A 2018-as Fantasztikus kéziratok éjszakájának győztes novellája.
Kiss Gabriella
Nem igaz!
– Meg fog dögleni, hagyd azt a birkát – mondom a nagyobbikomnak, amikor meglátom az átjáróban, királyném szobája előtt. Pillanatra elnémítja a döbbenet, a hasamra csap, majd sikoltozva, zokogva szalad be az anyjához, a kis állatot odahagyja. Letelepszem a köpennyel bélelt kosárka mellé. Még várok. Még gondolkodom, hogy is volt eddig.
Gatyás voltam, nem pendelyes, mikor lassan ráocsúdtam, ez nem mindenkivel történik így. Nap mint nap elvertek, de mást is, nem volt ebben semmi szokatlan. Elvertek, mert belecsíptem a félretett túróba, mert kimentem a pitvarba, mert nem figyeltem a csirkéket, hagytam beleenni a kutyát a birkahúsba, de észrevettem, hogy mást nem így vernek el. Hogy nem lesz belőle semmi, nem áll oda az apja, hogy aztán Sándorka, mondd, kimentél a pitvarba, és közben lök oda a szemével az anyjához, hogy ezt figyeld. Mert más nem mondja rá, hogy igen, kimentem. Hanem azt mondja, hogy nem, pedig kiment. És persze elverik, mert az apja ott is tudja, hogy kiment, mert nem hajtotta be az ajtót, vagy meglátták, kiderült a hazugság, de akkor is, hiába, így kellett mondja, ahogy nekem azt kellett, hogy igen, eltörtem, elengedtem, ráléptem, hagytam, és hiába tudtam, hogy a szemmel odaintés, az összekacsintás nekem semmi vidámat nem jelent, ez csak az ő nevetésük, és engem megint elvernek, elmondtam.
Nehéz volt, de belehajlottam, hogy ez így lesz. Hanem akkor történt valami. Amikor rányitottam az ángyomra, és ott volt a kováccsal.
Nem is láttam, mit, nem is tudtam, mit, csak aztán szaladt hozzám az ángyom, sírt, zokogott, hogy ezért őt megöli az ura, elveri a háztól, a kicsi fiacskájától elszakítja, ne mondjam el valahogy, mit láttam. Letérdelt elém az a szép sudár asszony. Sokat gondolkodtam, hogy lesz, féltem, magamtól is, az ángyom urától is, mindentől, és amikor végül az ura rákérdezett, mert ő is tudta, és tovább már nem bújhatott el a tudás elől, hát rákérdezett, hogy összefeküdt-e az Ilike az alvégi kováccsal, akkor erősen akartam a jót választani, és azt sikeredett mondanom, hogy nem, aztán magamban hozzátettem, hogy nem feküdt össze, mert rajta ült, mert rajta ült, mert rajta ült.
És immár nem volt rabság nekem a szó, hanem játék lett, úgy forgattam, amit tudtam a világról, hogy abban sosem legyen semmi hiba, de mégis. Még mindig odaintett apám, ha megkezdték az újbort, vagy csak úgy összegyűltek, és valakin csattant az ostor, a lába közé húzott, a két vállam fogta, hogy Sándorkám, nézd meg Laci bátyádat, a Karcsit, a Parajdit, hát hogy néz ki, most mondd meg, és én akkor rávágtam, hogy büdös, vagy hogy kövér, vagy hogy ki van veresedve, és akkor tovább csattant a csúnya nevetés, de ha úgy akartam, ha nem akartam én is ráhúzni ostorral a Laci bátyára, akkor azt mondtam, hogy bajszos, hogy magas, vagy hogy barna. És akkor kicsit megakadt a vidámság, és megállt az ostor, végül elkoptak ezek a mulatságok, nagy is lettem, hogy apám csak úgy a lába közé húzzon, de addigra én kiokosodtam, mi is az én erőm.
Mert erő volt ez, de még mekkora. Hogy tudják rólam, én csak olyat mondok. Olyat, ami igaz.
És jöttek a lányok, könnyen jöttek, mert könnyen találtam olyat, amit mondhattam nekik. Hogy szép a hajuk, a kezük, hogy finom a körmük, akár egy szem fényes kukorica, hogy bele kell nyalni a nyakukon a pihékbe, akár a kajsziba, hogy bele kell markolni a mellükbe, akár a friss sajtba, hogy csak nekik van ilyen derekuk, ilyen göndör szőrük, hogy ilyen jó illatuk, ha a csunyájukba szagolok. És ha más nem, a csunyája mindnek jóillatú volt, hát mondtam nekik a szépet őszintén, és dőltünk be a szénába, a pajtába, vagy kint a birkák mellett a leterített köpenyre.
Akkor már a birkák mellett voltam, juhászkodtam, napestig kinn voltam legeltetni, ha fújt, ha esett, szerettem azt, a kisbárányokat világra húzni, betegeket kiválasztani, elrendezni, a nyájra vigyázni, szerettek engem a gazdák, szeretett a falu, mert mindig komoly volt a szavam, mindig lehetett tudni, hogy ha abból a nyájból vesz valaki, akkor csak jót kap, a szemetjét levágtuk, megettük, sosem titkoltam, ha baj volt, és megbecsülték, mert a magam hibáját soha le nem tagadtam. Igaz, egy idő után minden gazdánál kitelt az időm, szívvel, örömmel, de nagy igyekezettel ajánlott egyik a másiknak, csak hogy menjek, ott nagyobb a nyáj, nagyobb a tisztesség, a felelősség, jobban is fizetnek, csak ne ott legyek, hogy jobb lesz, ha máshol leszek most, és vigyem az igazságot másik vidékre Kócos kutyámmal.
Feljebb s feljebb léptem, nagygazdához, nagyúrhoz, végül így kerültem fel egészen a király mellé. Ő már nem tudott kinek tovább küldeni, hát kitett a mezőre, ne legyek útban, kitett a drágasága, az aranyszőrű bárányka mellé. Volt neki egy igazmondó juhásza, akihez, ha akarta, kivitte a a koronás, liliomos vendégeit, előttük meglapogatta szolgája vállát, kérdezett tőle valamit, odalökve a szemével a vendég felé, hogy ezt figyeld, és akkor az az igazmondó juhász megmondta az igazat, hogy bizony, uram-királyom, tavaly keskenyebb volt az a királyi derék, szélesebb a királyi mellkas, vagy hogy két éve még megemelték volna a királyi karok azt a követ a kút mellől, de idén már nem fog menni, így járunk mind, Nevettek az urak, a fényes vendégek, nevetett a király, mert tudta ő, hogyan kell kérdeznie, és hogy lehet aztán megcsúfolni egyik-másik nemes urat, mert megmondja a juhász, hogy a Regőczy báró bizony nem illatos, a Kultsár uraság igen veres orrú, de a burkus királyra nem tudtam rosszat mondani, csak annyit, hogy igen magas ember, a lánya előtt nem tehettem mást, nem akartam csúffá tenni a szépség szeme láttára. A feleségem szeme láttára.
Jaj, fekete báránykám, göndör kis jószágom, akit egy enyém sose volt aranyszőrűért cseréltem, akivel összeboronálódásunk hetedhét határon szájról szájra járó történet lett, aki mellett megokosodtam, kitanultam, aki mellett felnőttem emberré, aki királlyá tett, aki mellém ült a trónra, akivel nem kellett csavarnom-facsarnom a szót, aki mellett ledőlhettem pihenni, békébe, szerelembe, a szép hajába, a kukoricaszem fényes körmére, belenyalni a barack nyakába, belefúrni magam jó illatába, a mellébe, a szőrébe, ha sok volt már a királyi élet. Szépen éltünk.
Eképpen volt ez egészen a boszorkányig.
Igazságos király hírében álltam, aki soha nem ítél pénzért, haszonért, az én szavam erő volt, földbe szúrt bot, megállt az mindenki előtt, egyenesen. Előttem is. Én magam vágtam bele a földbe, két kézzel, erővel. Mert kellett a királyi szó, az erő, a kéz, amikor jött a tífusz, vitte a gyereket, embert, asszonyt, erő kellett megállítani a betegséget, megmondani, kihirdetni, hogy le kell zárni ezt meg azt a falut, hogy ahol még nincs beteg, ott vigyázni, kutat elzárni, vizet adagolni, forralni, trágyát elfedni. Tán mindenki tudta ezt, hogy így kell, tán senki nem akarta, csak a sajátját menteni, kellett a királyi szó, hogy ez legyen, különben kaloda, korbács, akárki fia is szegi meg a törvényt. Lett kaloda is, korbács is, sírtak, volt is mit, kit siratni, de a vész megállt. Akár a szavam utána.
Jöttek aztán messzi földről tanácsért, igazságért. Aznap már sokadik panaszos volt az a módos parasztasszony, aki nagy batyuval érkezett a fogadóterembe. Amikor elém járult, megpróbált letérdelni, de a batyu nyeklett-nyaklott, nyöszörgött, intettem, hogy segítsék, hát egy torzforma kisfiú bomlott ki belőle, nyála folyó hülye, keze-lába görbe, olyan húgyszag áradt belőle, hogy mindenki az orrát húzta a teremben. Ott hevert előttem saját mocskában, csak a kezével csapkodott, nyüszögött, az anyja síró hangon magyarázta panaszát, mit sem hallottam, akkor már nagyon vártuk a gyerekáldást, de nem jött, nem tudtam levenni a szemem a kacska, görcs kezekről, ahogy csapkodtak, a repedezett körmökről, a csorba, fekete fogakról, felettük a világukat kereső, hatalmas szemek rám néztek, átnéztek rajtam, ott sem voltam. Végül hű emberem hajolt oda hozzám figyelmezni, megsúgta, hogy a jóasszony egy boszorkányt panaszol be, aki elvarázsolta, megátkozta a gyermekét, a falu kivetette magából a szipirtyót, elfogták, itt is van igazságért, már lökdösik be a poroszlók. Előttem hevert a másik bűzlő rongycsomó, nem is körmök, csontos karmok voltak azok, ősz, nemezes tincsek, szőr, akár a kutyákon, ugató hangok a kupacból, minek hallatán a gyermek a földön, a condrán tekergőzésbe kezdett, kiabált, az öregasszony belevadulva visszamakogott, akárha tanítaná, a gyerekhez szaladt, a kezét szorította, rángatta, úgy rugdalták el onnan a katonák. A hideg verejték ütött ki rajtam a rontás láttán, amit a gyerekre tett magáról, felpattanva hirdettem ki udvarom megnyugvására a boszorkányságát, a máglyahalál ítéletét. Másnap rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy az öregasszony már a farakáson állva döbbent rá, nem menti semmi, senki, akkor viaskodott, mint a megkötözött kutya, az égre vetett fejjel vonyított a félelemtől, sikított lángoló, zsíros rongyaiban, de hamar elhallgatott, gonosz tudománya még egy korty levegőre, egy csepp esőre sem volt elegendő, az igazság elvégeztetett.
Éjjel mégsem nyughattam, repedezett körmök kaparászását hallottam, ezért, ahogy bárányom elaludt, álruhát, foltos köpenyt öltve visszatértem a megroskadt tűzhöz. A hamvakat katonák vigyázták, más boszorkányos szerzet ne próbáljon meg hamut, fadarabot lopni, csontok-bontok után kutakodni. Amíg az utolsó parazsak veres fényét bámultam a sötétből, akaratlanul is kihallgattam őket. Itt van a fülemben ma is a szavuk, vagy tán már az enyémek.
– Kapd fel azt a kis ujjacskát, jó lesz az még valamire. Szép lányhoz, csúnya feleséghez, eladni valami vajákosnak. Na?
– Nem jó az semmire.
– Már miért nem?
– Úgy volt ez boszorkány, ahogy én. Földim mind, mesélt róluk a testvéröcsém, fent volt az is a fogadónapra, itt maradt a máglyára is. Az öregasszony csúnya volt, büdös volt, bolond volt, de sosem csinált semmit. Se jót, se rosszat. Nem volt annak semmi tudása semmihez. Megtűrték, mert itt is, ott is segített, meghúzta magát a disznók mellett, a tyúkoknál, vigyázta a kicsiny gyereket, ne rágja meg a patkány, ha benn van hagyva.
– Hát akkor hogy átkozta meg azt a kölyköt, hogyan tette rá a rontást?
– Arra? Hát arra aztán sehogy! Az mindig is idióta volt, semmieszű, csak járt-kelt a falujában, anyja, apja panaszkodott. Hogy így, meg úgy, csak a kenyeret pusztítja, szétmocskolja még az ételt is, nem jó semmire, nem segít semmit. Na, hát ez a két semmi, ez a disznók mellett úgy összemelegedett, együtt aludtak, nem bánták a szülei sem, mehettek dolgukra.
– No az már csuda dolog.
– Az. Csak aztán a gyerek valamit eltört vagy mi, kiengedett tán egy malacot, azt elkapták a kandisznók, én már nem is tudom, mit tett, hogy együtt a vénasszonnyal, vagy az csak úgy ott volt, de az apja az öreget elkergette a háztól, a gyereket meg elverte, hogy az mozdulni se tudott. Se másnap, se máskor soha. Úgy maradt, beszarósnak, behugyozósnak. Mondta öcsém, magától a lábát arrébb nem tette, ha belerúgtak, fel se vette. Na, akkor kezdte panaszolni az anyja, hogy megátkozták, rontás van rajta. A faluban meg igen félik az asszonyt a csúnya nyelve miatt, az urát a gazdagsága miatt, hát meg mégis csak idióta mind a kettő.
– Akkor a banya nem boszorkány? Hát az nem lehet. Hisz a király is megmondta.
– Na az mondjuk igaz. Nohát. Akkor mégis úgy kell lennie!
Hazamentem, lefeküdtem, az idiótát másnap az udvarba vettem, lett szolgálója cserélni rajta a pendelyt, kivinni az udvarra, ahol kereste a világát. Ha ott voltam, csak átnézett rajtam, mintha ott se lennék, aztán már nem mentem feléje. Királyi fogadónap darabig nem volt, asszonyom elértette, nem kérdezett, én nem mondtam. Fájt, sajgott a szívünk a gyerekért, aki nincs.
De nem hiába vágyakoztunk. Telt-múlt az idő, és megérkezett az áldás: kisbárányom várandós lett. Ez mindentől elfordított, csak hozzá, csak a gyermekre, az utódomra gondoltunk, mindenünk ő lett már születése előtt, velünk várta az egész ország a trónörököst, egészséges legyen, okos legyen, szép legyen, csak legyen már velünk. Ha a királyné egyet sóhajtott, én már futottam, hoztam, amit még ki se gondolt, csak tudtam, szeretné. Olyan jó volt egy nagyobb úrnak szolgálni, akár egy pásztor, vigyázni a rám bízott kincsre kételkedés nélkül, boldogan, jó emberként. Nagyon vártuk a fiút. Lány lett. Hatalmas, sűrű hajas, erős szájú, erős markú gyerek, üvöltött reggeltől napestig a csecsért, a másé nem volt jó szagú, nem fogadta el, a cuclit sem, az én asszonyom kellett neki egész álló nap, egész éjjel. A királyné fogyatkozott, sápadt, haja csomókban hullott, ha prüszkölt, maga alá csurrantott, kötőt hordott hónapokon át, nem akart sehova járni, az udvarba, csak elvonulni, feküdni, aludni. Egy kamraszobába bújtak a kis királylánnyal, így telt hat hónap, több is, oda sem mertem menni, nem akartam, hogy kérdezzen, és elmondjam, nem akartam, hogy hazudjon, és letagadja, hogy gyűlöljük néha ezt a gyermeket.
Mit csináltam azalatt? Uralkodtam. Újra lett fogadónap, királyi meghallgatás, de már okos lettem, nem döntöttem, csak hallgattam, csak kérdeztem, addig faggatóztam, míg a panaszos maga kilyukadt valahova, a maga igazához, hej, de tiszteltek, de szerettek, hetedhét országra dicsértek, a mi királyunk mindent tud, a mi királyunk sose hazudik, a mi királyunk igazat szól.
Megint megerősödtem.
A kislány, erős, tüzes teremtés, már elvolt a dadákkal, vigyázókkal, evett, ivott, nem csak a csecsen csüngött, már szerettük tiszta szívből, gyönyörködtünk akaratában, királyném göndör gyapja újra fénylett, szőre illatos volt, hogy oda kellett fúrjam az orrom, és hamarost, alig egy évre rá újra gyermeket várt. Könnyű viselősség volt, könnyű szülés, ám amikor a bábaasszonyok mégis csendesen jöttek oda elém, tudtam, baj van. Lány lett ez is, de még hagyján, beteg vagy mi, ők már láttak ilyet, nem egyet, nem beteg nagyon, de azért hát tudni kell róla. Hogy nem lesz olyan, mint a másik. Az ilyenek nem is élnek sokáig, már ha megélnek, ha hagyják, de persze egy királylány, az más, ha beteg is. És ki tudja, van, amelyik beszél, jár-kel, eszik, elvan egyedül, ügyesen, mint aki egész. Csak lassabban. Így magyaráztak egymás szavába vágva, én meg toltam őket félre, hadd lássam, mi született. Nem volt csúnya a kisebbik lányom, csak idegen, ferde szemű, nyomott orrú, gömbölyű orcájú, lapos fejű. Nem volt csúnya, de én, aki nem egyszer segítettem világra egy percig se élő birkát, torzat, láb nélkülit, szem nélkülit, nyitott mellűt, én reszkettem a viszolygástól, míg feleségem úgy fogta mellére a kislányt, úgy gyönyörködött benne, mintha világszép tündér vagy mi lenne.
Megszerettem persze én is, nem is tehettem másképpen vele, de néha, vagy tán nem is néha, borzongtam az idegenségtől, attól, hogy más, és sosem lesz olyan, mint bárki. Hogy olyan távoli, akár a máglyára küldött öregasszony, aki talán mégis boszorkány volt, mert igazzá mondtam, és magamra vontam az átkot, hát a tűz mögül elérte az egyik gyerekem, és félidegenként adta vissza, örökké nyitott szájúként, éppen csak makogóként. De néztem a kisebbik lányom, és láttam, hogy orcája, akár a piros alma, fogai, mint a rizsszemek, a körme, akár a virágszirom, tiszta, és ha odarohant hozzám, hogy a lábam átkarolja, fényes volt a haja, amin, ha adtam elég időt a kezem meg-megakadó útjának, végül megpihent a tenyerem. De a királyné mindent látott, és látta a kezem útját, azt, amikor az ujjaim inkább visszakerülnek az övemre, vagy valami kendőt kerestem, mert a gyermek a taknyát a nadrágomba kente, vagy ha a bajszom dörzsöltem, mert ugyan ritkán, de már megint maga alá csinált játék közben, és úgy törleszkedett. Volt, amikor el is toltam, ne mocskolja össze díszes öltözékem, nem is egyszer, végül ennek láttán csattant fel a feleségem, ugyan szeretem-e ezt a kislányt. Kérdezhette volna fertályórával előbb, később, másik napon, máskor mondhattam volna szívből, hogy igen, vagy kérdeztem volna tőle addig, hogy végül ő jusson el a maga igazához. De akkor, ahogy az ő szoknyáján láttam megcsillanni a lányom nyálát, akárha meztelen csiga mászta volna meg az én feleségem, és tudtam, ha én kérdezném őt, hiába hazudhatna, neki nem kellene hazudnia, hát gyűlöltem, és az én varázserőm, az én átkom, az én dühöm sem engedte, hogy egy körömfeketényit is csavarjak a szón.
Messze földön híres király voltam, akihez soknapnyi járásól érkeztek a népek igazságért, a legelőkön hízott az állat, a kamrákban zsírt izzadt a szalonna, a mezőkön még a varjak is gazdagon éltek, a koldus is mákos tésztát evett, csak az én göndör királyném lett egyre ritkább mellettem, hol ezért, hol azért aludt a gyerekszobában, holott már régen nem szopott egyik sem, aztán már minden este átment, hogy elűzze a rossz álmaikat, engem otthagyott egymagamban.
Nem kérdeztem, tudtam, mi a válasz, miféle lenne a kérdés, kötött a varázsom is, hát nem is beszéltünk napokon át, ha mégis, akkor sem volt benne köszönet: rokonság, vendégség, lakomák és kincstári dolgok. Még a nagyobbik lányom be-beszaladgált hozzám, igen szeretett, mert szerette mellettem a nagy szabad életet, amit kapott, mentünk lovagolni, kopóval vadászni, nem érdekelt engem, hogy nem való ez nőknek, az én elsőszülött lányomnak való, akár a tülökből bort kóstolás, a célba nyilazás, a vemhes birka szülesztése, a lócsutakolás. A kisebbet hetekig nem láttam.
És éjjel üres volt a királyi háló, nem volt mellettem baracknyaka, sajtpuha melle, illatos szőre, okos figyelme, és talán vágyakozásból, talán dühből, de amikor a nagycsecsű szolgáló húzta át az ágyam, én meg rányitottam, hát elkaptam.
Feleségem valamit megérzett, mintha kiszagolta volna rajtam a másik csunyáját. Még törődött velem, még vergődött, hogy ugyan mit tettem, de közelebb nem jött, csak magában rágódott, nélkülem, és amikor végül rákérdezett, mert ugyan tudta, csak tovább már nem bújhatott el a tudás elől, hogy összefeküdtem-e a szolgálóval, akkor én azt feleltem, hogy nem, és csak magamban mondtam tovább, hogy mert rajtam ült, mert rajtam ült, mert rajtam ült.
Asszonyom többet már kérdezni sem jött hozzám.
Ma reggel felkerekedtem, és csak úgy gyalogszerrel, a Kócos kölykét magamhoz hívva nekivágtam a mezőnek, ki az egyik nyájhoz. Ott töltöttem a napot, odacsapódva a helyi juhászhoz, aki nem ismert fel, de látta, értem a dolgom, hát valami vándorlegénynek nézett, békében hagyott. Vizet húztam, körmöltem, mentem, hevertem a nyáj mellett, füleltem a kutyák rohantát, a juhász füttyögését, ahogy a fiatal Kócos beállt a friss gazda mellé szolgálni erre az időre. Amikor az egyik jerke félrevonult, követtem, hogy segítsek a vajúdásban, már bújt is az új orr, pata összeszorulva, már nyalta az anyja a mázat, amikor véletlen úgy taposott, úgy rúgott, hogy alig bírtam elragadni a remegő kis testet. Az anya lábra kapott, arrébb iramodott ijedtségében, én meg ültem, meredten bámultam a talán maga, talán más vérében lihegő, vergődő jószágot, bénultan a döntésre, amire annak idején gondolat nélkül készen voltam. Kis idő múlva odaért hozzám a juhász, s nézett rám idegen, irtózó szemekkel.
– Nálunk az a szokás, hogy az ilyen toklyót addig visszük a csecshez, amíg valamit el nem fogad, vagy ha semmit, nem várunk, hogy vergődjön, hanem leütjük, ne kínlódjon.
Lángba borultam. Nem volt már maradásom, elindultam, hátamban a juhász tekintetével, éppen idejében, mert láttam, hogy a nagyobbik lányom lovagol szembe, hát elbújtam a cserjésben, onnan néztem végig, ahogy a juhásznak segédkezik, rendezkedik valamiben, majd kiabál, dühében sír, végül megcsendesedve, köpenyébe bugyolálva magával viszi haza a megrúgott kisbárányt. Hevertem, míg a szégyenem lassú lüktetéssé csitult, míg erőre nem kaptam, hogy nekivágjak a visszaútnak. Tovább már nem várhatom a vergődést.
Hazafelé egyre lassabbak lettek a lépteim. Elszántam magam, otthon bemegyek asszonyom szobájába, lesz, ami lesz. Legyen. De hogy? Megállt előttem a szavam, földbe szúrt botom.
– Hiszen én szeretlek titeket.
– Nem igaz! Hazudsz! – kiáltotta kisebbik lányom, akinek talán nem jut elég idő megtanulni beszélni. – A kezed fejével kellett volna letörölni a taknyom. A palástod szélével a nyálam.
Vettem a szavam, mentem tovább, előre a palotához. Újra megálltam, akár botot, ledöftem a szókat megint.
– Sosem akartam bántani senkit.
– Nem igaz! Hazudsz! – kiáltotta feleségem, aki megnémult felém. – Még nekem is, aki leginkább szeretlek széles egy világon, és megéreztem, más pinájától szaglasz, még nekem is elcsavartad a szavad, csak hogy megmutasd, megteheted velem.
Visszahúztam a szavakat, továbbmentem, gondolkodtam. Fogtam a botom, a földbe vágtam.
– Átkozott vagyok ezzel a varázzsal!
– Nem igaz! Hazudsz! – kiáltottam. – Te magad is tudod, áldás ez rajtad, igazi áldás, csak gyenge gally vagy megbírni egymagad.
Nem volt mit szólni, nem állt már meg semmi, nem volt, mi eldőljön, akár a bot.
Benn kell lenniük a gyerekszobában, benn a két lányom, a feleségem, mindjárt bemegyek hozzájuk, csak még ülök a ma született, megtaposott kisbárány mellett, fejét a takaróba fúrja, úgy küszködik a levegőért, a gerincén pihen a tenyerem, ne legyen egyedül meghalni. Várok. Fertályórája kinn ülök az átjáróban, senki nem hiányol, ajtót rám nem nyit se kívülről, se belülről, a bárány még él, most a kezemet nyalja, amit újra meg újra benedvesítettem az odakészített tejes tálból, leszopogatja, adok még, ülök itt egy kicsit, várom, hogy most mi lesz.
***
Kiss Gabriella bölcsészként végzett, jelenleg minőségbiztosítási területen dolgozik. Vendégségben című novellája Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben szerepelt, jelenlegi novellája első helyezést ért el a Fantasztikus kéziratok éjszakáján. Versei többek között a Parnasszusban, a Mozgó Világban, az Új Forrásban és a Kortársban jelentek meg, néhány gyerekverse szerepel az Aranysityak című kötetben, és a Hármas Könyvelés podcastben is aktív. Két ikerfiú és két macska mellett életmentő számára a spekulatív fikció.
(fotó: Pixabay)
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Jó, tetszett, a nyelvezete kifejezetten különösen.
Fantasztikus volt: a stílus, a nyelvezet, a továbbírt igazmondó juhász története. Mindig is szerettem az olyan megoldásokat, ami a „mi lenne ha” kérdést úgy teszi fel, mi történik a mese vége után.
Számomra LeGuin Omelaszát és Card Hart’s Hope-ját idézi. Ez pedig csakis méltatásként tekinthető, hiszen a mesés fantázián kívül nincs más átfedés, amelynek okán „nyúlásról” lehetne beszélni.
Azonban lezárásában(?) Onsai Dudorokjára emlékeztet, sajnos. Női szerzőktől tipikusnak találom ezt a fajta eredményes reflexió, konklúzió és zárópont nélküli, „semmibe áztató” eleresztést az írásaik végén; csak a LeGuinhez és Alice Sheldon különféle szerzői aliasaihoz hasonló atipikus női írók szokták elkerülni ezt.
A szerző további írásainak érdeklődéssel, sőt elvárásokkal tekintek elébe.
Tetszett, nagyon hiteles a nyelvezete. A lezárás külön jó volt, én nem bánom, ha gondolkodni kell egy történet végén.