Végre valami irodalomtörténeti kuriózumot is kapunk a Philip K. Dick-életmű magyar sorozatában – ami már így is nagyon sok érdekes, kevésbé ismert kötetet tartalmaz. Na most, a Kamu Rt. egyszerre illeszthető ennek az elképesztően termékeny életműnek az elejére és a végére, ugyanis ez egy 1966-os kisregény, a The Unteleported Man kibővített változata – a bővítmény kalandos sorsáról egy utószóban kapunk felvilágosítást, de röviden: az eredetileg „dos-à-dos” formátumban megjelent kisregényt Dick halála előtt bővítette ki ugyan, de már csak halála után jelenhetett meg – ráadásul hézagosan és nem úgy, ahogy tervezte.
Amit mi, magyarok megkapunk, már egy 2004-es restaurált változat alapján fordul magyarra (természetesen Pék Zoltán megszokottan jó lendületű fordításában). Az írásmód tényleg klasszikus, vintázs PKD-stílusban indul egy olyan világban, ahol (nyilván) maga a valóság sem biztos, de leginkább csak azért, mert propaganda-alapon működik. Egy túlnépesedett Földön járunk, ahol megint mindenféle rövidítések alatt munkálkodnak kormányzati szervek, ezek közül is az egyik legnagyobb hatású a Katalogizál Multimediális Rendészeti Társaság – vagy ahogy az ENSZ és a köznép nevezik: Kamu Rt.
Itt nem csak hazugságra programozott gépek munkálkodnak, hanem tovább is megyünk, néhányan abban sem biztosak, hogy az általuk megélt valóság (hogy emberek-e vagy állatok) megbízható-e. Na most, a propaganda oka egy utópia ígérete: a Bálnaszáj-bolygóra egyirányú úton eljutókról csak pozitív híradások érkeznek, ők jól élnek, egy tökéletes társadalomban. Ellenőrizni ezt nem lehet, visszatérni onnan nem lehet.
Így tulajdonképpen Rachmael ben Applebaum válik protagonistává, amikor a propaganda hamisításainak felfedezését követően elhatározza, hogy személyesen jár utána az igazságnak. Természetesen több nézőpont-karakter is segít kidolgozni ennek a világnak a részleteit – a teleportgép kezelői, vezetők, egyszerű alkalmazottak, tudósok, vállalatok, szervezetek, kizsákmányolt kisemberek feszülnek egymásnak, PKD többi könyvéhez hasonlóan itt is egy mereven fenntartott diktatúrát láthatunk, és itt is azt a fázisát, amikor az elkezd repedezni-ingadozni.
Hogy az érettebb (őrültebb?) PKD drogos, többfejezetes trip-toldaléka hol kezdődik, teljesen nyilvánvaló: főhősünk LSD hatása alá kerül, latinul kezd beszélni és egy vízi rém ítélkező szemével találja magát. A következő toldalékfejezetek arról szólnak, hogy ezt az eseményt próbálja elemezni, feldolgozni, értelmezni néhány sorstársával, mielőtt visszatérünk a propaganda és életkörülmények közti szakadék központi problémájára.
Ez a kis közjáték talán egy kicsit le is lassítja (de mindenképpen másfajta irányba viszi) az egyébként klasszikusan sodró lendületű regényt – a szokásos egy szuszra olvashatóság megtörik, de szerencsére csak többet kapunk abból, amit amúgy is szeretünk az íróban, egy nagy beletoccsanást egy szimulákrumokkal és szorongásokkal teli paravilág-csomópontba, ami minél kellemetlenebb a szereplőknek, annál kellemesebb nekünk, olvasóknak.
Hogy hová is tehetnénk a kronológiai vagy tematikai PKD-mátrixon, egy kicsit fogós kérdés, de akárhova is kerül, nem fog onnan kilógni – a megszokott színvonal, a megszokott őrület.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
