Philip K. Dick – Ray Nelson: A ganümédeszi hatalomátvétel

Közzétette: fbdbh Philip K. Dick – Ray Nelson: A ganümédeszi hatalomátvétel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Philip K. Dick regényeit tulajdonképpen mindig egy fél centi választja el attól, hogy teljesen trash kategória legyen, és a nemrég elhunyt Ray Nelsonnal közösen írt A ganümédeszi hatalomátvétel gyakorlatilag meg is lépi ezt a fél centit. Igazi alsópolcos – ahogy pörögnek a fejezetek, olyasmit látok itt kibontakozni, amiről nem gondoltam volna, hogy lehetséges: ez a PKD majdhogynem élvezhetetlen.

Pedig általában még a rosszabb könyveiben is van egy erősebb központi ideológiai-filozófiai koncepció, amelyet dísztelen, de funkcionális prózában, különféle helyzetekből sikerül megvizsgálnia – ezek a koncepciók mindig kőkemény társadalmi-egzisztenciális-tudományos-politikai krízishelyzetek, spekulatív éllel, a szereplők pedig általában vázlatosan, de háromdimenziósan rajzolt, saját nyomorúságukból kitörni próbáló szereplők. Az író pedig az ő küzdelmeiket szemléltetve, szálanként bontja szét a legkomplexebb etikai kérdéseket.

Ebben a könyvben fantáziátlan és elcsépelt az alap, gyakorlatilag egyén és törzs kapcsolatát vizsgálja egy háborús szituációban, de ehhez a lehető legkínosabb polgárjogi paneleket veszi elő, borzasztóan perverz és érzéketlen módon igyekszik szereplőket és viszonyokat bemutatni, a nagy földönkívüli fajt pedig mintha egy olcsó rajzfilmből kölcsönözték volna. Ha ez nem volna elég, a próza is átmegy a kellemesen vázlatosból az összecsapottba. PKD párbeszédeihez hozzászokva tűnik ez fel igazán, hogy bárki is írta a szövegeket (a fordító nem változott, ki mást hibáztatnék), vállalhatatlan dolgokat művelt. „Együtt jártunk buddhizmusra”, mondja az egyik karakter, később a cigizés kapcsán hangzik el ilyen: „Az orális kielégülés az egyszerűen orális kielégülés”.

Atyaisten, annyira rossz ez a könyv. Megszólal a rádióhang a melltartó kosarából, annyira rossz. Leginkább a Top Secret című filmre emlékeztetett, csak itt még a humor sem menti meg a háborús témák (félre)kezelését. Az egésznek kimondottan B-filmes sodrása van, és egy ponton nem tudtam komolyan venni, ment be a szememen a szöveg, a fülemen meg ki. Tegyük azért nagylelkűen hozzá, hogy itt-ott kiérződik PKD bölcsessége, éleslátása, de még ha bele is botlunk valami kellemes gondolatba, latin szövegbe, akármibe, aminek jelentősége volna egy másik regényben, itt a legalja szintet lövi csak be.

Persze, mint könyvtárgy, ennek a kiadványnak továbbra is elképesztő a színvonala: borító, külcsín, minden patent. Volt egy pont, még néhány könyvvel ezelőtt, amikor azt hittem, hogy a hordó alját kapargatjuk az életmű tekintetében, de az Agave újra és újra rácáfolt: a Kamu Rt., a Vulcanus kalapácsa is… hiába nem a fősodorbeli sikerkönyvei közé tartozik, mégis jó érzéssel toltam le őket. Ezt itt? Mehet a gyűjteménybe, nyilván, de nem fontos darabja. Zárójeles irodalomtörténeti kuriózumnak, agyatlan kikapcsolódásnak éppen, hogy elmegy, a szemfülesebbek mazsolázhatnak a sorok között, mi az, ami Philip K. Dick, mi az, ami Ray Nelson hülyesége itt. Prekogok, iontaxik, robotok, szuperfegyverek, kukaclények, feketék és fehérek – aki csak most ismerkedik az életművel, ne itt kezdje, na.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Hozzászólás lezárva.



Keresés az oldalon