Elhanyagolt, de azért sorstársaival szemben mégis snájdig és jóképű csavargó sétál be egy pláza étkező részlegébe, hogy ott aztán az egyik vendég becsmérelni kezdje a helyet, amiért nem dobják ki rögtön szerencsétlent. Majd a hölgy hirtelen rohamot kap, hősünket pedig elkapják, hogy az ügyeletes professzor közölje vele, agyfürkésző – eredetiben: scanner –, és mint ilyen, némi csodagyógyszerrel meg támogatással jóval többre hivatott embertársainál. Kezdésképpen az lenne a dolga, hogy elkapja egy veszélyes társát, bizonyos Darryl Revokot.
Ez a kiindulópontja David Cronenberg idén negyvenkét éves filmjének. Az Agyfürkészők ízig-vérig ponyvafilm, amit egy elborult alapötlet, egy karizmatikus gonosz és egy groteszk, szürreális világkép tesz emlékezetessé. Ami elvárja, hogy azzal törődjünk, ami a szemünk elé tárul, ne pedig a miértekkel vagy a belső logikával. Olyan, mint egy elszakadt füzér gyönyörű gyöngyszemei, amiket külön-külön hosszan csodálhatunk, még ha igazából nem is számít, hogyan fűzzük őket egybe.
Nem véletlen, a nagybetűs Sors kevés felkészülési időt adott Cronenbergnek, aki olykor forgatás előtt azért kelt fel hajnalban, hogy tovább írja a forgatókönyvét. A történet ennek köszönhetően csiszolatlan, nyers erővel bontakozik ki előttünk, amitől a filmnek lesz egy álomszerű varázsa. Mert ha az író Cronenberg ellen össze is esküdött minden, a rendező énje attól még továbbra is biztos kézzel markolja a gyeplőt, bízva saját látomásában. Kompromisszum? Megalkuvás? Ugyan már! Ez nem egy producerek által jóváhagyott produktum, ahol a rendezők nem többek asszisztenseknél, a terméket pedig minél szélesebb közönség számára pozícionálják. Ez egy olyan film, amiben a készítőjének a szíve-lelke benne van, éppen azzal a szerkesztőknek is fittyet hányó hozzáállással, ami a kamaszkorunkban írt történeteink sajátja volt. Épp csak azoknál érettebb és okosabb, még ha annál azért csapongóbb is, hogy ezen erényeit teljesen kihasználja.
Lássuk be, a természetfeletti erejű hősök egyidősek az emberiséggel, akik a mítoszok ködéből a folklóron át szépen a modern irodalomba is beavászkodtak. Akadtak közöttük elgondolkodtató történetek, mint Wells Láthatatlan Embere, és akadtak olyanok is, amelyeket csillogó szemű kölyköknek szántak. Ezek közül a telepaták is szép karriert futottak be már azelőtt, mire az Agyfürkészők a moziba jutottak volna, még valójában Superman is így kezdte a pályafutását, mit tesz Isten, csövesként, hogy aztán később egy teljesen más karaktert kapjunk a képregények világában. De említhetném Wyndhamet, Simakot vagy Clarke-ot a teljesség igénye nélkül, mielőtt egyáltalán eljutnánk az X-men Charles Xavierjéig.
Talán nem véletlen, hogy ezeket a szerzőket és karaktereket soroltam fel. Ugyanis ezekben a telepata mutánsok sokszor a fiatal nemzedéket testesítették meg, akiket a felnőttek megpróbáltak uralni, de inkább kevesebb, mint több sikerrel, sőt, olykor katasztrofális eredménnyel. Nem véletlen talán, hiszen a gyerekek azok, akik érzékenyek és rengeteg potenciált rejtenek magukban, míg a felnőttek megcsontosodtak, ridegek. Az egyik fél szüntelenül keresi a helyét a világban és nyomot akar hagyni rajta, a másik ragaszkodik a kőbe vésett szabályokhoz. Kicsit olyan a helyzet, mint ha egy óvódára való kölköt beeresztenénk az öregek otthonába; ahol aztán energiától kicsattanva, minden rálátás nélkül levernének mindent, nem rosszindulatból, hanem mert nincsenek tisztában erejükkel, miközben a bent lakók már fáradékonyak és törékenyek.
Természetesen ilyenkor mindig akad, aki meglovagolni, nem elkerülni akarja a küszöbön álló háborút. Ez jelen esetben Darryl Revok, az agyfürkészők felsőbbrendűségét hirdető csoport vezetője. Revok karizmatikus, könyörtelen, ravasz, rég kiépítette saját kultuszát, amely segítségével levadássza a neki ellenszegülő agyfürkészőket, emberei pedig ott vannak mindenhol.
Mégis, Michael Ironside játéka nélkül a figura fele ennyit nem érne. Ironside képes egy jelenetben bemutatni a karakter minden dühét, elkeseredettségét és fájdalmát, hogy utána megértsük, miért is vált kegyetlen szörnyeteggé. „Lyukat fúrtam a fejembe, hogy kiengedjem az embereket… nem csak a hangokat, hanem a karokat, lábakat, arcokat!”, közli pszichiáterével, majd dührohama lesz, amiért az értetlenül áll az egész előtt. Kicsit itt A száll a kakukk a fészkére jutott eszembe, de talán azért is, mert ahogy Nicholson, úgy Ironside is tisztes karriert épített a mániákus karakterek ábrázolásban. Így Revok megnyerő, de a felszín alatt mégis hihetetlen indulatok tombolnak, és jaj annak, aki a közelében van, amikor azok előtörnek.
Ő a konstans hősünk, Cameron Vale életében, minden más kavargó forgatag csupán. Egy ilyen történetben hagyomány, hogy senki sem az, akinek mutatja magát. Érdekesebb az, hogy ez szemmel láthatóan Cronenberget sem érdekli. Nem is akar senkit sem tévhitben ringatni, előkészíteni nagy fordulatokat, hanem ő is sodródik az árral, ahol minden az álmok logikája szerint fonódik egybe, és a fent említett hátrányból ezzel így kovácsol előnyt.
Pedig hát olykor a jeleneteknek önmagukban sincs értelmük. Az egyikben a társaság egyik agyfürkésze mutatná be képességeit nagyközönség előtt, hogy aztán éppen Darryl Revokot hívja ki a pódiumra, aki fölényesen le is győzi őt. De álljunk csak meg egy pillanatra! Miért így tenne tanúbizonyságot egy telepata a hatalmáról? Miért akarná leleplezni magát, mikor egy titkos szervezet számára éppen az ellenkezője lenne kívánatos? Hogy nem ismeri fel Darryl Revokot, ha ő a szervezet és egyáltalán a legtöbb agyfürkésző első számú ellensége? Egyáltalán, Revok miért nem nagyobb tömeg előtt statuál példát, ha már kiteríti lapjait?
Ne keressünk válaszokat ezekre a kérdésekre, mert nem ez a lényeg, hanem a szemünk előtt felrobbanó fejek. Míg a legtöbb telepatára a kifinomultság a jellemző, addig Cronenberg mutánsai éppen a hatásvadászatra esküsznek. Minden a látványnak és a testhorrornak van alárendelve, nemcsak történetmesélésben, de a karakterábrázolásban vagy a világépítésben is. Revok emberei puskával járnak, miközben Vale szinte percenként fedez fel új képességeket. Így az egyikben már szíveket állít meg, mert a telepátia több a gondolatolvasásnál, a másikban pedig számítógépes hálózattal kapcsolódik össze, elvégre az is egy idegrendszer. Ennél még a Star Wars is nagyobb önuralommal bővítette az Erő megannyi megnyilvánulását, és a Superman is jobban ragaszkodott a lefektetett szabályokhoz.
Ugyanígy nem sok magyarázatot kapunk, hogy ki kivel van, és miért, és hogy nem szűrik ki ezeket rögtön. Így elég nyilvánvalóan áruló van a titkos társaság élén, de hogy mik az indítékai, az épp ugyanúgy nem fontos, ahogy árulása tényét is elég félvállról mutatja be a film. Nincs olyan karakterív, mint Cronenberg későbbi alkotásában, A légyben, ahol Stathis Borans szép lassan lesz ügyeletes seggfejből a hősnő mogorva, de elkötelezett védelmezőjévé, egyszerűen nem ezek az elemek a lényegesek ebben a filmben.
Hanem az olyan helyszínek, mint a szobrászbarlang, ami mintha csak egy emberi lélek lenne a boncasztalon. Ehhez társul Howard Shore bőr alá bekúszóan idegtépő aláfestő zenéje, valamint Dick Smith és Chris Wallas speciális effektusai. Ó, akadnak itt fordulatok bőven, ahogy az minden ponyva sajátja, épp csak nem azok maradnak meg bennünk, hanem jelenetek, ötletek, benyomások, és azt, hogy hogyan jutunk el hozzájuk, sokszor már befogadás közben elengedjük.
Ami még érdekes az Agyfürkészőkben, az a világképe. Egyszerűen itt nincs helye hősöknek, csak gonoszokat és klasszikus, pipogya antihősöket látunk. Nem kíméli a Nagy Nemzedéket, a hippiket, a juppikat, ahogy a sodródó, helyét kereső Vale-t sem. Akinek hidat kellene képeznie, de ahhoz túl bizonytalan. Hogy vajon a történet végére tanult egyáltalán bármit is? Kétséges, ahogy az is, hogy alkalmas lenne bármilyen szinten jobbá tenni a világot. Elvégre, ha egyszer nincs Jó, csak Rossz, akkor nincsenek Nagy Eszmék sem. Ahol, szuperképességek ide vagy oda, már valahol a túlélés is nagy érdem. Akkor is, ha a főhős ugyanúgy sodródik tovább a történet végén, mint az elején.
De hát az Agyfürkészők alapötlete mégis csak bepillantást ígért az ember belsejébe, így ennek megfelelően mocskos és zsigeri. És ez által le is szedi a keresztvizet mindarról, amit emberfelettinek hiszünk.
Pusztai Dániel
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
