emiatt például 1999-ig volt indexen a Driller Killer.

A végére egy talán kivételnek számító filmet hagytam, amely nem igazán horror (bár sokan sorolták már be hivatalosan is annak), mint inkább háborús dráma, pszichodráma, vagy groteszk fekete komédia. Mégis kihagyhatatlan a korszak botrányművei közül, hiszen… de elég megnézni a filmet, és nem kell megmagyarázni az állítást.

Pasolini horrorisztikus látomása

A Salo, avagy Sodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma, 1975) című Pier Paolo Pasolini-alkotás (amelyben fasiszta főurak a második világháború vége felé halálra kínoznak egy csapat tinédzsert) kópiáit 1976-ban, az NSZK-ban elkobozták, Stuttgartban pedig bíróság mondta ki, hogy a film dicsőíti az erőszakot, és még pornográf is (ehhez képest meglepetésre pár nappal később az egész országban engedélyezték a bemutatót). Az ürülékevés, nyelvkitépés, szexuális megalázás közepette természetesen nem nehéz (?) észrevenni a mondanivalót, amelybe sok minden belefér, a pusztító ideológiák természetének bemutatásától egészen a fogyasztói társadalom kritikájáig.

Botrányfilmek voltak, vannak és mindig is lesznek. De amíg manapság főleg inkább európai művészfilmek adnak okot vitára, semmint horrorfilmek (a mai amerikai horrorfilm meg ebből a szempontból és sajnos sok másikból is teljesen passzív állapotban tartózkodik), addig a hetvenes évtizedben a műfaj számos alkalommal kavart indulatokat, a legtöbb esetben joggal. És hogy ez utóbbi pozitív, vagy negatív értelemben értendő-e? Ezt már a néző hivatott eldönteni.

A cikket Brányi Péter írta.

Olvasd el a hetvenes évek amerikai és európai horrorfilmjeiről írt esszéinket is!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 9 hozzászólás.

  1. Crei szerint:

    Nem tudom. Az Ördögűző meg a Salo nálam két kategória. Az egyik esetében tudom, hogy fikció, legyen bármennyire is riasztó, a másik pedig simán beteg. Természetesen értem én, hogy van egy szándékolt üzenete a dolognak, de a folyamatos emberi megaláztatásoktól egyszerűen felfordul a gyomrom. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy valahol tisztában vagyok vele, hogy az emberi pszichében ez is benne van és ezek a dolgok tényleg megtörténhetnek, hisz tényleg vannak ennyire sérült emberek is. De attól még nekem nem jön be, hogy ezt filmen ábrázolják.
    Lehet, hogy szentségtörés, de ugyanezért nem bírom végignézni Fűrész – szerű filmeket sem.
    Ja azt az embert, aki pedig pénzt adott az Emberi Százlábú című förtelemre, azt pedig börtönbe zárnám…

  2. solymosgyu szerint:

    Undórítoak.

  3. Envoy szerint:

    Van egy olyan benyomásom, hogy sok hasonló film mondanivalóját meg lehetett volna fogalmazni kevésbé botrányszagú körítéssel is. Lehet, hogy begyöpösödött vagyok, de mégis: minek alkot az a művész, aki sejti, hogy a műve be lesz tiltva, vagy a gyomorforgatás miatt csak a potenciális közönség töredékéhez jut el a mondanivaló? (Feltételezve, hogy _tényleg_ akar valamit közölni a filmmel…)

  4. Küry szerint:

    A potenciális közönség nem a moziban nézi meg ezeket a filmeket, így ha egy filmet betiltanak, akkor az csak növeli kultikus státuszát.

  5. tetsuo szerint:

    Mostanában megint trendi majdnem nézhetetlenül durva filmeket csinálni, ezek egy része zseniális (pl. Martyrs), egy része pedig szar (pl. Szerb film).
    Az I spit on your grave-et most remake-elték, bár gyanítom az azonos című Boris Vian regény jobb, mégha Vian egyik leggyengébb műve is 🙂

  6. armand szerint:

    Gyerekek, ez egy eleg ostoba es kontraproduktiv huzas volt, a Fangoria magazin celkozonseget es szinvonalat megcelozni ezzel a cikkel…maradjatok minosegiek, azt tanacsolom.

  7. SFinsider szerint:

    armand: spekulatív művészetekkel foglalkozó honlap lévén a horror sem maradhat ki. A gyűjtés lehet, hogy gyomorforgató filmekről szól – természetüknél fogva szaftosan gusztustalan részletekkel – de jól megszerkesztett, ezért helye van nálunk. Olvasd el az utolsó bekezdést is, hiszen az az értelme az egésznek. Amúgy hasonló kérdéseket (a horrorfilmek esztétikája) taglal Stephen King Danse Macabre című “tankönyve” is, és azt aztán semmiképp nem nevezném színvonaltalannak.

  8. armand szerint:

    Megertettem. Fogadja ez esetben a T. Szerkesztoseg habkonnyu kis esszemet az alabbi temaban:

    “Priapikus kultuszok komparativ analizise Rocco Siffredi eletmuveben, kis kitekintessel a zokniviseles categoricus imperativusara a keletnemet hardcore erotikus filmmuveszetben” :aboci:

  9. Kornya_Zsolt szerint:

    Tisztelt fanyalgók: akkor ezek szerint a Caligula vágatlan verziója is szar?

    A Cannibal holocaust még filmtörténetileg is érdekes mérföldkő, amennyiben megelőlegzi a mostanában igen sikeres pszeudo-dokumentarista fantasztikus filmeket, az Idegleléstől a Trollvadászokig.

    Bevallom őszintén, én élvezettel nézem az ilyen filmeket, és cseppet sem féltem tőlük a szellemi színvonalamat.

    A fentiektől függetlenül kalaplengetés Armand mesternek.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon