SFmag

Sorozatunkban természetesen nem vállalkozhatunk a magyar sf történetének felvázolására sem, csupán néhány olyan forrást járunk körül, amiket egy ilyen, valóban átfogó történeti munka megírásához fel lehetne használni.

Valamikor az után, hogy egy katasztrofális kimenetelű papírgyűjtés után nyoma veszett szüleim leginkább csak kilóban mérhető Galaktika-gyűjteményének, sci-fi felé való végleges fordulásomat egy (nem csak kamasz-szemmel) igéző borítójú antológia lendítette túl a holtponton. A sápadt színekkel megfestett címlapon két sci-fi ruhás alak gázolt a Duna medrében és a meglehetősen leromlott állagú Lánchíd maradványait nézték ámulva. (Később leesett, hogy nem is a Lánchidat, hanem a mögötte látható kettő darab napot, de a kamaszkor tele van meglepetésekkel.) És a cím is: Budapest nem felel. Lehet Budapestről is sci-fit olvasni? A kötet belseje is elvarázsolt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden írást megértettem (mi az, hogy „integrállény”?, a család matematikusa se tudta megmondani), de ha ötször nem olvastam el az egészet, akkor egyszer sem. A kötet összeállítóinak nevei nem mondtak sokat (Urbán László, Csernai Zoltán, a címlapért ketten is feleltek, valami Boros-Szikszai páros), de az előszóban négy kötetes sorozatról beszélnek – tehát még három másiknak kell léteznie, valahol, vidéki, magányos sci-fi rajongó fiatal számára valahol egy másik dimenzióban.

Elnézést a kissé személyesebb bevezetőért. Az ilyesfajta elfogultság irodalomtudományi vagy kritikai szempontból nem a leghasznosabb, de talán mégis fontos lehet. A sci-fi irodalom (téma) sokszor bizonyította az érzelmi oldalát, néha akár irracionális módon is. A ma „komoly” sci-fi-t alkotó szerzők nagy valószínűséggel olyan alkotásoknak köszönhetően lettek a téma rabjai, amiket ma legfeljebb egy elnéző mosollyal vallanak csak be, de az Apolló-program mérnökei közül is sokan először a harsány füzetekben űrvérben tocsogó szuperhősök kalandjain keresztül kerültek kapcsolatba az űrutazással. Ezeket a kezdeti dolgokat sokan – legyen rá ez a jó szó – kinövik, de a sci-fi marad. Visszakanyarodva az antológiasorozathoz: budapesti egyetemistaként viszonylag hamar sikerült teljessé tenni különféle antikváriumok segítségével a gyűjteményt, így ma is könyvespolcom megbecsült darabja a magyar fantasztikum történetét 1945-ig írásokon keresztül bemutató sorozat, de azt a régi bizsergést továbbra is csak a romos Lánchíddal ékesített kötet kapcsán érzem. Irracionális és tudománytalan hozzáállás, beismerem. De annyira jellemző a sci-fire.

Ha a sorozatot gyakorlati szempontból vizsgáljuk, leginkább az irodalmi anyagát tudjuk használni. Ez nem kis segítség a leendő sci-fi történetíróknak, mert ebből az időszakból kevés eredeti írás maradt fent és azok is elég körülményesen hozzáférhetőek. Itt nem csak egy – gondos és szakszerű – válogatást kapunk, hanem az írások forrásaiból kiindulva az elsődleges publikációkkal való találkozás is könnyebb lehet. Hasonló (bár nem ilyen bő) válogatást a Metagalaktika 10-ben találhatunk még, a két forrás segítségével egy elfogadható (bár nyilván elnagyolt, hiszen bő száz év irodalmi terméséről van szó) képet kaphatunk a magyar sci-fi kezdeteiről.

A kötetek előszavában-bevezetőjében Urbán László gondolatait olvashatjuk. Ezek a rövid kis értekezések (vagy inkább kedvcsinálók) akár másodlagos forrásnak is felhasználhatóak, de inkább csak jobb híján. Urbán ennél sokkal részletesebben feldolgozta a hazai sci-fi történetét, nem csak az antológiasorozat által lefedett időtartamra, bár egyelőre nem akadtam nyomára, hogy ez hozzáférhető-e valahol. (Erdei Pálma disszertációja említi, erről a disszertációról külön ismertetés is lesz.) Ilyen háttérrel viszont akár úgy is tekinthető, hogy a sorozatban újraközölt írások hűen reprezentálják azt, amit az adott korszakról (korszakokról) tudni illik és leendő sci-fi történetünkben akár ezeket az írásokat is feldolgozhatjuk, megspórolva a gyűjtés-szelektálás fázisát.

Persze ha igazán alaposak akarunk lenni, akkor nem elégszünk meg ennyivel. A válogatási szempontok közt ugyanis volt egy ilyen is: „legjobb, legértékesebb, mai is élvezhető”. Tehát könnyen lehet, hogy kimaradtak tipikus, de ma már kevés élvezeti értékkel bíró írások is. (Bár, főleg a koraiak közt, akadnak érdekes dolgok ilyen szempontból – kell a megértő, történészi szem.) A hosszabb művek, regények csak részletekkel szerepelnek, így egyfajta útmutatóként is lehet használni az összeállításokat további olvasmányok felé.

A fogalmazási, történetszövési jelenségeken túl érdekes lehet a visszatérő témák vizsgálata is, akár a megjelenés korához viszonyítva (mi volt a „korszerű” sci-fi a szabadságharc előtt, egyáltalán, korszerű volt-e a szó mai értelmében), akár egymáshoz, hiszen rengeteg kapcsolódási pont van akár a mai kortárs sci-fi kedvelt témáihoz is. Űrutazás, utópiák-disztópiák, háborúk, idegen lények, emberfeletti ember, alternatív történelem: úgy tűnik, hogy a nanotechnológia kivételével szinte mindent lefedtek már 1945-ig (kis túlzással, persze).

A köteteket jövőbeli találmányok rajzai illusztrálják – mármint olyan találmányoké, amiket abban a korban gondoltak a jövő találmányainak. Most, némi rálátással a tudomány és a technika fejlődésére, jól illusztrálja a sci-fi romlékony természetét: sok ötletnek (és a többet felmutatni nem tudó írásnak) nagyon hamar lejárhat a szavatossága.

De a sci-fi nem csak tudomány, hanem fantasztikum is, a négykötetes antológiasorozat pedig gazdag forrásanyagot biztosít a magyar sci-fi korai állapotának, történetének vizsgálatához. Nem csak érdekes olvasmány, hanem olyan gesztenye is, amit már jó előre kikapartak a sci-fi történészek számára. Most már csak élni kell vele.

A fekete sugár; A rádiumkirály; Budapest nem felel; A hazugság halála; science-fiction történetek, válogatta Urbán László, szerkesztette Csernai Zoltán, Karton GM, 1989

Hozzászólások

hozzászólás