Az eddig tíz filmet magába foglaló Hellraiser-sorozatot Clive Barker angol horroríró és rendező indította útjára a Hellbound Heart című novellájával, illetve az első film rendezésével 1987-ben. A történet központi szereplője Pinhead (magyarul Szögfej), aki egy fekete ruhás szadista férfi, kinek fehérre maszkírozott, kopasz fejéből szögek állnak ki. Az ő segítői a szintén undorító külsővel rendelkező, aberrált cenobiták, akik vele együtt egy misztikus dobozból jönnek elő, ami leginkább a Rubik-kocka démoni változatának nevezhető. Ha valakinek a birtokába kerül ez a tárgy, és ne adj Isten azt az elforgatásával aktiválja, akkor a pokol kapui megnyílnak; nemsokára megjelenik Pinhead a cenobitái társaságában egy kis szadista játék kedvéért. A gonosz lények számára a kín és a kéj egy és ugyanaz. A Hellraiser-sorozatról az szokott eszembe jutni, hogy ha nagyon leegyszerűsítjük a horrorfilmeket, akkor beszélhetünk slasher, „darabolós” filmekről és „szellemesekről”, amikben a túlvilági lények terrorizálnak minket. A Hellraiser itt átmenetet képez, mivel a mágikus kockából kiszabaduló gyilkos szellemekkel van dolgunk, akik egyhamar miszlikbe aprítanak minket.
A pokoli dimenzió, ahonnan a cenobiták Pinhead-del együtt előjönnek, a velünk egy időben létező párhuzamos világok legördögibb tartományának tűnik; mintha ők a dimenziójáró Sliderek gonosz testvérei lennének, akik átjönnek embereket megkínozni és feldarabolni. Ezeket a filmeket csak erős idegzetűeknek javaslom, mivel helyenként kiugróan sok brutalitást, vért és más horrorisztikus elemeket tartalmaznak, amivel nem nehéz felzaklatni a nézők lelkivilágát. Tegyük hozzá, hogy akit viszont vonz a képi agresszió világa, annak a figyelmét a képernyőre fogja szegezni. Az egyes részek történéseit inkább csak nagy vonalakban fogom ismertetni, a filmek időrendi bemutatását és a szubjektív véleményemet fogom kiemelni ebben az írásban.
Az 1987-es első rész, a Hellraiser vezet be minket ebbe a zord univerzumba. Az egyik szereplő, Frank Cotton fejvesztve próbált meg menekülni a cenobiták elől, mivel a misztikus doboz használatával megidézte őket, de azok nem hagyták nyugton addig, amíg fel nem darabolták őt. Később a halott Frank-et furcsamód a szobájában (ott, ahol meghalt korábban) emberi vérrel fel lehet támasztani, ezért a korábbi szeretője, Julia nem volt rest gyanútlan idegeneket legyilkolni a közelében. Egy idő után azonban fény derült a gonosz kis titkukra; Frank unokahúga, Kirsty Cotton lesz az új áldozat, aki kijátssza a cenobiták gonosz játékát, de nagy árat fizet érte; elmebetegnek hiszik és végül bezárják a pszichiátriára, ahol a második rész kezdődik. Kirsty Cotton szerepét Ashley Laurence játssza, aki még további epizódokban is fel fog felbukkanni. Érdekes módon nem éreztem azt, hogy annyira lebilincselne az első rész cselekménye, amolyan slasher filmnek tűnt a Hellraiser, némi fantasztikus elemmel megfűszerezve, de mégis tettem egy kísérletet a második résszel, ami viszont már beszippantott engem.
A Hellraiser: Hellbound (1988) történetében, amely nagyrészt a Chanard Intézetben játszódott, már bonyolultabb a cselekmény. Amikor a szereplők lementek a pokolba, a készítők olyan képi világot alkottak meg, hogy helyenként már úgy éreztem, az agyam ledobja az ékszíjat. Ráadásul egyes jelenetekben nem tudni, hogy ez a pokol vajon csak a szereplők elméjében létezik, vagy valóban megnyílt a térkapu, amelyen keresztül fizikailag is átléptek a borzalmak világába. Pinhead eredetéről is megtudunk érdekes dolgokat.
A harmadik rész, az 1992-es Hell on Earth a legjobb a sorozatból. Itt a legkidolgozottabbak a szereplők és a képi világ. Ezúttal Pinhead már a kockától függetlenül gonoszkodik a világunkban, teszi ezt úgy, hogy a Hellbound végén felbukkanó titokzatos szobor segítségével visszatér, majd nem sokkal később új cenobita társakat szerez maga mellé. Tegyük hozzá, hogy a Hell on Earth alcím itt kimerül annyiban, hogy New York nagyvárosában játszódnak az események, szóval nem kell Pinhead nemzetközi fellépésére gondolni, nem fog turnézni a Föld nagyvárosaiban. A második és harmadik filmben nagyon szépre sikerültek az animációk, szinte már-már valóságosnak tűnt, hogy a villámok és energiakisülések kíséretében ránk szabadulnak az alvilág rettenetes démonai, hogy elrabolják a lelkünket. (Készült egy zenés Hellraiser-klip a Motorhead együttes közreműködésével, fontos megemlíteni, hogy a klipben helyenként a harmadik rész jelenetei vannak bevágva, de nem mindegyik képsor származik a Hellraiser-filmekből.)
Az 1996-os Hellraiser: Bloodline-ban több idősíkon is zajlanak az események, egyrészt az űrben, 2127-ben járunk, de mivel az űrhajón elmesélik a mágikus doboz készítésének történetét, több jelenet erejéig az újkori Franciaországban találjuk magunkat, 1796-ban. Sci-fi elemeket tartalmaz ez a rész, de mély filozófiai okfejtésekre nem érdemes számítani, miközben Pinhead kivégzi a hajó legénységét.
A későbbi részekben sajnos már alig van történet, és hogy még durvábbat mondjak, alig van Pinhead. A Hellraiser: Inferno-ban (2000) és a Hellraiser: Hellseeker-ben (2002) inkább csak cameózik a főgonosz, és a cenobiták, ha vannak, max csak statisztaként bukkannak fel. Az Inferno epizódban semmi érdekes nem volt, a Hellseeker-ről csak annyit említenék meg, hogy itt újra felbukkan Kirsty Cotton, aki az első és második részben is szerepelt.
Említésre méltó még a Hellraiser: Deader (2005), ami időrendileg a hetedik rész, a cselekmény helyszíne ezúttal a román főváros, Bukarest. Aki szereti a Sliders sorozatból megismert Kari Wührert (ott Maggie Beckett-et játszotta), azok számára érdekesség, hogy ő játssza meg a főszerepet ebben az epizódban.
A Hellraiser: Hellworld (2005) és a Hellraiser: Revelations (2011) jóval gyengébbek lettek, még az általam nem kedvelt Inferno és Hellseeker részeknél is. A Hellworld-ben feltűnik az Alien–filmekből megismert Lance Henriksen is, illetve ez volt az utolsó rész, amiben Pinhead jelmezét Doug Bradley magára öltötte. A készítők azzal az ötlettel próbálkoztak, hogy egy számítógépes játékba ültetik át a főgonoszainkat – kevés sikerrel. A Hellseeker és a Revelations nagyon semmilyen lett, érdekes momentumot sem tudok kiemelni ezekkel kapcsolatban.
A legújabb rész a Hellraiser: Judgment (2018) pedig egyszerűen kritikán aluli lett, még a fanoknak sem ajánlom, illetve a horror műfajjal ismerkedni akaróknak sem. Olyan véleményt még nem olvastam, hogy valaki nézhetőnek nevezte ezt a részt, maximum a látványvilágot dicsérték. (És ne tévessze össze senki a Hellraiser: Origins -szal, mert egy csak egy terv volt, mindössze egy két perces Youtube videó tanúskodik a létezéséről.) A tizedik rész esetében hibák hasonlóak, mint a negyedik után következő epizódoknál; Pinhead szinte csak cameózik abban a történetben, amelynek ő az ikonikus főgonosza. Azon meg se lepődtem, hogy a mágikus kocka is inkább csak díszítő elemként funkcionált, amihez elég kevés villámlós, fénylős CGI készült el. Akkor talán működött volna, ha többet szerepel benne a Pinhead, és ha a pokolban is játszódott volna a cselekmény, elfogadható vizuális effektekkel megfűszerezve (mint ahogy azt az 1988-as Hellbound-ban is láthattuk), de ehelyett csak ötlettelenséget és pár gusztustalan jelenetet kaptak a nézők.
Összességében, az első négy résznek van története, de a Bloodline után akár abba is lehet hagyni a próbálkozást a későbbi epizódokkal, több háttérsztorit nem fogunk kapni, de látványelemet se nagyon. Több Pinhead-et, cenobitát vagy poklot és látványos effektet kellett volna ezekben a részekbe tenni. Folyamatosan lefelé ível a minőség, a Judgment-et már sem a veterán Hellraiser fanoknak, sem a franchise-t megismerni szándékozóknak nem javaslom, az első négy részt viszont ajánlom a horrorrajongóknak, elvégre Pinhead ikonikussá vált karakterének a történetét meséli el, a korát meghazudtoló speciális effektek kíséretében. A részek között kevés a visszautalás, csak első két rész kapcsolódik össze, a többi film különálló történetként is értelmezhető.
(Fentebb látható egy egy Youtube videót, amiben összevágták Pinhead élőszereplős és rajzfilmes megjelenéseit, még a Family Guy és South Park is szentelt pár képkockát a horror ikonnak. Aki látta az 1992-es Hell on Earth-t, az tudja, hogy miért verekszik egymással Pinhead és Jézus.)
Hozzászólások
[Soltesz_Tamas további írásai]
Inkább abaratos vagyok.