Már a regény nyitómondata („Egyre melegebb lett.) nagyjából kijelöli azt, amit kapunk: egy hosszabb, nem szokványos könyvet a témával már korábban is foglalkozó „Master of Disaster” címet kiérdemlő amerikai írótól. Kim Stanley mostani regénye nem tesz jót a klímaszorongással küzdőknek, hiszen csak egy adag nyugtatóval lesznek sokan képesek túllendülni A jövő minisztériumának első fejezetein.
Mert ugyan mit csinálhat az ember egy vaskos indiai halálos hőhullám kellős közepén? Innen indulunk, és egyáltalán nem lesz szebb a folytatás. A természeti és társadalmi összeomlás küszöbére nagy svunggal megérkezett emberiség kétségbeesésében azért még fél szívvel létrehozza a címbeli szervezetet. Az ott dolgozóknak kellene szerény büdzséből valahogyan jó irányba kormányozni a jelen fejleményeit. Innentől kezdve – és talán ettől rendkívüli KSR regénye – tulajdonképpen az éghajlatváltozással kapcsolatos problémák, emberi és geopolitikai játszmák, és a remény irányába tett lépések narrációval ellátott katalógusát olvashatjuk.
Nehéz lenne erre a több mint 600 oldalt felemésztő dolgozatra a hagyományos regény címkét ráragasztani. Meg se próbáljuk, pedig az író derekasan azért elhelyezte a szövegben a regényszerűség cölöpeit. Van például egy főszereplő, a jövő minisztériumának vezetője, a korábbi ír külügyminiszter, Mary Murphy, de őt nyugodtan kinevezhetjük metaforának: a kétségbeesés és a remény megtestesülésének. Az emberiség nem sok pénzt és erőforrást ad a minisztériumnak, noha a klímavész a nyakunkon, főszereplőnk pedig igyekszik a hatalmi pontok közt cikázva a realitásba némi futurizmust bevinni. A másik szereplő, egyszersmind szintén szimbólum pedig Frank May, aki csodával határos módon élte túl a nevezetes nyitójelenetet. A pokoli élmények hatására viszont radikalizálódik, és az erőszakot tartja az üdvözítő útnak.
Robinson nagyon okosan felteszi a kérdést: mi a probléma gyökere? Narrációjában a kapitalizmus, és ez a többi szólamával együtt (pazarlás, erőkoncentrációs stb.) akár közhelybe is fulladhat. Hogy nem így történik, az egyes egyedül az író szövegszerkesztési elvének köszönhető.
A jövő minisztériumának – egyébként akcióhoz szokott szemnek ingerküszöb alatti – történéseit ugyanis állandóan megszakítja egy másfajta szöveg: Wikipédia-bejegyzés, meetingleirat, elemi részecskék életrajza, közgazdasági esszé. Ettől a regény egy óriási katalógussá duzzad, amelyben a klímaproblémára adható technológiai, társadalmi és egyéni válaszok mind megjelenhetnek.
Nem is regény ez, hanem kézikönyv, melynek meglepő vége éles ellentétben áll az elejével, és igazán elgondolkodtató. Eközben pedig remek és rémes, a Földet a sarkából kiforgatni akaró ötleteket ismerhetünk meg egy látszólag haldokló bolygó megmentési kísérleteiként. Jó tanács: közvetlen a könyv elolvasása után ne üljünk egy ideig repülőgépre – ld. a regény cselekményét.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
