Idén 40 éve mutatták be Ridley Scott Blade Runner – Szárnyas Fejvadász című sci-fijét, amely ugyan akkor a mozikban nem szerepelt túl jól, de az évek során kultikus filmmé vált, és ma szinte mindegyik fantasztikus filmes lista csúcsán vagy dobogóján szerepel. Pusztai Dániel írását olvashatjátok a filmről.
Íme, a jövő.
Valamit nagyon elszúrtunk, ez már Vangelis felcsendülő akkordjaiból kiderül, amelyben egy lágy téma fonódik össze egy keményebb, puskaropogtatásra emlékeztetővel. Olyan, mint egy aszfaltrepedésből kinövő virágot bámulni, aminek a puszta jelenléte már akkor is erőt feltételez, ha nem adatik meg számára nagy jövő. Az emberekben akkor is pislákol a remény, ha az őket körülvevő valóság rideg, sivár és lepusztult.
Márpedig a jövő Los Angelese leginkább Mordorra emlékeztet tűztornyaival, a mindent beborító szmoggal, szurokfekete zikkuratjaival. Ahol a hatalmas kivetítőkről kimosolygó reklámgésák úgy néznek le az otthonaikba igyekvő emberekre, ahogy macskák lesik az odvába araszoló egeret. Ahol napfény csak a gazdagoknak jut, és nekik is csak beteges, felperzselt ég, a többieknek örök éjszaka, a redőnyön át mélytengeri halként bevilágító légautók fénypászmájával.
Ebbe a világba térnek vissza a Földről száműzött replikánsok közül maroknyian, nem azért, mert olyan csodálatos hely lenne, hanem mert élni szeretnének. A replikánsok húsból és vérből vétetett biorobotok, akiket nevezhetnénk genetikailag módosított klónoknak is, de egyes elemeiket – például a szemeket – máshol állítják elő. Erősebbek és ügyesebbek az embereknél, az intelligenciájuk pedig alsó hangon is vetekszik velük. Azért tervezték őket, hogy rabszolgákként helytálljanak idegen bolygók gyarmatosításában. Bár emberfelettinek alkották meg őket, teremtőik négyéves élettartamot adtak nekik, nehogy sikeresen fellázadhassanak ellenük. Azon egyedeket, akik ennek ellenére – vagy éppen ezért – veszélyesnek bizonyulnak, a címszereplő szárnyas fejvadászok likvidálják.
Ezek egyike Rick Deckard (Harrison Ford), méghozzá mind közül talán a legjobb. Mégsem ünnepelt hős ő, csak egy kiégett, jelenlegi hivatásából menekülni próbáló kisember, akit megvetnek a szakmájáért, de eltipornák, ha hátat fordítana annak. Legújabb megbízatásának pedig azt a feladatot kapja, hogy találja meg és likvidálja a Földre érkezett replikánsokat, akik az őket létrehozó cég igazgatójához próbálnak eljutni küldetésük érdekében.
A Szárnyas fejvadász zsenialitása az, hogy az egyértelmű bibliai áthallások ellenére sincs senki beskatulyázva, hanem örökös mozgásban vannak a társadalomban előre meghatározott és kőbe vésett szerepük ellenére is. Roy Batty valahol Lucifer, karizmatikus emberfeletti személy, aki társai élén lázad a teremtője ellen, de valahol csak egy, az isteneknek kiszolgáltatott halandó, aki retteg az elmúlástól. Tyrell egyrészt az Istent játszó tudós, akit saját teremtménye pusztít el, másrészt viszont a hagyatéka túléli, nem omlik össze bábeli toronyként, az általa létrehozott társadalom vallássá csontosodik, amiben ő se nem mártír, se nem eretnek, csak egy áldozat a sok közül. Deckardról pedig hiába derült ki a folytatásban, hogy nem replikáns, ez nem változtat azon a tényen, hogy hol üldöző, hol üldözött szerepében látjuk őt, aki hol lerázni, hol elengedni képtelen másokat, legyen szó prédájáról vagy a vágyai tárgyát jelentő replikánsnőről.
Igen, Deckard egyszerre kezeli tárgyként Rachelt és hiszi magát annak a bajnoknak, aki egyedül tekint kedvesére emberként. De a Szárnyas fejvadász világa nem csak a külsőt tekintve sivár, itt már mindenki tárgyat lát a másikban, amivel elérheti céljait vagy kicsit többnek érezheti magát. Mindenki akar valamit, és csak az számít, hogy megkapja. Még J. F. Sebastian sem puszta szívjóságból fogadja be Prist, hanem azért, mert magányos és imponál neki egy szép nő társasága – egyedüli társai felhúzható robotbabák, amelyektől még Tim Burton is frászt kapna, egyetlen emberi kapcsolatát főnökével ápolja. Ebben a világban valahol éppen a mást képviselő replikánsok a legemberibbek, akik meggyászolják elhullott társaikat és bosszút esküdnek értük.
Érdekes az is, hogy a páratlan fizikumú replikánsok mintha puszta létükkel gúnyolnák a beteges embereket. Tyrell hatalmas szódásszemüveget visel, Graf sántít, Sebastian kóros gyorsasággal öregszik, és ebbe akár lehetne ableizmust látni, éppen csak egy olyan világról beszélünk, ami hihetetlen áttöréseket ért el a biológia és orvostudomány terén. Ezt használhatnák gyógyításra, a lepusztult világ sebeinek befoltozására is, ehelyett olyan rabszolgákat hoznak létre, akik tisztában vannak saját múlandóságukkal. Ahol nem számít, mennyit veszített el az emberiség, amíg másnak annál jóval kevesebb jut. Az emberi lélek egyik legsötétebb, és mégis kiirthatatlan oldala, hogy ember társában ne az embert lássa. Csakhogy annak a rendnek, ami engedett ennek a vágynak, nincs nyertese. Ebben a világban mindenki kívülálló, ahol az utca emberei éppen azzal olvadnak be a város kakofóniájába, hogy ki akarnak tűnni belőle. Ez a jövő pedig még mindig fenyeget minket, hiába hagytuk papíron elméletileg magunk mögött három éve.
Nem csoda, hogy olyan átütő erejű Roy Batty filmvégi monológja az elmúlásról, és nem is csak azért, amiről beszél bennük, hanem akinek mondja. Hiszen megtehetné, hogy hagyja Deckardot meghalni, de az utolsó pillanataiban mégis megkegyelmez neki. Még mindig a mást látja benne – „olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el sem hinnétek” –, de valahol mégis a köztük levő falat akarja áttörni vele. Megvan annak a szépsége, hogy míg a karakter egy Blake idézettel lépett színre, addig azt egy Rutger Hauer által improvizált monológgal hagyja el.
Nem mintha ez bármit is változtatna magán a világon. Szemben az olyan későbbi adaptációkkal, mint a Total Recall – Az emlékmás vagy a Különvélemény, itt senki nem karolja fel az elnyomottakat vagy vet véget a korrupt rendszernek. Nem történik egyéb, minthogy néhány pillanatig két ember megszűnik ellenségnek lenni. Apró virág, amit úgyis elmosna idővel a város szennye. Ami nem tartogat mást, csak magányt, tragédiát, keserű meglepetéseket. Van valami elegáns abban, ahogy Ford Deckardja az utolsó jelenetben csak biccent egyet magának a replikáns mivoltára utaló papíregyszarvút látva, aztán tovább is áll, mögötte pedig bezárul a liftajtó.
Mert erről a helyről még a kiút is csapda.
Pusztai Dániel
Érdekességek:
– A film Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című 1968-as regényén alapul, meglehetősen nagyvonalakban, amelyben Deckard nős, minden álma egy igazi állat – kecske – beszerzése, a sugárzástól sok ember intelligenciája alacsony, a világ pedig egy új vallás, a mercerizmus bűvöletében él, amelynek prófétája rendületlenül mászik fel a hegyen. Alan E. Nourse Pengefutárához – amelyből a címet kölcsönözte – még annyi köze sincs, igaz, a „Lófasz, nehogy már, te vagy az elektronikus bárányokkal álmodó android!” talán kicsit hosszú és spoileres lett volna Edward James Olmostól.
– A szintén a regényben jelenlevő állatimádat a szintetikus kedvencekkel szintén csak nyomokban van jelen a filmen, ugyanakkor mégis átitatja az állati szimbolika. Tyrrel leginkább egy magasban fészkelő bagoly – ennek megfelelően műbaglya van, tekintve hogy ez a madárféle halt ki a leghamarabb –, Zhoráé a kígyó, Prisé a mosómedve, Batty pedig Deckard kopójával szemben farkas, amíg utolsó pillanataiban a galamb mellett nem teszi le a voksát.
– 2017-ben jött ki a folytatás Szárnyas fejvadász 2049 címen Ryan Gosling főszereplésével, ami látványát tekintve mintha az eredeti és egy Luis Royo festmény ötvözetéből készült volna. Ez megválaszolta azt a kérdést, hogy Deckard replikáns-e – nem –, ami egyébként Ridley Scott ötlete volt, mind Ford, mind Hauer utálta, mert elmondásuk szerint tönkre tette a két karakter dinamikáját.
– Saját bevallása szerint ez Ridley Scott legszemélyesebb filmje. A rendezőt egyébként már előtte – Alien – és utána – Prométheusz, A farkas gyermekei – is foglalkoztatta a mesterségesen létrehozott ember és a velejáró konfliktusok, így talán nem véletlen, hogy a kedvenc saját filmje ezt a témát járja körül.
– Hozzátartozik, hogy a filmnek összesen hét változata létezik. Az eredeti mozikban vetített filmet Deckard narrálta, valamint teljesen hiányzott belőle az unikornisos szál, a film happy enddel, egy zöldellő fákkal körülvett országúton zárul. Ezek az elemek az 1992-es rendezői változatban kerültek be.
– A filmet két kategóriában, látványtervezésért és speciális effektusokért jelölték Oscarra, amiből egyet sem váltott be, viszont a Hugo-díjat elnyerte.
– Vangelis zenéje mind a mai napig az egyik legeltaláltabb sci-fihez írt filmzene, ami képes minket azonnal kiragadni a mindennapokból, és egy másik mégis ismerős világba kalauzolni minket.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
