Horror. A filmtörténelem talán legvitatottabb irányzata, és ez valószínűleg már így is marad. Sokak szerint itt játssza a leghangsúlyosabb szerepet a vizuális erőszak határainak feszegetése (áttörése), és a kérdés is, miszerint meddig lehet (szabad?) elmenni az erőszak megjelenítésében. Vajon mitől színvonalas egy horrorfilm? Ha minél több az erőszak benne? Vagy ha kevesebb, és a rendezője főleg a sejtetés eszközét alkalmazza? Kis esszémben megpróbálok ezekre a kérdésekre – a témából adódóan törvényszerű szubjektivitással –  választ adni, ugyanakkor némi minőségi válogatást is nyújtani az olvasónak az adott kor kiemelkedő darabjaiból. A fent feltett kérdéseim szempontjából vízválasztó az 1968-as év, ezért ennek az írásnak is ez lesz a kiindulópontja.

Amerikában a hatvanas évek végén igen erős válság éreztette hatását a filmművészetben. Az Egyesült Államok állampolgárainak életére ekkoriban a vietnámi háború volt a legnagyobb befolyással, és a médiából a híradásokon át ömlő szörnyűségek megtették a hatásukat: a mozifilmekben sem lehetett már semmit sem úgy ábrázolni, ahogyan addig. A hetvenes évtized így egyrészt egy újfajta képi megjelenítést hozott (a cenzúra enyhülése miatt), másrészt a negatív közhangulat és háborús trauma okán a filmek nagy részéből hiányzott a megnyugtató befejezés, erőteljesebb lett a realizmus, és mindez valahogy közelebb állt a hétköznapi élethez is.

A horror értelemszerűen profitált a cenzúra enyhüléséből, több, jóval több lehetett a vér mennyisége, a naturalizmus. De mielőtt bárki – jogosan – megjegyezné, hogy a több vérből, és a cenzúra visszahúzódásából egyáltalán nem következik a horrorfilmek minőségi javulása, még egy fontos dolgot meg kell említenem: a hetvenes években egy új rendezőkből álló generáció lépett színre. Ennek a generációnak a kisujjában volt (van) az atmoszféra kellő megteremtése, az arányérzék és a rendezés. Munkásságuk a mai napig érezteti hatását az amerikai filmezésben, és őket (ötlet és egyéniség híján) ma is másolják. A hetvenes években vált tényezővé Spielberg, De Palma, Scorsese, Altman, Romero, Hooper, Craven, Friedkin, Carpenter, vagy Ridley Scott. Ennek a generációnak a feltűnése óta, az eltelt évtizedekben mindig csökkent valamennyit a felfedezettek száma. Ennek a névsornak a tagjai „horrorilag” mind-mind forradalmasítottak valamit – egy stílust, vagy akár az egész zsánert, esetleg annak egy változatát (a kakukktojás a nevek közül Scorsese lehet, de ő 1972-ben Boxcar Bertha – A lázadók ökle címen egy színtiszta amerikai exploitation filmet készített, de legalábbis annak szánta).

Rosemary gyermeke - anyának lenni nehéz

Érdekes módon a kor egyik legelső horror-mesterműve, az 1968-as Rosemary gyermeke (Rosemary’s Baby) Roman Polanski, tehát egy nem amerikai rendező alkotása. Szövetség az Ördöggel, a nagyvárosi élet kritikája, szürreális, morbidan erotikus lázálmok – és egy felejthetetlen Mia Farrow, kinek filmbéli frizuráját később számtalan utánérzésben viszontláthattuk. Még mindig 1968-ban George A. Romero Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead) című filmje szintén óriási lökés volt az irányzatnak. Ugyanebben az évben Jack Valenti, a Motion Picture Association of America (MPAA) két éve kinevezett elnöke megalkotta az új korhatároló rendszert, melynek első vizsgált alanya egy angol Hammer-horror lett. A G, PG, R és X kategóriák jelentősége egyre nőtt, ahogy telt az idő (mára pedig már a fő szempont lett ez a rendszer a stúdióknál bevételi, tervezési szempontból). 1969-ben John Schlesinger drámája, az Éjféli cowboy (Midnight Cowboy) kapta a legjobb film Oscarját, holott ez a film az X-es, „pornós” besorolásban részesült a bizottságtól. Ha más nem, ez a tény igen nagy bátorítást jelentett a készülő produkciók „keménységét” illetően. Az erőszak, a naturalizmus megtalálta az utat, a legitimációt a mainstreambe, a hatvanas évekre kialakult underground szellemiség és eszköztár jelent meg a nagy stúdióknál is (sokat hallott történet szól például a Francis Ford Coppola Keresztapájához kirendelt „erőszakfelelősről”), az 1971-es Mechanikus narancs (Clockwork Orange), vagy a Szalmakutyák (Straw Dogs) brutalitása pedig már egy újabb, nagy lépcsőfok megtételét jelentette.

1972-ben Wes Craven elkészítette az exploitation (a horror durvább változata, hogy rövid legyek) egyik klasszikusát Az utolsó ház balra (The Last House on the Left) címmel. A történet két fiatal lány kínzásáról és meggyilkolásáról szól, és az ezt követő bosszúról (lásd Bergman Szűzforrását). Ez a film még az új trendből is kilógott, ezért hol megvagdosták, hol betiltották – mára igazi úttörőnek számít beteges hangulatával, figuráival, hatásos álomképeivel (csak a két rendőr ne lenne benne).

Images - most akkor ki is az én férjem?

Ugyanebben az évben az amerikai horror nemzetközi sikert ért el Robert Altman Images című filmjével (Arany Pálma járt a női főszereplőnek, Susannah Yorknak). Az ekkor nagy lendületben lévő Altman vérből, erotikából és bőséges szürrealizmusból gyúrt össze egy felejthetetlen pszichohorrort, amely azonban nem sok emberhez jutott el, amolyan elfelejtett mestermű maradt, ellentétben a következő év nagy dobásával, melyet a szintén jó passzban lévő, két évvel korábban díjesővel elárasztott William Friedkin rendezett. Úgy is mondhatjuk, hogy 1973 Az ördögűző (The Exorcist) éve volt. Friedkin minden szempontból tökéletes horrorfilmje megtalálta az egyensúlyt az atmoszféra, a karakterek felépítése, és a gyomorforgató effektusok között (mindezekért egy rakás Oscar-díj lett a jutalma). Az ártatlan  gyermekbe beköltöző démon azóta is kedvelt motívum, bár mára már erősen lerágott csontnak tűnik, maga Friedkin klasszikusa például már elkészítése után nem sokkal számos mélyütést szedett be az európai kópiák változó színvonala miatt; a koronát saját felejthető folytatása (1977-ből) tette fel minderre. De volt még egy ugyanilyen hatásos, hasonló témájú film is, érdekes és pikáns módon korábbi dátummal. A Távozz, barátom! (The Possession of Joel Delaney) 1972-ben készült a később tévés pályára lépő Waris Hussein rendezésében – a nagy Shirley MacLaine főszereplésével!–, és befejezésének brutalitása (szintén gyermekek elleni erőszak) még évtizedekkel később is kiverte a biztosítékot Stephen Kingnél, aki szerint ezt a filmet manapság már nem lehetne elkészíteni, a cenzorok egyszerűen nem engednék.

Az ördögűző - a jó pap is holtig tanul

1973-ban egyébként napvilágot látott egy nagy sorozat kezdete is. Brian De Palma Nővérek (Sisters) című horror-thriller keveréke újszerű, kiszámíthatatlan struktúrájával vált híressé. De Palma Hitchcock által ihletett, véres, de ragyogó forgatókönyvekkel bíró filmjei egészen a nyolcvanas évek derekáig tartottak ki, a rendező utána más vizekre evezett. De Palmát gyakran beskatulyázzák, hogy Hitchcockon kívül máshoz nem ért; nos, a felvetések szerintem jogtalanok, erre bizonyíték lehet a saját maga által írt, Az operaház fantomja, és a Faust témáját vegyítő horror-musical (!), A Paradicsom fantomja (The Phantom of the Paradise, 1974), valamint egy remek King-adaptáció, a Carrie (1976).

Ha már 1974, akkor Tobe Hooper, és A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chain Saw Massacre). Hooper művét talán legszívesebben már a címe alapján is betiltották volna az erkölcscsőszök, holott a vicc az, hogy Hooper eredetileg a PG kategóriájába szerette volna besoroltatni filmjét, mondván „nincs is benne sok vér, talán csak két uncia”. Ez a stílusteremtő horror Angliában például csak 1999-ben kapott 18-as besorolást a BBFC-től (az MPAA angol változata), egészen eddig (nagyon kis szünetekkel) be volt tiltva. A „könyörület” indoklása: “Hosszas megfontolás, gondos mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy a film horrorjeleneteit nem lehet komolyan venni, az idők változnak, és a nézői elvárások is. Evidens volt számunkra, hogy egy modern közönségnek nem probléma az a látvány, amely harminc évvel ezelőtt még sokkolta a mozinézőket”.

Az idők változnak, de Hooper Texasija nem, még mindig ugyanazzal az erővel bír, mint régen. Példásan elborzasztó hangulata, gyomorforgatóan lenyűgöző részletei, a minden apró részletből a legijesztőbbet kihozó beállításai és mind a mai napig is többnyire ötlettelenül szolgaian másolt alapfelállása – egy csapat fiatal brutálisan nagy veszélybe kerül –  igazi, megkérdőjelezhetetlen amerikai klasszikussá teszik.

Cápa - harapós film

A hetvenes évek egyik legvonzóbb sajátossága a műfaji sokszínűség volt. Ez a sokszínűség magán a horroron belül is jelentkezett, ekkor hódított az ördögűzés, a kannibálok, mutánsok, zombik, az állatok, az exploitation, a vallási témák és még sorolhatnám napestig. 1975-ben egy állatos horror került reflektorfénybe, rendezője meg egy nagy pályafutás elejére. A Cápa (Jaws) Steven Spielberg kezéből szintén kópiák és utánérzések tucatjait ihlette, melyek talán több pénzből, jobb körülmények között készülhettek, mégsem érték el az etalon színvonalát. Spielberg stábjával tulajdonképpen a semmiből, a vágószobában lehelt életet a filmbe, mivel forgatás közben megjárta a poklot is: a műcápán csak az nem nevetett, aki nem látta. A végeredmény azonban elsöprő erejű, és újabb bizonyíték arra, hogy az emberi tehetség, egy film összerakására szolgáló képesség, a kreativitás mennyivel fontosabb minden másnál (adott esetben akár az effektusoknál is).

Spielberg Cápáját még sok-sok állat követte: jöttek a medvék, piranhák, méhek, hangyák, kutyák, bálnák, de mind-mind alulmaradtak, bár némelyik komoly kvalitásokat mutatott fel, és nagy részük jóval bőségesebben öntözte a vért, mint Spielberg, aki 1993-ig hű maradt a PG kategóriához.

1976-ban újra Az ördögűző szelleme kísértett, de ezúttal a megszállt Regan helyett a sátáni Damien lépett a mozinézők rémálmaiba. Az Ómen (The Omen) minden téren profi munka, Az ördögűző méltó párja, és az egyik legemlékezetesebb zenével rendelkezik a horrorfilmek közül (Jerry Goldsmith). Egyébként érdemes megfigyelni az évtized legjobb horrorfilmjeinek stáblistáját. Bőven találkozunk az idősebb generáció színészóriásaival (Gregory Peck, Max von Sydow, Richard Harris, George C. Scott, Melvyn Douglas, Robert Shaw, Piper Laurie, Richard Burton, Burgess Meredith, William Holden…), ellentétben napjainkkal, ahol a futószalagon készülő horrorok egy adott célközönségnek készülnek, szinte csak fiatal szereplőkkel (a célközönség kortársaival). Számomra ez is azt bizonyítja, hogy a műfajt a hetvenes években valahogy komolyabban vették, univerzálisabbnak tekintették.

Az évtized végére a zsáner még mindig nem lőtte el az összes puskaporát. Nagy visszhangot és kultuszt váltottak ki Craven kannibál mutánsai (The Hills Have Eyes, 1977), Donald Cammell vérengző komputere (A komputer gyermeke – Demon Seed, 1977), vagy John Carpenter késes gyilkosa (Halloween, 1978). Mindeközben másolatok és folytatások is termelték a pénzt, bravúrosan keltek életre újra a Testrablók 1978-ban, valamint feltűnt egy bizonyos David Lynch is. De két igazi nagy durranást újfent Romerótól, és egy addig eléggé ismeretlen angol rendezőtől, Ridley Scottól kaptunk. Romero zombis rémálma, a Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) bár 1968 folytatása, valójában egy teljesen más film. Az évtized nyújtotta lehetőségekkel élve még az eddigieknél is felkavaróbb effektusok, szatíra, nihilizmus, epikus hossz: a korszak egyik csúcsteljesítménye, amely talán a legközelebb hozta egymáshoz a vért és a társadalmi mondanivalót. A legnagyobb zombis hullámot ez a film indította el (különösen az olaszoknál), és ismét felhelyezte Romerót a térképre.

A nyolcadik utas: a Halál - csak egy maradhat

Talán még a Holtak hajnalánál is több klónt termelt A nyolcadik utas: a Halál (Alien) című sci-fi horror, amely a szörnyfilm újjáéledése is volt egyben. Az emberekbe petéző, majd onnan kitörő, és gyilkolni induló idegent Scott egy űrhajóra rakta, így fokozva szinte a kibírhatatlanságig a klausztrofóbiát. Scott filmje emellett szakított a Hollywoodra oly jellemző férfiközpontúsággal, és főhősnek megtette Ripley hadnagyot (Sigourney Weaver alakításában), egy kezdetben nem is annyira szimpatikus űrhajósnőt. Az Alien óriási siker lett, melyet az is jelez, hogy a mai napig is készülnek folytatásai, a nyolcvanas évekre meg szinte mindenki a maga Alien-forgatókönyvét írta (például egy James Cameron nevű úriember is, de erről majd máskor). A filmet egyébként sokáig fenyegette az X-es besorolás réme (ha a finálét az eredeti elgondolás szerint forgatják le, meg is kapta volna), de végül nem lett belőle akkora ügy, mint mondjuk Spielberg Poltergeistjából három év múlva.

A fentiekben felvázolt közel egy tucat amerikai horrorfilm mára már klasszikussá vált, és egyfajta útmutatót adott, hogy hogyan tovább. Az amerikai horror a hetvenes évtizedben a virágkorát élte; a legjobb az volt benne, hogy jórészt eredeti volt, és a rendezői székekben újszerű, egyéni látásmóddal rendelkező emberek ültek, nem iparosok. Minden egyes évtizednek ki kell termelnie a maga filmkészítő talentumait, és ez ekkor megtörtént (a nyolcvanas évektől, a videó megjelenésétől és a stúdiók nagyobb térnyerésétől kezdve napjainkig ez a folyamat sajnos zsugorodó tendenciát mutat).

És hogy válaszoljak az esszém elején feltett kérdésre, avagy mitől jó egy horrorfilm, vértől, vagy sejtetéstől, nos, a válaszom: egyiktől sem. Véleményem szerint egy jó horrorfilmhez három dolog kell, de ezt a három dolgot egy gyűjtőfogalomba is belehelyezhetjük.

Az első dolog maga a történet. Kell lennie egy történetnek, amit az alkotók meg akarnak osztani a nézővel, amit el akarnak mesélni neki. A jó történet érdekes karaktereket vonultat fel, akikkel talán még azonosulni is tudunk, röviden, akiken nem alszunk el, ha megjelennek. A történetért, amelyet a vásznon látunk, a forgatókönyvíró a felelős. A karakterekért félig szintén az író, félig a színészek, akik eljátsszák őket. A harmadik dologért, az atmoszféráért viszont maga a rendező (ritkább esetben a vágó) vonható kérdőre. Ha nincs atmoszféra, vagyis nincs jelen a rendezés, akkor a jól megírt történetet is érdektelenül látjuk viszont, és a jó karakterek  kipukkadnak. Ez a három dolog minden egyes filmes műfajnál érvényes kell, hogy legyen, ezért én ezeket a horrorfilmek esetében a félelem (vagy megijedés, megijesztés, rettegés, ahogy tetszik) szóval gyűjteném össze. Ha egy horrorfilmben a fent felsorolt hármas klappol, akkor jó eséllyel meg fogunk rémülni a látottakon, és ezzel a nagy mű eléri célját. Ekkor már részletkérdéssé válik a vér-, és erőszakmennyiség problémája. Ha rendezőnk több vérrel éri el, hogy féljünk, akkor is elérte célját, és akkor is, ha kevesebbel. Ha a három fenti összetevőből hiányosságai vannak, de literszámra adagolja a paradicsomlét, valószínűleg a néző már rövid idő elteltével unatkozni fog félelem helyett.

A fentiekben kivesézett hetvenes évtized jó példa mindkét – véres, és vértelenebb (R vs. PG) – útra, melyen végighaladva nagyszerű horrorfilmek születtek. Ugyanakkor ez az évtized lehetett az első, amely nagy közönség előtt felvállalhatta a véresebb, grafikusabb képi megjelenésű alkotásokat, nem kötötték gúzsba szabályok, a határ úgymond a csillagos ég volt, a társadalom befogadóképességének növekedésével az alkotói szabadság is nőhetett.

Okfejtésem következő részében ugyanezen évtized európai horrorfilmjeit veszem górcső alá, és ekkor látható lesz, hogy kontinensünk korabeli filmesei bizony – amerikai kollégáikhoz hasonlóan – gyakran eljutottak a csillagos égig, és még jobban sportot űztek a még megmaradt műfaji korlátok ledöntéséből, mind az elbeszélt történetek jellegét, mind az erőszak megjelenítését illetően.

A cikket Brányi Péter írta.

További információk:

  • 1997-ben jelent meg a Rosemary gyermekének folytatása regényben, az eredeti szerzője, Ira Levin tollából.
  • A fenti cikkben említett  filmek népszerűségét, hatását jelzi, hogy csaknem mindegyiküket újraforgatták, több pedig sorozattá bővült (mint például a Cápa vagy Az élőhalottak éjszakája).
  • John Williams több itt felsorolt filmben is bebizonyította tehetségét: ő komponált zenét az Images-hez és az első kettő cápás filmhez. A Cápa zenéje egyébként Golden Globe-, BAFTA- és Oscar-díjat hozott neki. Ez a filmtörténelem egyik legminimalistább (E és F hangból álló) zenéje, de egyben az egyik leghatásosabb.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 16 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Ez az sf legundorítobb irányzata.

  2. raves szerint:

    solymosgyu: attól függ, hogy sci-fi köntösbe bújtatott horrorról van szó, vagy horror köntösbe bújtatott sci-firől.

  3. christiancrowe szerint:

    Majdnem mondtam, hogy a Kubrick-féle Ragyogás kimaradt a felsorolásból, pedig habár King nem is volt elégedett vele, zseniális alkotás, Nicholson eszméletlen alakításával, aztán szerencsére észrevettem, hogy a film 80-ban készült. 🙂 Valamiért előbbre emlékeztem.

  4. JuhaszViktor szerint:

    solymosgyu: mióta irányzata a sci-finek a horror?

  5. attila szerint:

    “Ez az sf legundorítobb irányzata.”

    Well, duh.

  6. sheepee szerint:

    Remek írás.
    Köszi!

  7. solymosgyu szerint:

    Mert itt írtak róla.

  8. woof szerint:

    solymosgyu:
    Itt írtak róla, hogy a horror a sci-fi irányzata? Hol? 🙂

  9. szs szerint:

    Szőrszálhasogató hangulatban lévén rámutatnék arra, hogy solymosgyu “sf”-ről írt, míg a reagálók “sci-fi”-ről. 😉

  10. Hackett szerint:

    woof:
    Márminthogy az SFmagon írtak róla, erre akart szerintem solymosgyu utalni.

    solymosgyu: Az SFmag nem csak science fictionnal foglalkozik, hanem a tágabb értelemben vett fantasztikummal, amit mi úgynevezünk, hogy spekulatív fikció, azaz SF. Ebbe beletartozik a sci-fi, a fantasy, a horror, a mágikus realizmus, vagyis minden, ami tartalmaz fantasztikus elemeket.
    A horror ezért nem a scifi irányzata, hanem egy különálló tematika, olyan mint a sci-fi, vagy a fantasy.

  11. Hackett szerint:

    szs:
    Jé, és valóban Neked van igazad.;)

  12. woof szerint:

    Hackett: tudom, mire akart utalni, csak szőröztem kicsit:D
    És igen, Sándornál az igazság:)

  13. Chelloveck szerint:

    Neki ÉS gyunak. Örülök is, hogy tisztázódott a dolog, nem akartam beleszólni és feszültségeket gerjeszteni.

  14. woof szerint:

    Miért, a “legundorítóbb”-on hosszasan lehetne vitatkozni. 😀

  15. fairylona szerint:

    Jó cikk. Köszönjük. 🙂

    Az olasz klasszikusokat egyébként arrafelé is megnézték, tisztelték, és viszont. A hatás oda-vissza érvényes.
    Még angol nyelvű horrorok is készültek Európában, olasz vagy spanyol akcentussal beszélő szereplőkkel.

    Egyébként ha már az erőszak ábrázolásánál tartunk, az akkori horrorszint az ma már főműsoridő, és tele vannak vele a helyszínelős sorozatok.(Voltak persze sokkal durvább filmek is, de az akkori átlag ma már nem igazán sokkoló, bár a jó filmek még mindig tudnak hatni.)

    Igen, a jó történetek, a rejtélyek és az érdekes karakterek már nagyon elfogytak a kilencvenes-kétezres évekre, ezért jön most újra divatba a giallo tematika.

  16. tetsuo szerint:

    Jó kis cikk, köszönjük:) Még sok horrort! Az exploitation egyébként nem a horror egy változata, bár Az utolsó ház balra valóban exploitation film, de pl. a nagyon nem horror Foxy Brown is. Állatos horrorokból a kedvenc címem a Csigák (Slugs, 1988), ennél idétlenebbet nehéz lenne kitalálni.
    Ami az új horror filmeket illeti, a 2000-es években indult francia újhullám kifejezetten jó darabokat termelt ki (pl. Martyrs), bár ezek sok esetben szinte nézhetetlenül durvák (pl. Martyrs).

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon