Tegnap érkezett a szomorú hír, hogy elhunyt Ursula K. Le Guin, a fantasztikus irodalom egyik nagyasszonya, akit a szélesebb irodalom is elismer. Regényei, versei, esszéi és novellái mellett jelentős műfordítói tevékenységet is végzett. Legismertebb regényei a haini ciklusba tartoznak, amelynek klasszikus darabjai, A sötétség balkeze és a Kisemmizettek Hugo és Nebula-díjat kaptak. Témái között a társadalomtudományi kérdések a legjelentősebbek.

Még 2011-ben megvásároltuk A segrik ügye című Le Guin-novella közlési jogát (fordította: Küry Miklós), és  mivel a szerződés még érvényben van, ezért most Ursulára emlékezve újraközöljük.

http://www.ursulakleguin.com/

Ursula K. Le Guin (1929-2018), fotó copyright © by Marian Wood Kolisch

Copyright (c) 1994 by Ursula K. Le Guin; first appeared in Crank!; from the author’s own collection, THE BIRTHDAY OF THE WORLD AND OTHER STORIES; reprinted by permission of the author and the author’s agents, the Virginia Kidd Agency, Inc.

 

URSULA K. LE GUIN: A SEGRIK ÜGYE

 

Az első feljegyzett kapcsolat a segrikkel a 93-ik haini ciklus 242-ik évében létesült. Egy vándorhajó, mely hat generációval korábban hagyta el Jehvát (4-Bika), leszállt a bolygón, és kapitánya a következő jelentést rögzítette a hajónaplóban.

AOLAO-OLAO KAPITÁNY JELENTÉSE

Közel negyven napot töltöttünk ezen a bolygón, melyet „Sze-ri”-nek vagy „Je-ha-ri”-nak neveznek, kellemes élményekkel gazdagodtunk, és távozásunkig a helyieket, amennyire elmaradott állapotuk lehetővé tette, megismertük. Parkokkal körülvett, szép és nagy épületekben laknak, melyeket kastélyoknak hívnak. A parkok falain kívül gondosan művelt földek és bő termésű gyümölcsösök találhatóak, melyeket a kemény munka hódított vissza a vidéket uraló száraz és sivár kősivatagtól. Asszonyaik a falakon kívül laknak falvakba és városokba tömörülve. A nők nagy többségben vannak a férfiakhoz képest, és a nehéz munkát ők végzik a földeken és malmokban. Egyszerű kétkezi munkások, akik a kastélyok uraihoz tartozó településeken laknak. Jószágaikkal és állataikkal élnek együtt, melyek házaikba is szabadon bemehetnek, és melyek között több tekintélyes méretű. Rongyosan öltözködnek és mindig csoportosan vagy bandába verődve járnak-kelnek. A park falain belülre nem léphetnek, ezért az ételt és egyéb szükséges dolgokat, melyekkel ellátják a férfiakat, a kastély külső kapujánál hagyják. Nagymértékű félelmet és bizalmatlanságot tanúsítottak irányunkban. Pár emberem lányok nyomába eredt az úton, mire, mint egy falka vadállat, nők rontottak elő a városból, így embereim jobbnak látták haladéktalanul visszatérni a kastélyba. Vendéglátóink azt tanácsolták, hogy tartsuk távol magunkat a városoktól, és ezt meg is fogadtuk.

A férfiak szabadon mozoghatnak parkjaikban, ahol többféle sportot űznek. Éjszakánként bizonyos házakba látogatnak el a városban. Ezek az ő tulajdonukat képezik, és itt szabadon választhatnak az itt összegyűlt nők közül vágyaik kielégítése végett. A nők, mint megtudtuk, rézpénzzel fizetnek az éjszakai élvezetekért, és még többet fizetnek, ha teherbe esnek. Így a férfiak éjszakái az érzéki örömök jegyében telnek, míg nappalaikat a különféle sportok és játékok töltik ki, kiváltképp egyfajta birkózás, mely közben úgy dobálják egymást, hogy nem akartuk elhinni, hogy soha nem sérülnek meg, sőt bámulatos kéz- és lábügyességgel egyből felpattannak, és folytatják a küzdelmet. Továbbá életlen kardokkal vívnak, vagy hosszú botokkal küzdenek. Egy nagy pályán labdajátékot játszanak, melyben kézzel kapják el a labdát, és lábbal továbbrúgják, vagy kigáncsolják, meglökik és megrúgják a másik csapat játékosait, így sokuk sérül meg és sántul le a sport hevében. Élmény volt nézni a csapatokat, amint arannyal és hímzéssel ékesített, kirívó színű ruháikban hol erre, hol arra rohantak a pályán fel s alá egy tömegben, és a labdákat megszerzők egyik vagy másik kapu felé futottak, nyomukban szorosan a többiekkel. Van egy ehhez a játékhoz tartozó „csatamező” – ahogy ők nevezték – a kastélypark falain kívül is, közel a városhoz, ahol a nők nézhetik a mérkőzést és drukkolhatnak, amit teljes szívvel meg is tesznek. Kedvenc játékosaik nevét ordítják, és durva bekiáltásokkal buzdítják őket.

A fiúkat tizenegy éves korukban szakítják el a nőktől, és a kastélyba viszik őket, ahol férfihoz méltó nevelésben részesülnek. Szemtanúi voltunk, amint egy gyermeket nagy öröm és ünneplés közepette a kastélyba fogadtak. Elmondták, hogy a nőknek nehezére esik a fiúgyermekek kihordása, és a megszületők közül sokan még kisgyermekként meghalnak az őket övező buzgó gondoskodás ellenére, ezért sokkal több a nő, mint férfi. Ez természetesen ISTEN átka, mellyel ezt a népet sújtja; akik ŐT nem ismerik el, megátalkodott hitetlenek, akik füle nem nyílik meg az igaz diskurzus számára és szemük nem látja a fényt.

A férfiak keveset tudnak a művészetről, csak egyfajta szökkenő táncot gyakorolnak, és tudományuk sem sokkal fejlettebb a vademberekénél. Beszéltem a kastély egyik urával, aki arany és bíbor ruhát viselt, és akit mindenki tisztelettel és hódolattal hercegnek vagy ősnek nevezett, de mindezek ellenére annyira tudatlan volt, hogy azt hitte a csillagokról, hogy világok, melyeket emberek és állatok népesítenek be, és megkérdezte, hogy mi melyik csillagról szálltunk alá. Csak gőzzel hajtott vízi és szárazföldi járműveik vannak, és nem csak nem ismerik a légi és űrbéli repülést, de kíváncsiságot sem tanúsítanak ezek a dolgok iránt; megvetéssel „női munkának” címzik őket. És valóban, mikor ezeket a nagy embereket olyan mindennapi dolgokról kérdeztem, mint a gépezetek működése, a szövés vagy a holovízió-adás, szememre vetették, hogy – ahogy ők fogalmaztak – női dolgokkal foglalatoskodom, és jobban tenném, ha férfihoz méltóan viselkednék.

Komoly jártassággal rendelkeznek parkbéli jószágaik tenyésztésében, csakúgy mint ruháik megvarrásában, melyeket abból a szövetből készítenek, melyet az asszonyok szőnek gyáraikban. A férfiak ruházatuk díszességében és nagyszerűségében versengenek egymással, amit aligha nevezhetnénk férfiasnak, ha nem ilyen példaértékű férfiakról lenne szó, akik életerősek és bármikor sportra, játékra készek, és akik szívében büszkeség és a legfinomabb és legtüzesebb méltóság lakozik.

A hajónapló, Aolao-olao bejegyzéseivel együtt (a tizenkét generációs utazás után), bekerült Jahvén az Univerzum Szent Archívumába, melyet a Zűrzavarnak nevezett időszakban széthordtak, és végül Hainon csak töredékes formában maradt fenn. Egészen 93/1333-ig nincs a segrikkel való további kapcsolatról szóló feljegyzés, amikor az Ekumen elküldte az első megfigyelőket: egy alterrani férfit és egy haini nőt, Kaza Agadot és G. Merrimentet. Keringési pályáról egy éven keresztül készítették a térképeket és fényképeket, felvették és tanulmányozták az adásokat, kielemezték és megtanulták a terület uralkodó nyelvét, majd leszálltak. A szilárd meggyőződés által vezérelve, hogy a bolygó kultúrája érzékeny, hajótörött halászoknak állították be magukat, akik egy elszigetelt szigetről jöttek. Azonnal elválasztották őket, mint ahogy erre számítottak. Kaza Agadot a kastélyba vitték, Merrimentet pedig a városba. Kaza megtartotta nevét, mely a helyi környezetben elfogadható volt, Merriment Yude-nak hívta magát.

MOBIL GERINDU’UTTAHAYUDETWE’MENRADE MERRIMENT FELJEGYZÉSEI AZ EKUMENNEK KÉSZÜLŐ JELENTÉSHEZ, 93/1334

34/223. Kereskedelmi és információs hálózatuk – ezáltal értesülésük arról, hogy mi történik máshol világukon – túl jó ahhoz, hogy továbbra is fenn tudjam tartani az ostoba külföldi hajótörött álcáját. Ekhaw ma behívott magához, és azt mondta:

– Ha lenne itt áruba bocsájtható urunk, vagy csapataink győznének a játékokon, azt hinném, hogy kém vagy. Ki vagy te valójában?

– Megengeded, hogy ellátogassak a hagkai egyetemre? – kérdeztem.

– Miért? – mondta.

– Ha jól tudom, ott találok tudósokat. Beszélnem kell velük.

Megértette. „Möh” hangot hallatott, ami a beleegyezés jele náluk.

– A barátom is jöhet velem?

– Shaskra gondolsz?

Egy pillanatra mindketten megzavarodtunk. Nem számított rá, hogy egy nő barátjának nevezzen egy férfit, én pedig nem barátként gondoltam Shaskra. Nagyon fiatal volt, és nem vettem túl komolyan.

– Kazára gondoltam, akivel jöttem.

– Egy férfi az egyetemen? – kérdezte hitetlenkedve. – Mégis honnan jöttetek ti?

Egyszerű kérdés volt ellenségesség vagy felelősségre vonás nélkül. Szerettem volna őszintén válaszolni, de egyre jobban meg vagyok győződve, hogy komoly károkat tehetünk ezekben az emberekben. Attól félek, hogy Resehavanar választásával állunk szemben.

Ekhaw fizette az utamat Hagkába, és Shask is velem jött. Átgondolva a dolgot beláttam, hogy Shask valóban a barátom. Ő hozott be az anyaházba, ő győzte meg Ekhaw-t és Azmant vendéglátói kötelességeikről, és végig ő gondoskodott rólam. Csak annyira visszafogott, úgy tesz és mond mindent, hogy eddig nem jöttem rá, mennyire mély az irántam tanúsított együttérzése. Mikor megpróbáltam megköszönni, miközben kisbuszunk a Hagkába vezető úton zötyögött, ugyanazt mondta, mint mindig. „Hiszen mind egy család vagyunk,” vagy „Az embereknek segíteniük kell egymásnak,” vagy „Senki sem élhet egyedül.”

– A nők soha nem élnek egyedül? – kérdeztem, mivel akivel eddig találkoztam, anyaházhoz vagy leányházhoz tartozott, melyek jelenthettek egy párt vagy egy nagy családot is, mint Ekhawék családja, amely három generációból állt: az öt idősebb nő, a három velük élő lányuk és a négy gyerek: a fiú, akit mind babusgatnak és elkényeztetnek, és a három lány.

– Dehogynem – mondta Shask. – Ha nem akarnak senkit feleségül venni, akkor lehetnek egyedülálló nők is. Megesik, hogy egy idős nő, miután felesége meghalt, egyedül él haláláig. De általában inkább beköltöznek egy leányházba. Az egyetemeken a veveknek biztosítják a helyet, hogy egyedül lehessenek. – Bár visszafogott lány volt, Shask minden kérdésemre megpróbált a lehető legkomolyabban és a lehető legteljesebb választ adni; mindig alaposan átgondolta válaszait. Felbecsülhetetlen információforrásnak bizonyult. Szintén megkönnyítette helyzetemet, hogy soha nem kérdezte, honnan jöttem. Akkor ezt az egyszerű és egyértelmű életet élő ember érdektelenségével és a fiatalok énközpontúságával magyaráztam. Ma már tudom, hogy elsősorban tapintatról volt szó.

– A vev egy tanár?

– Möh.

– És az egyetemi tanárok komoly tiszteletben állnak?

– Ez a vev jelentése. Ezért hívjuk Ekhaw anyját Vev Kakaw-nak. Nem járt egyetemre, de bölcs ember, nagy élettapasztalattal rendelkezik, és sokat tanulhatunk tőle.

Tehát a tisztelet és a tanítás rokon értelmű fogalmak. Az egyetlen tiszteletet kifejező cím, amit nőkre használnak, tanárt jelent. Tehát azáltal, hogy Shask tanít engem, megtiszteli önmagát? És elnyeri az én tiszteletem? Ezek után új fényben látom ezt a társadalmat, melyről azt gondoltam, hogy a vagyont tekinti a legnagyobb erénynek. Reha jelenlegi polgármesterét, Zadedret, egyértelműen csodálják tehetősségének hivalkodó mutogatásáért, de soha nem hívják vevnek.

Azt mondtam Shasknak:

– Nagyon sokat tanultam tőled, szólíthatlak Vev Shasknak?

Zavarba jött, de ugyanakkor hízelgett is neki a dolog. Megrázta magát, és azt mondta:

– Nem, nem, nem. – Majd kis szünet után folytatta: – Ha valaha visszatérsz Rehába, nagyon szeretnék veled szeretkezni, Yude.

– Azt hittem, hogy Zadr úrba vagy szerelmes! – tört ki belőlem.

– Igen, nagyon – mondta azzal az olvadozó tekintettel, ami akkor ül ki arcukra, mikor az urakról beszélnek. – Te nem? Képzeld csak el, milyen lehet dugni vele! Teljesen benedvesedek már csak a gondolattól is! – Mosolygott és csípőjét riszálta. Most én jöttem zavarba, és ez valószínűleg látszott is rajtam. – Te nem kedveled? – kérdezte olyan elképesztő naivitással, amit nehezemre esett szó nélkül hagyni. Úgy viselkedett, mint egy ostoba kamasz, pedig tudtam, hogy korántsem az. – De sajnos nincs rá pénzem – mondta, és sóhajtott.

Szóval kénytelen vagy velem beérni, gondoltam mérgesen.

– Félre akarok tenni – jelentette be egy perc után. – Jövőre gyereket szeretnék. Persze Zadr úrra nem telik, ő egy bajnok, de talán ha idén nem megyek a kadaki játékokra, akkor össze tudok gyűjteni elég pénzt egy elfogadható úrra a bordélyházban, mint mondjuk Ros mester. Tudom, hogy ostobán hangzik, de szeretném, ha te lennél a szerelemanya. Tudom, hogy nem lehet, az egyetemre kell menned. Csak el akartam mondani. Szeretlek. – Megfogta a kezem, arcához húzta, tenyeremet egy pillanatra szeméhez érintette, majd elengedte. Mosolygott, de kezemen ott voltak könnyei.

– Shask – mondtam megdöbbenve.

– Semmi baj! – mondta. – Csak szükségem van egy kis sírásra. – Nyíltan sírt, kétrét görnyedt, kezét tördelte, és halkan jajgatott. Megsimítottam karját és kimondhatatlanul szégyelltem magam. Több utas hátranézett, és vigasztalóan mormogott. Egy idős nő azt mondta:

– Így-így, kedveském. – Pár perc múlva Shask abbahagyta a sírást, ruhaujjával megtörölte orrát, vett egy nagy és mély lélegzetet, és azt mondta:

–Már jól vagyok. – Rám mosolygott. – Sofőr! – kiáltott. – Vizelnem kell, megállhatnánk?

A sofőr, egy feszültnek tűnő nő, morgott valamit, de leállította a buszt az útmentét benövő gazban. Shask és egy másik nő leszálltak, és leguggoltak a dudvában. Van valami irigylésre méltóan egyszerű ennek a társadalomnak a szokásaiban, ahol a mindennapi élet egy nemre korlátozódik. És amely talán – nem vagyok benne biztos, de ez jutott eszembe, miközben ott feszengtem – nem ismeri szégyenlősséget?

34/245. (Rögzített hang) Kazáról még mindig semmi. Azt hiszem jól tettem, hogy neki adtam az ansible-t. Remélem, tartja a kapcsolatot valakivel. Bár én lennék az! Meg kell tudnom, hogy mi történik a kastélyokban.

Mindenesetre most már jobban értem, hogy mit láttam a rehai játékokon. Minden felnőtt férfira tizenhat felnőtt nő jut. Hat fogantatásból egy fiú, de a sok életképtelen fiúmagzat és sikertelen szülés miatt ez egy a tizenhathoz arányra változik serdülőkorra. Bizonyára nagyon jól szórakoztak őseim, amikor ezeknek az embereknek a kromoszómáival játszadoztak. Bűnösnek érzem magam, bár mindez egy millió éve történt. Meg kell tanulnom leküzdeni a szégyenlősségem, de a bűntudatot nem szabad elfelednem. Tehát. A Rehához hasonló viszonylag kis városok más városokkal osztoznak kastélyukon. A zavaros látványosság, amelyre leszállásomat követő tizedik nap vittek el, az Awaga kastély küzdelme és veresége volt egy északi kastély ellen, és amely a főjátékban megszerzett helyének megtartásáért folyt. Így Awaga kastélya nem játszhat az idei nagy játékon Fadrgában, egy innen délre fekvő városban, ahonnan a győztes továbbjut a zaski nagy nagy játékba, amelyre a kontinens minden szegletéből érkeznek emberek – versenyzők százai és nézők ezrei. Láttam pár holót a tavalyi zaski Főjátékról. A kommentátor szerint 1280 játékos és 40 labda volt játékban. Számomra teljes zűrzavarnak tűnt, mint egy csata két fegyvertelen sereg között, de gondolom, nagy szerepe van az ügyességnek és stratégiának is. A győztes csapat tagjai különleges, egy, egy évre és még egy, egész életre szóló címet kapnak, és dicsőséget szereznek kastélyuknak és az őket ellátó városoknak.

Valamivel jobban értem már a dolgot, most hogy kívülről szemlélhetem, mivel az egyetem nem tartozik egy kastélyhoz sem. Az itteniek nem a sport, az atléták és a szexi urak megszállottai, mint a rehai fiatal nők és némely idősebb asszony. Szükségszerű megszállottság ez leginkább. Drukkolj a csapatodnak, támogasd a bátor férfiakat, imádd a helyi hőst. Logikus. Ilyen helyzetben erős, egészséges férfiakra van szükségük a bordélyban; a társadalmi kiválasztódás megerősíti a természetes kiválasztódást. De azért örülök, hogy elszabadulhattam a hurrázástól, és a csábos tekintetű, dagadó izmú, meredező péniszű fickókat ábrázoló poszterektől.

Meghoztam Resehavanar döntését. A választásom: a nem teljes igazság. Shoggrad és Skodr és más tanárok – avagy professzorok, ahogy ők hívják őket – intelligens, felvilágosult emberek, tökéletesen megértik az űrutazást, képesek technológiai újdonságokat elbírálni stb. Válaszaimat a technológiai jellegű kérdésekre korlátozom. Meghagyom őket abban a hitben – amit általában minden ember feltételez, különösképp, ha egy monokultúrából származik –, hogy a mi társadalmunk nagyjából olyan, mint az övék. Ha megtudják, hogy különbözik, az forradalmi hatású lesz, és nincs sem jogom, sem okom, sem kedvem forradalmat kirobbantani Segrin.

Amennyire meg tudom ítélni, a nemek egyensúlyának hiánya olyan társadalmat hozott létre, ahol a férfiaknak jutnak a kiváltságok, a nőknek pedig a hatalom. Szemmel láthatóan stabil berendezkedés. Történelmük szerint már legalább kétezer éve áll fenn, és valószínűleg valamilyen formában már korábban is létezett. De ez gyorsan és végzetesen destabilizálódhat a velünk létesített kapcsolat hatására, ha megismerik a normát. Nem tudom, hogy a férfiak ragaszkodnának-e kiváltságos helyzetükhöz, vagy szabadságot követelnének, de a nők bizonyára nem adnák fel egykönnyen a hatalmat, és az is biztos, hogy szexuális rendszerük és viszonyaik tönkremennének. Még ha megszabadulnának a rájuk kirótt genetikai programtól, akkor is több generációba telne visszaállítani a természetes nemi arányt. Nem leszek a szárnycsapás, amely vihart indít meg.

34/266. (Rögzített hang) Skodr semmire nem jutott az Awaga kastély férfiaival. Óvatosan kellett kérdezősködnie, mivel Kazát veszélyeztetné, ha megtudnák, hogy idegen vagy bármilyen tekintetben különleges. Ezt a felsőbbrendűség jeleként fognák fel, amit az erő és az ügyesség próbatételein keresztül kellene megvédenie. Értesüléseim szerint a kastélyi hierarchia egy merev rendszer, melyen belül a férfiak kihívások és kötelező vagy választható próbatételek útján kerülnek feljebb vagy lejjebb. A nők által nézett sportok és játékok csak töredékét képezik a kastélyban folyó versengések végeláthatatlan sorának. Képzetlen, felnőtt férfiként Kaza bizonyára abszolút hátrányban van az ilyen próbatételeken. Skodr szerint csak úgy kerülheti el ezeket, ha betegséget vagy együgyűséget tettet. Skodr szerint valószínűleg így is tett, mert azért annyit sikerült megtudnia, hogy Kaza életben van – „A Taha-Rehában hajótörést szenvedett férfi él.”

Bár a nők etetik, ellátják, öltöztetik és támogatják a kastély urait, együttműködésük hiányát teljesen magától értetődőnek veszik. Skodr még ennek a kevés információnak is örült. Mint ahogy én is.

De mindenesetre ki kell hoznunk onnan Kazát. Minél többet tudok meg Skodrtól, annál nagyobbnak érzem a veszélyt. „Elkényeztetett ficsúrok”, gondolom magamban, de inkább hasonlítanak a militarista kiképzőtáborok katonáira ezek a férfiak. Csakhogy itt soha nem ér véget a kiképzés. A versenyek megnyerése által mindenféle címeket és rangokat nyernek, amik megfeleltethetőek például a „tábornoknak” vagy egyéb neveknek, amiket a militaristák használnak fokozataikra. A „tábornokok” , azaz az urak, a mesterek és így tovább, egy része sportbálvány, és a bordélyok üdvöskéi, mint például akit szegény Shask imádott; de ahogy idősödnek, a nők közötti dicsőséget férfiak közötti hatalomra cserélik, és a kastély zsarnokaivá válnak, parancsolnak az „alacsonyabb rangú” férfiaknak, míg meg nem buktatják és ki nem dobják őket. Úgy látszik, az öreg urak gyakran élnek egyedül kis házakban távol a kastélytól, és őrültnek valamint veszélyesnek tartják őket – gazembereknek.

Nyomorult egy életnek tűnik. Tizenegy éves koruk után életük a játékokra és sportokra korlátozódik, majd tizenöt éves koruktól a bordélyokban való versengésre pénzért, a dugások számáért és így tovább. Semmi más. Nincsenek lehetőségeik. Nincs szakmájuk. Semmi kreatív munka. Nem utazhatnak, csak ha a nagy játékban játszanak. Nem mehetnek egyetemre, ahol elnyerhetnék a szellem szabadságát. Megkérdeztem Skodrot, hogy egy intelligens férfi miért nem jöhet az egyetemre tanulni, mire azt felelte, hogy a tanulás nagyon rosszat tesz a férfiaknak: meggyengíti az önérzetüket, megpuhítja az izmaikat és impotensé teszi őket.

– Minél több van a fejben, annál kevesebb van a herében – mondta. – A férfiakat saját érdekükben kell megóvni a tanulástól.

Próbáltam „víz lenni”, ahogy tanították, de undorítónak találtam az egészet. Valószínűleg megérezte, mert egy idő után mesélt nekem a „titkos egyetemekről”. Vannak nők, akik információt csempésznek a kastélyok férfiai számára. Szegények titokban találkoznak és tanulnak. A kastélyokban a tizenötnél fiatalabb fiúk között támogatják a homoszexuális kapcsolatot, de a felnőtt férfiak között hivatalosan nem tűrik meg; Skodr azt mondja, hogy a „titkos egyetemeket” gyakran a homoszexuális férfiak szervezik. Titokban kell tartaniuk a dolgot, mert ha lebuknak olvasás vagy ötleteik megvitatása közben, akkor uraik és mestereik megbüntetik őket. Származnak érdekes munkák a titkos egyetemekről, mondta Skodr, de gondolkoznia kellett, hogy példákat tudjon felhozni. Egy férfi például érdekes matematikai tételt csempészett ki, egy másik pedig olyan tájképeket festett, melyek bár technikailag primitívek voltak, mégis kivívták a szakmabeliek csodálatát. A nevüket nem tudta felidézni.

Művészet, tudomány, minden tudás, szakmai technika gahhyadnak, szakmunkának minősül. Mindet az egyetemeken tanítják, nincsenek felosztások, és csak nagyon kevés specialista van. A tanárok és diákok folyamatosan átlépik és vegyítik a szakterületeket, és attól, hogy híres tudós vagy egy területen, még lehetsz tanítvány egy másikon. Skodr egy pszichológia vev, drámákat ír, és jelenleg történelmet tanul az egyik történelem vevtől. Gondolkozását tekintve tájékozott, élénk és bátor. Haini iskolámnak lenne mit tanulnia ettől az egyetemtől. Csodálatos hely, tele szabad szellemekkel. De csak az egyik nem szellemeivel. Elkerített szabadság.

Remélem, Kaza talált egy titkos egyetemet, vagy valamilyen módon sikerült beilleszkednie. Erős, de ezek a férfiak évekig gyakorolták a játékokat, melyeket játszanak. És sok az erőszakos játék. A nők azt mondják, hogy ne aggódjak, nem hagyják, hogy a férfiaik megöljék egymást, megvédik őket, ők a kincseik. De láttam agyrázkódást szenvedett férfiakat harcművészeti bemutatókról készült holókon, ahol látványosan átvetik egymást. „Csak a gyakorlatlan harcosok sérülnek meg.” Nagyon bíztató. Bikákkal birkóznak. A főjátéknak nevezett csatában pedig szándékosan törik el egymás lábát és bokáját. „Milyen hős az, amelyik nem sántít?”, mondják a nők. Talán ez a legbiztonságosabb út, ha eltörik a lábad, akkor nem kell többet bizonygatnod hősiességed. Vajon mi mindent kell még Kazának bizonyítania?

Megkértem Shaskot, hogy szóljon, ha látják őt feltűnni a rehai bordélyban. Azonban Awaga kastély négy várost lát el (így mondják, mintha csak állatokról beszélnének), úgyhogy lehet, hogy valamelyik másikba küldték. De valószínűbb, hogy sehova nem küldték, mert azok a férfiak, akik nem győznek a versenyeken, nem mehetnek a bordélyokba. Csak a bajnokok. És a tizenöt és tizenkilenc év közötti fiúk, akiket az idősebb nők dippidának, állatkáknak hívnak – kutyus, kiscica, bárányka. A dippidákat az élvezetre használják. A bajnokokért csak akkor fizetnek, ha azért mennek a bordélyba, mert teherbe akarnak esni. De Kaza harminchat éves, és már nem kutyus, kiscica vagy bárány. Férfi, és itt szörnyű férfinak lenni.

Kaza Agát megölték; az Awaga kastély urai végül nyilvánosságra hozták a tényt, de a körülményeket nem. Egy évvel később Merriment hívta leszállóegységét és hazatért Hainra. Javaslata a beavatkozás nélküli megfigyelés volt. A stabilok azonban úgy döntöttek, hogy még két megfigyelőt küldenek, ezúttal két nőt, Alee Iyoo és Zerin Wu mobilokat. Az első három év után, melyet első mobilokként töltöttek Segrin, még nyolc évet maradtak, Iyoo pedig még további tizenöt évet maradt nagykövetként. Resehavanar választása tekintetében a „teljes igazságot fokozatosan” megközelítést választották. A látogatók számát maximum kétszáz külvilágira limitálták. A következő néhány generáció alatt Segri lakói hozzászoktak az idegenek jelenlétéhez, és megismerték lehetőségeiket, mint az Ekumen tagjai. Az egész bolygóra kiterjedő népszavazás javaslatát elvetették, mivel a férfiak szavazatai jelentéktelenek lennének, hacsak nem gyengítik a női szavazatokat. Ezen jelentés idején a segrik még nem vállalták a komolyabb genetikai beavatkozást, de megtanultak és alkalmaztak több javító technikát, melyek eredménye a sikeresen kihordott fiúgyermekek magasabb rátája lett; a nemek aránya most 12:1.

Következik egy visszaemlékezés, melyet egy Ush városából származó segri nő adott elő el Eritho te Ves nagykövetnek 93/1569-ben.

Arra kértél, drága barátom, hogy mondjam el, mi az, amit más világok embereinek tudnia kell életemről és világomról. Nem könnyű! Nem biztos, hogy szeretném, hogy más világokon élő emberek tudjanak bármit is rólam. Tudom, hogy milyen furcsának tűnünk másoknak, a fél-fél neműeknek; tudom, hogy fejletlennek, provinciálisnak, sőt perverznek tartanak minket. Talán pár évtizeden belül úgy döntünk, hogy megváltoztatjuk magunkat. Én akkor már nem fogok élni, és nem is hiszem, hogy akarnék. Szeretem a népemet. Szeretem vad, büszke, szép férfiainkat, és nem akarom, hogy olyanná váljanak, mint a nők. És szeretem becsületes, erős, nemes lelkű nőinket, és nem akarom, hogy olyanná váljanak, mint a férfiak. Ugyanakkor látom, hogy köztetek minden férfinak megvan a saját lénye és természete, mint ahogy minden nőnek is, és nehezemre esik megmondani, hogy mit veszítenénk.

Mikor gyerek voltam, volt egy másfél évvel fiatalabb öcsém. Ittunak hívták. Anyám ötévi megtakarított pénzét fizette annak az úrnak a városban, akitől fogantam; egy táncbajnoknak. Ittu ura a városi bordély egyik öregje volt, „tartalékos mesternek” hívták. Soha semmiben nem volt bajnok, de bármikor készen állt egy ingyen menetre. Anyám mindig kinevette – még engem szoptatott, fogamzásgátlót sem használt, és utána még két réz borravalót is adott neki! Mikor kiderült, hogy terhes, dühbe gurult. Mikor megvizsgálták, és megtudta, hogy fiú a magzat, még mérgesebb lett, mivel így nem vetethette el. De amikor Ittu épen és egészségesen megszületett, kétszáz rezet adott az öregúrnak, minden akkori vagyonát.

Nem volt olyan törékeny, mint más fiúgyerekek, de ki tudná megállni, hogy ne óvja még a széltől is a kisfiúkat? Nincs emlékem olyan időről, mikor épp ne Ittura vigyáztam volna. Teljesen tisztában voltam vele, hogy a kisöcsémnek mit szabad és mit nem szabad tennie, és tudtam, hogy milyen veszélyektől kell óvnom. Büszke voltam a felelősségre és hiú is, mert volt egy öcsém, akire vigyáznom kellett. Falunkban egy otthon élő fiúgyermek sem volt már.

Ittu imádnivaló gyerek volt, egy sztár. Gyapjas, puha haja volt, ami gyakori Ushnak ezen a felén, és nagy szeme. Kedves és vidám természetű volt, és nagyon eszes. Imádta a többi gyerek, és mindig vele akartak játszani, de mi akkor voltunk a legboldogabbak, ha kettesben játszhattuk részletesen kidolgozott játékainkat. Volt egy tizenkét tagú marhacsordánk, amit egy idős nő tökhéjból faragott Ittunak – az emberek ajándékokkal halmozták el–, és ők voltak legkedvesebb játékunk szereplői. Marháink egy Shushnak nevezett országban laktak, ahol nagyokat kalandoztak, hegyet másztak, új területeket fedeztek fel, hajóztak és így tovább. Mint bármelyik csordában, vagy mint a falunk csordájában, itt is az idős tehenek voltak a vezetők; a bika külön élt, a többi hím herélt volt, az üszők kalandoztak. Bikánk szertartásos látogatásokat tett a teheneknél, hogy ellássa őket, aztán néha megküzdött a Shush kastély férfiaival. A kastélyt agyagból gyúrtuk, a férfiak botok voltak, és mindig a bika győzött, darabokra törte a bot-férfiakat. Aztán néha a kastélyt is darabokra törte. De legjobb történeteink a két bociról szóltak. Az enyémet Opnak hívták, az öcsémét Uttinak. Egyszer hős üszőink a falunk melletti folyón kalandoztak, és hajójuk elsodródott tőlünk. Lejjebb találtuk meg egy fatönkön fennakadva, ahol mély és gyors sodrású volt a folyó. Az én üszőm még benne volt. Mindketten kerestük, de nem találtuk meg Uttit. Megfulladt. Shush jószágai nagyszabású temetést rendeztek neki, és Ittu keserűen sírt.

Annyit siratta bátor kis tehén hősét, hogy megkérdeztem Djerdijt, a marhapásztort, hogy dolgozhatnánk-e neki, mivel arra gondoltam, hogy a valódi tehenek közelsége talán felvidítja Ittut. Ő örült, hogy ingyen kapott két kisbojtárt (mikor anyánk megtudta, hogy tényleg dolgozunk, rávette Djedjit, hogy napi negyed rezet fizessen nekünk). Két nagy, szelíd tehénen lovagoltunk, akkora nyergekben, hogy Ittu el tudott feküdni benne. Minden nap kihajtottuk a két éves borjakból álló csordát a sivatagba, hogy edtát keressünk, ami akkor nő a legjobban, ha legelik. Meg kellett akadályoznunk, hogy elkóboroljanak vagy hogy letapossák a folyópartot, és amikor le akartak telepedni kérődzni, akkor olyan helyre kellett hajtanunk őket, ahol trágyájuk hasznos növényeket táplált. A munka nagyját öreg hátasaink végezték. Anyánk kijött megnézni, hogy mit csinálunk, és úgy döntött, hogy rendben van a dolog, mivel határozottan jót tett az egészségünknek az egész napos sivatagi elfoglaltság.

Imádtuk hátas teheneinket, akik komolyak és felelősségteljesek voltak, leginkább, mint a felnőttek az anyaházunkban. A borjúk másmilyenek voltak; lovagló fajta, persze nem nemes tenyésztésű, csak falusi; de az edtán élve kövérek voltak és életerősek. Ittuval szőrén ültük meg őket kötélgyeplővel. Kezdetben mindig hátraesve néztük a borjú távolodó patáit és farkát. Az év végére jól lovagoltunk, és elkezdtünk trükköket tanulni, hátast váltottunk vágta közben, szarvról ugrottunk nyeregbe. Ittu csodás szarvugró volt. Egy nagy, három éves, deres ökörrel gyakorolt, akinek lant alakú szarva volt. Úgy táncolt, mint a kastélyok legjobb szarvugrói, akiket holókon láttunk. Nem bírtuk ki dicsekvés nélkül, egy idő után elkezdtünk más gyerekeket is meghívni a Sóforrásokhoz, hogy bemutassuk Nagy Műlovagló Műsorunkat. Így természetesen a felnőttek fülébe is eljutott a dolog.

Anyám bátor nő volt, de ez még neki is sok volt, és azt mondta hűvös haraggal:

– Nem megmondtam, hogy vigyázz Ittura?! Cserben hagytál.

Mindenki fel volt háborodva, hogy veszélybe sodortam egy fiú értékes életét, a Remény Fioláját, az Élet Kincsestárát, és így tovább, de igazán az esett rosszul, amit anyám mondott.

– Pedig igenis vigyázok Ittura és ő is rám – mondtam a gyerekekre jellemző igazságérzet szenvedélyével, mely ritkán van tekintettel a szabályokra. – Mindketten tisztában vagyunk a veszélyekkel, és semmi ostobaságot nem teszünk, és jól ismerjük a csordát, és mindent együtt csinálunk. Mikor el kell mennie a kastélyba, sokkal veszélyesebb dolgokat kell csinálnia, és legalább az egyikhez már érteni is fog. Ráadásul ott ezt egyedül kell majd tennie, de mi mindent együtt csináltunk. És nem hagytalak cserben.

Anyám végignézett rajtunk. Már majdnem tizenkét éves voltam, Ittu pedig tíz. Anyám sírva fakadt, leült a földre, és hangosan zokogott. Ittuval odamentünk hozzá, átöleltük, és mi is sírtunk.

– Nem megyek – mondta Ittu. – Nem megyek abba a rohadt kastélyba. Nem kényszeríthetnek!

Hittem benne. Ő is hitt magában. Anyánk tudta, hogy ez lehetetlen.

Talán egyszer eljön a nap, hogy a fiúk maguk rendelkezhetnek sorsuk felett. Köztetek a férfi teste nem pecsételi meg sorsát, igaz? Talán egy nap itt is így lesz.

Kastélyunk, Hidjegga, természetesen már születése óta figyelemmel kísérte Ittut; anyánk évente egyszer elküldte nekik az orvosi vizsgálat eredményeit, és mikor betöltötte az ötöt, anyám és feleségei elvitték a megerősítő szertartásra. Ittu egyszerre érezte zavarba ejtőnek, undorítónak és hízelgőnek. Titokban azt mondta:

– Volt ott egy csomó öreg férfi, akiknek fura szaga volt, és le kellett vetkőznöm, és mérőszalag volt náluk, és megmérték a kukimat is! És azt mondták, hogy nagyon jó. Hogy jó darab. Veletek mi történik, amikor alászálltok?

Nem az első olyan kérdése volt, amire nem tudtam a választ, ezért szokásomhoz híven kitaláltam valamit.

– Az alászállás azt jelenti, hogy már lehetnek gyerekeim – mondtam, és igazából nem is állt olyan messze a valóságtól.

Állítólag vannak kastélyok, melyek felkészítik a kilenc-tíz éves fiúkat az elválasztásra, magukhoz édesgetik őket idősebb fiúk látogatásaival, játékokra szóló jegyekkel, a parkba és a hozzá tartozó épületekbe tett kirándulásokkal, így szívesen mennek a kastélyba, mikor betöltik a tizenegyet. De mi peremvidékiek, a sivatag szélén élő falusiak, mi tartjuk a régi szokásokat. A megerősítéstől eltekintve a fiúknak tizenegy éves korukig nincs kapcsolata a férfiakkal. Azon a napon családja elviszi a kapuhoz, és idegeneknek adja át, onnantól kezdve velük kell élnie. Férfiak és nők egyaránt hitték, és hiszik most is, hogy a teljes elválasztás teszi a férfit.

Vev Ushiggi, akinek fia és fiúunokája is volt, és már ötször vagy hatszor volt polgármesterünk, és akit mindenki nagy becsben tartott annak ellenére, hogy nem volt túl tehetős, hallotta, hogy Ittu azt mondta, hogy nem megy a rohadt kastélyba. Következő nap eljött anyaházunkba, hogy beszéljen vele. Ittu később elmesélte, hogy mit mondott. Nem kedveskedett és nem hízelgett. Azt mondta, hogy Ittu azért született, hogy népét szolgálja, és hogy egy felelőssége van, hogy gyermekeket nemzzen, ha már elég idős hozzá; és egy kötelessége, hogy erős, bátor férfi legyen, erősebb és bátrabb, mint más férfiak, hogy a nők őt válasszák gyereknemzés céljából. Azt mondta, hogy a kastélyban kell élnie, mert a férfiak nem élhetnek nők között. Erre Ittu megkérdezte, hogy miért nem?

– Ezt kérdezted? – mondtam, csodálva bátorságát, mivel Vev Ushiggi tekintélyt parancsoló asszony volt.

– Igen. És nem is válaszolt rendesen. Sokáig nem szólalt meg. Rám nézett, aztán valahova a távolba, aztán megint engem nézett sokáig, majd azt mondta, hogy „Azért, mert elpusztítanánk őket.”

– Ez hülyeség – mondtam. – A férfiak kincsek. Miért mondta ezt?

Ittu persze nem tudta. De sokat gondolkozott rajta, meg szerintem akármit mondott volna a vev, Ittut semmi nem győzte volna meg.

A falu vénei és anyám és feleségei megvitatták a dolgot, és úgy döntöttek, hogy Ittu továbbra is gyakorolhatja a szarvugrást, mivel az valóban hasznos képesség lesz számára a kastélyban, de többé nem terelheti a marhacsordát, még velem együtt sem, és a falusi gyerekek munkájához vagy játékaihoz sem csatlakozhat.

– Eddig mindent Póval együtt csináltál – mondták –, de neki a többi lánnyal kell barátkoznia, neked pedig egyedül kell lenned, férfihoz illően.

Ittuval mindig is nagyon kedvesek voltak, de velünk, lányokkal szigorúak; ha csak meglátták, hogy Ittuval beszélünk, akkor ránk parancsoltak, hogy menjünk dolgozni, hagyjuk békén a fiút. Mikor nem engedelmeskedtünk – mikor Ittu és én elszöktünk, és a Sóforrásoknál találkoztunk, hogy együtt lovagoljunk, vagy csak elbújtunk beszélgetni régi játszóhelyünkön a folyómederben –, őt hűvös némasággal fegyelmezték, de engem megbüntettek. Egy nap a régi malom pincéjébe zárva, amelyet falum fogdaként használt; majd két nap; aztán mikor harmadszorra kaptak rajta minket, akkor tíz napra zártak be. Egy Fresk nevezetű fiatal nő feladata volt naponta egyszer enni hozni nekem, és leellenőrizni, hogy van-e elég vizem és nem vagyok-e beteg, de nem szólt hozzám; a falvakban mindig így büntetik az embereket. Esténként hallottam az utcán elhaladó gyerekeket. Aztán besötétedett és aludtam. Napközben nem volt mit tenni, se munka, se semmi, amivel leköthettem volna gondolataimat, csak a megvetésre és lenézésre tudtam gondolni, amellyel felém viseltettek, amiért elárultam bizalmukat, és az igazságtalanságra, hogy csak engem büntetnek, Ittut nem.

Miután kiengedtek, úgy éreztem, megváltoztam. Úgy éreztem, hogy valami elszakadt bennem, amíg be voltam zárva abba a pincébe.

Evéskor az anyaházban ügyeltek, hogy Ittu és én ne egymás mellé üljünk. Egy ideig nem is beszéltünk egymással. Én folytattam az iskolát és a munkát. Nem tudtam, hogy Ittu mit csinál egész nap. Nem is gondoltam rá. Ötven nap volt már csak hátra születésnapjáig.

Egy éjszaka, mikor ágyba bújtam, egy üzenetet találtam hímzett párnám alatt: a mederben éccaka. Ittu soha nem tudott betűzni; ami írást ismert, azt tőlem tanulta titokban. Féltem és ideges voltam, de megvártam, míg mindenki elaludt, felkeltem, és kisurrantam a szeles, csillagos éjszakába, és a mederhez siettem. Már hosszú ideje tartott a száraz évszak, és a folyó alig csörgedezett. Ott volt Ittu, a földön guggolt, térdét átkarolta karjával, egy kis árnyék a sápadt, repedezett víz menti agyagon.

Az első dolog, amit mondtam, ez volt:

– Azt akarod, hogy újra bezárjanak? Azt mondták, legközelebb harminc napot kapok.

– Rám ötven év bezártság vár – mondta Ittu, és nem nézett rám.

– És mégis mit vársz, mit csináljak? Így kell lennie! Férfi vagy. Azt kell tenned, amit a férfiak tesznek. Egyébként se zárnak be, játékokban vehetsz részt, és eljöhetsz a városi bordélyba is, meg ilyenek. Fogalmad sincs, hogy milyen az, ha tényleg bezárnak!

– Seraddába akarok menni – mondta Ittu, gyorsan beszélt, és csillogott a szeme, mikor rám nézett. – Ellovagolhatunk a teheneken a redangi buszállomásig, félretettem pénzt, van huszonhárom rezem, az pont elég a buszra Seraddába. A tehenek visszajönnének maguktól, miután eleresztettük őket.

– És mégis mit csinálnál Seraddában? – kérdeztem dacosan, de mégis kíváncsian. Falunkból senki nem volt még a fővárosban.

– Ott vannak az Ekkamen emberek – mondta.

– Az Ekumen – javítottam ki. – És akkor mi van?

– Elvihetnének – mondta Ittu.

Furcsán éreztem magam, mikor ezt kimondta. Még mindig mérges és dacos voltam, de a szomorúság, mint feltörő szikvíz nőtt bennem.

– Miért? Mit mondhatna nekik egy kisfiú? Hogy találnád meg őket? Huszonhárom réz egyébként sem elég. Seradda nagyon messze van. Hülyeség ez az egész. Nem tudod megcsinálni.

– Arra gondoltam, hogy velem jöhetnél – mondta Ittu. Lágy volt a hangja, de nem remegett.

– Nem fogok ilyen ostobaságot tenni – mondta haragosan.

– Rendben – mondta. – De nem mondod el senkinek, ugye?

– Nem, nem mondom el! – mondtam. – De különben sem menekülhetsz el, Ittu. Egyszerűen nem. Nem lenne becsületes.

Mostanra már remegett a hangja, mikor felelt.

– Nem érdekel – mondta. – Nem érdekel a becsület. Szabad akarok lenni!

Mindkettőnknek folytak a könnyei. Leültem mellé, és egymásnak dőltünk, ahogy szoktuk, és sírtunk egy ideig; nem sokat; nem voltunk hozzászokva a síráshoz.

– Nem fog menni – suttogtam. – Nem fog menni, Ittu.

Bólintott, elfogadta bölcsességem.

– Nem lehet annyira rossz a kastélyban – mondtam.

Egy perc múlva enyhén elhúzódott tőlem.

– Még látjuk egymást – mondtam.

– Mikor? – Ennyit kérdezett.

– A játékokon. Figyellek majd. Le merem fogadni, hogy te leszel a legjobb lovas és szarvugró. Fogadjunk, hogy te nyered majd az összes díjat, és bajnok leszel.

Kötelességtudóan bólintott. Mindketten tudtuk, hogy elárultam a minket összekötő szeretetet és igazságérzetet. Tudta, hogy nincs remény számára.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy kettesben beszéltünk, és majdnem az utolsó alkalom, hogy egyáltalán beszéltünk.

Ittu tíz nappal később szökött el, elkötött egy hátas tehenet, és Redang felé indult; könnyedén követték a nyomait, és estére már a faluban volt. Nem tudom, hogy azt gondolta-e, hogy én árultam be. Annyira szégyelltem, hogy nem mentem vele, hogy nem tudtam a szemébe nézni. Kerültem, többé nem kellett szétválasztaniuk minket. Ő sem próbált szóba elegyedni velem.

Elkezdtem kamaszodni, és az Ittu születésnapja előtti éjszakán véreztem először. A miénkhez hasonlóan hagyománytisztelő kastélyoknál a menstruáló nők nem mehetnek a kapu közelébe, így mikor Ittut férfivá avatták, én hátrébb álltam pár nő és lány között, és nem láttam a ceremóniát. Csöndben álltam, míg énekeltek, a földet néztem és új szandálomat és lábamat a szandálban, és éreztem méhem fájdalmát és nyomását, és a vér titkos mozgását, és gyászoltam. Már akkor tudtam, hogy ez a gyász egész életemben elkísér.

Ittu bement és a kapu bezárult.

Fiatal szarvugró bajnok lett, és mikor tizennyolc-tizenkilenc éves volt, két évig eljárt falunkba ellátást nyújtani, de én sosem láttam. Egyik barátom lefeküdt vele, és elkezdte elmesélni, hogy milyen kedves volt; azt hitte, hogy érdekel a dolog, de megmondtam neki, hogy fogja be, és iszonyatos dühvel hagytam ott, amit egyikünk sem igazán értett.

Mikor betöltötte a húszat, elcserélték egy keleti parti kastéllyal. Írtam neki, mikor a lányom megszületett, és aztán még többször, de soha nem válaszolt leveleimre.

Nem tudom, mit mondtam el életemről és világomról. Nem tudom, hogy ezt akartam-e elmondani. De ez az, amit el kellett mondanom.

A következő novellát Adr városának népszerű írója, Sem Gridji írta 93/1586-ban. Segri klasszikus irodalma elbeszélő költeményekből és drámákból áll. A klasszikus költemények és darabok több szerző közreműködéséből születtek, mind az eredeti verziók, mind a következő generációk átírásai, általában névtelenül. Az eredeti szöveghez való hűség nem volt szempont, mivel az alkotásra mint állandó folyamatra tekintettek. Valószínűleg Ekumen hatásra a késő tizenhatodik században különálló írók elkezdtek történelmi és fiktív elbeszélő prózát írni. A városokban népszerű műfaj lett, bár soha nem tett szert akkora közönségre, mint a nagy klasszikus eposzok és darabok. Gyakorlatilag mindenki ismerte a darabok és eposzok cselekményét, és tudott idézni belőlük könyvek és holók alapján, és szinte minden felnőtt látott színi előadásokat vagy szerepelt bennük. Ez egyike volt a segri monokultúra legfontosabb egyesítő befolyásainak. A prózai elbeszélés, melyet csöndben olvasnak, inkább a kultúra megkérdőjelezésének és az egyén morális önvizsgálatának eszköze. A konzervatív segri nők nem támogatták a műfajt, melyet társadalmuk együttműködésre alapuló szerkezetének ellentéteként láttak. A próza nem tartozott az egyetemek irodalmi tanulmányainak tárgyához, és gyakoriak voltak az olyan megvető kijelentések, mint hogy „a próza férfiaknak való”.

Sem Gridjinek három novelláskötete jelent meg. Szikár, egyszerű stílusa jellemző a segri novellákra.

Sem Gridji

VAK SZERELEM

Azak a Folyósodrás negyed egyik anyaházában nőtt fel, nem messze a textilmalmoktól. Eszes lány volt, így családja és a szomszédok büszkén gyűjtöttek pénzt egyetemre küldéséhez. Azak jól tudott másokkal együttműködni; jól élt. Határozott tervei voltak az elkövetkezendő évekre: találni két vagy három társat, akikkel lányházat és vállalkozást alapíthatnak.

Mint minden szép nő fiatalsága teljében, Azak is élvezte a szexet, különösképpen férfiakkal. Bár félretett pénzt a vállalkozásalapításra, komoly összegeket költött a bordélyházban is, melyet gyakran látogatott, és megesett, hogy egyszerre két férfit fizetett. Szerette figyelni igyekezetüket, ahogy próbáltak egymáson túltenni, és szégyenüket, ha kudarcot vallottak. Gusztustalannak találta az ernyedt hímvesszőt, és nem habozott elküldeni az olyan férfit, aki nem tudta egy este legalább három-négy alkalommal kielégíteni.

Kerületének kastélya vett egy fiatal bajnokot a délkeleti kastélyok táncversenyén, és nem sokkal később a bordélyba küldték. Azak látta őt holón a döntőben táncolni, és elbűvölte könnyed, kecses stílusa és szépsége, ezért alig várta, hogy ellátassa magát vele. Dupla annyiba került, mint a többi ottani férfi, de Azak nem habozott megfizetni az árat. Jóképűnek és kedvesnek, lelkesnek és gyengédnek, ügyesnek és szófogadónak találta. Első együttlétük alkalmával ötször élveztek el együtt. Nagy borravalót hagyott neki, mikor távozott. Egy héten belül visszatért, és újból Toddrát kérte. Az általa nyújtott élvezet egyedülálló volt, és Azak gyorsan a rabjává vált.

– Bár az enyém lehetnél teljesen! – mondta Azak egy éjszaka, mikor összebújva feküdtek, bágyadtan és kielégülve.

– Nekem is ez minden vágyam – felelte Toddra. – Bárcsak a szolgálód lehetnék! Az ide látogató nők közül egyik sem izgat fel. Nem vágyom rájuk. Csak te kellesz.

Azak nem tudta eldönteni, hogy igazat mond-e. Mikor legközelebb ott járt, mellékesen megkérdezte a bordélyvezetőt, hogy Toddra valóban olyan népszerű-e, mint azt remélték.

– Nem – mondta a bordélyvezető. – Mindenki más azt mondja, hogy sokáig tart felizgatni, és aztán mogorva és közömbös velük szemben.

– Furcsa – mondta Azak.

– Egyáltalán nem – mondta a vezető. – Szerelmes beléd.

– Férfi szerelmes nőbe? – mondta Azak, és elnevette magát.

– Gyakran megesik – mondta a vezető.

– Azt hittem, csak nők tudnak szerembe esni – mondta Azak.

– Néha a nők is beleszeretnek férfiakba, elég baj az is – mondta a vezető. – Remélem, nem veszed sértésnek, ha figyelmeztetlek, Azak. Szerelemnek két nő között kell születnie. Ide nem való. Nem lenne jó vége. Pénzről nem szívesen mondok le, de mégis azt szeretném, ha más férfiakkal is lefeküdnél, és nem mindig Toddrát kérnéd. Olyan dologra bátorítod, ami rosszat tesz neki, amint látod.

– Pedig igazán jó pénzt kerestek rajtam! – mondta Azak, még mindig tréfára véve a dolgot.

– Több pénzt keresnénk más nőkkel, ha nem lenne szerelmes beléd – mondta a vezető.

Azak számára ez gyenge kifogásnak tűnt az élvezettel szemben, melyet Toddra nyújtott számára.

– Jól van, mindegyiket megdughatja, miután végeztem vele, de most nekem van rá szükségem.

Az esti szex után azt mondta Toddrának:

– Az üzletvezető szerint szerelmes vagy belém.

– Mondtam már – felelt Toddra. – Megmondtam, hogy szeretnék hozzád tartozni, szolgálni téged, csak téged. Képes lennék meghalni érted, Azak.

– Ez őrület – mondta Azak.

– Nem szeretsz? Nem jó velem?

– Jobb, mint bárkivel, akit eddig ismertem – mondta, és megcsókolta. – Szép vagy és több mint kielégítő, drága Toddrám.

– Egyik másik férfira sem vágysz, igaz?

– Nem, mind rút csökevények az én gyönyörű táncosomhoz képest.

– Akkor figyelj – mondta Toddra, felült és komoly hangon szólt. Huszonkét éves délceg férfi volt, hosszú, izmos végtagokkal, arányos szemekkel, és vékony, érzéki ajkakkal. Azak épp combját simogatta, és azon gondolkozott, hogy mennyire aranyos és szeretnivaló. – Van egy tervem – folytatta Toddra. – Mikor táncolok, tudod, a táncelőadásokon, női szerepeket játszok már tizenkét éves korom óta. A nézők alig akarják elhinni, hogy valójában férfi vagyok, annyira meggyőzően adom a nőt. Ha megszöknék – innen a kastélyból – mint nő – elszegődhetnék a házadhoz szolgálóként…

– Micsoda? – kiáltott fel Azak megdöbbenve.

– Élhetnék ott – mondta Toddra fellelkesülve, miközben fölé hajolt –, veled. Mindig együtt lehetnénk. Minden éjszaka megkaphatnál. Semmibe nem kerülne neked, csak az ételbe, amit megeszek. Szolgálnálak, ellátnálak, söpörném a házad, mindent megtennék, mindent, kérlek, Azak, kedvesem, úrnőm, hadd legyek a tied! – Látta, hogy Azak még mindig értetlenül néz rá, ezért gyorsan folytatta. – Bármikor elküldhetsz, amikor csak megunsz…

– Ha egy ilyen szökés után megpróbálnál visszamenni a kastélyba, halálra korbácsolnának, te idióta!

– Értékes vagyok – mondta Toddra –, megbüntetnének, de nem tennének kárt bennem.

– Tévedsz. Már nem táncolsz egy ideje, és itt is csökkent az értéked, mert csak velem teljesítesz jól. A bordélyvezető elmondta.

Könnyek jelentek meg Toddra szemében. Azak nem szívesen okozott fájdalmat neki, de mélyen megdöbbentette Toddra őrült terve. – És ha felfedeznek, kedvesem – mondta gyengédebben –, teljesen kegyvesztetté válok. Gyerekes ez a terv, Toddra. Kérlek, többször ne is gondolj ilyesmire! Nagyon-nagyon kedvellek, imádlak, és semelyik másik férfira nem vágyom, csak rád. Hiszel nekem, Toddra?

Bólintott. Könnyeit visszafojtotta, és azt mondta:

– Most legalábbis.

– Most és még hosszú, hosszú, hosszú időn keresztül! Kedvesem, édesem, szépségem, táncosom, mi itt vagyunk egymásnak, ameddig csak akarjuk, évekig és évekig. Kérlek, te csak végezd a dolgod a többi nővel is, akik ide jönnek, hogy ne adjon el a kastélyod! Nem bírnám ki, ha elveszítenélek, Toddra. – Szenvedélyesen magához szorította, és ahogy Toddra felizgult, kitárult a számára, és nemsokára mindketten átadták magukat az élvezetnek.

Bár nem tudta teljesen komolyan venni ezt a szerelmet – mivel mi jó származhat az ilyen félresiklott érzelemből, leszámítva az olyan ostoba ötleteket, mint amit Toddra előadott? – mégis meghatódott és gyengédséget érzett Toddra iránt, ami tovább növelte a szex élvezetét. Így több mint egy éven keresztül ahányszor csak megengedhette magának, azaz hetente két-három éjszakát, vele töltött a bordélyban. A bordélyvezető továbbra is próbálta kedvét szegni, ezért nem csökkentette Toddra díját, annak ellenére, hogy népszerűtlen volt a bordély egyéb ügyfelei között; így Azak sok pénzt költött rá, bár az első éjszaka után Toddra soha nem volt hajlandó borravalót elfogadni tőle.

Aztán egyszer egy nő, aki a bordély egyik urától sem tudott teherbe esni, megpróbálta Toddrát, és egyből megtermékenyült, a vizsgálat kimutatta, hogy fiú a magzat. Egy másik nő is teherbe esett általa, és a magzat ismét fiú volt. Toddrából hirtelen kelendő úr lett. Városszerte jöttek nők, hogy elláttassák magukat vele. Ez természetesen azt jelentette, hogy Toddrának szabadnak kellett lennie peteérésük idején. Sok olyan este volt, hogy nem tudott Azakkal találkozni, és a bordélyvezetőt nem lehetett megvesztegetni. Toddra nem élvezte közkedveltségét, bár Azak vigasztalta, bátorította és biztosította őt, hogy mennyire büszke rá, és hogy Toddra munkája soha nem befolyásolhatja szerelmüket. Valójában nem tudta tiszta szívből sajnálni, hogy Toddrára ilyen nagy lett a kereslet, mivel közben találkozott egy másik személlyel is, akivel szívesen töltötte estéit.

Ő egy Zedr nevezetű fiatal nő volt, aki gépszerelő szakemberként dolgozott a malomban. Magas volt és jóképű; Azak először arra figyelt fel, hogy milyen szabadon és határozottan jár, és hogy milyen büszkén áll. Talált valamilyen ürügyet, hogy megismerkedjen vele, és bár Azaknak úgy tűnt, hogy Zedr csodálja őt, sokáig csak barátként kezelték egymást bármilyen szexuális töltetű közeledés nélkül. Sok időt töltöttek egymás társaságában, játékokra és táncokra mentek együtt, és Azak rájött, hogy ezt a nyitott és társasági életet jobban élvezi, mint a Toddrával töltött estéket a bordélyban. Terveket szőttek, hogy saját gépszerelő vállalkozást indítanak. Ahogy telt az idő Azak azon kapta magát, hogy gondolatai állandóan Zedr szép testén járnak. Végül egy este egyedülálló női lakásán bevallotta barátjának, hogy szerelmes belé, és hogy nem szeretné, ha barátságuk rovására menne ez a vonzalom.

Zedr azt válaszolta:

– Az első pillanattól kívántalak, ahogy megláttalak, de nem akartalak zavarba hozni a közeledésemmel. Azt hittem inkább a férfiakat kedveled.

– Eddig így is volt, de rád nagyon vágyom – mondta Azak.

Azak először félénken viselkedett, de Zedr határozott és gyengéd volt, és úgy el tudta nyújtani Azak orgazmusát, hogy korábban soha nem tapasztalt kiteljesülésben volt része.

– Nővé tettél – mondta Azak.

– Akkor tegyük egymást feleséggé – mondta Zedr vidáman.

Összeházasodtak, és beköltöztek egy házba a város nyugati felén. A malmot otthagyták, és saját vállalkozásba fogtak.

Mindeközben Azak egy szót sem szólt új szerelméről Toddrának, akivel egyre kevesebbet találkozott. Enyhén szégyellte gyávaságát, de azzal nyugtatta magát, hogy Toddra úgyis olyan elfoglalt úri kötelességei teljesítésében, hogy bizonyára nem hiányolja őt. Hiszen a romantikus beszélgetések ellenére ő mégis egy férfi volt, és a férfi számára a szex a legfontosabb dolog, ellentétben a nőkkel, akiknek ez csak a szerelem és az élet egy eleme.

Mikor összeházasodott Zedrrel, küldött egy levelet Toddrának, melyben leírta, hogy eltávolodtak egymástól, és elköltözik, és többé nem találkoznak, de mindig örömmel fog rá visszaemlékezni.

Azonnal kapott egy válaszlevet Toddrától, melyben arra kérte, hogy menjen és beszéljen vele, biztosította változatlan szerelméről, mindezt helyesírási hibákkal és szinte olvashatatlanul megírva. A levél meghatotta, zavarba ejtette és szégyenbe hozta Azakot, ezért nem válaszolt.

Toddra újból és újból írt, és megpróbálta a holoneten keresztül elérni Azak új vállalkozását. Zedr azt tanácsolta, hogy ne válaszoljon, mondván, „kegyetlenség lenne bíztatni”.

Új vállalkozásuk a kezdetektől fogva jól ment. Egy este épp zöldségeket aprítottak a vacsorához, mikor kopogtattak az ajtón.

– Gyere be! – szólt ki Zedr, mivel azt gondolta, hogy Chochi lesz az, egy barát és esélyes harmadik partner. Egy idegen lépett be, egy magas, szép nő kendővel a fején. Az idegen egyenesen Azakhoz ment, és visszafojtott hangon azt mondta:

– Azak, Azak, kérlek, kérlek, hadd maradjak veled! – A kendő leesett hosszú hajáról. Azak Toddrát ismerte fel benne.

Megdöbbent és kissé megijedt, de régóta ismerte Toddrát, és nagyon kedvelte, és ez a kötődés késztette, hogy kinyújtsa felé karját üdvözlésképp. Félelmet és kétségbeesést látott arcán, és megesett rajta a szíve.

De Zedr, mivel kitalálta, hogy ki ő, egyszerre lett riadt és mérges. Konyhai kés volt a kezében. Kisurrant a szobából, és hívta a városi rendőrséget.

Arra ért vissza, hogy a férfi kérleli Azakot, hogy hadd rejtőzzön el háztartásukban szolgálóként.

– Bármit megteszek – mondta. – Kérlek, Azak, egyetlen szerelmem, kérlek! Nem tudok nélküled élni. Nem tudok más nőket ellátni, azokat az idegeneket, akik csak teherbe akarnak esni. Nem tudok többé táncolni sem. Csak rád gondolok, te vagy az egyetlen reményem. Úgy csinálok, mintha nő lennék, és senki sem fog rájönni. Levágom a hajam, és senki nem jön rá! – És így tovább, szinte fenyegetően szenvedélyes volt, de ugyanakkor szánalomra méltó. Zedr hűvösen figyelte, bolondak vélte. Azak fájdalommal és szégyenkezve hallgatta.

– Nem, nem, ez lehetetlen – mondta újra és újra, de Toddra nem figyelt rá.

Mikor megérkezett a rendőrség, Toddra a ház vége felé futott, hogy elmeneküljön. A rendőrnők a hálószobában fogták el, kétségbeesetten küzdött, de kíméletlenül leszorították. Azak kiabált velük, amiért bántották, de nem törődtek vele, karját kicsavarták és addig ütötték a fejét, amíg abba nem hagyta az ellenkezést. A csapat főnöke ottmaradt, hogy rögzítse a bizonyítékokat. Azak megpróbált Toddra javára beszélni, de Zedr elmondta a tényeket, és hozzátette, hogy szerinte Toddra őrült és veszélyes.

Pár nap múlva Azak rákérdezett a rendőrségen, és megtudta, hogy Toddrát visszavitték a kastélyba azzal a feltétellel, hogy a kastély urai nem küldik bordélyba egy évig, vagy addig, amíg felelősséget nem tud vállalni viselkedéséért. Azak kellemetlenül érezte magát, mikor arra gondolt, hogy milyen büntetés vár Toddrára.

– Úgysem bántják, túl értékes ahhoz – mondta Zedr, mint ahogy Toddra maga is mondta korábban. Azak boldogan elhitte. Valójában sokkal nyugodtabb volt így, hogy megszabadult ettől a tehertől.

Chochit befogadták, először vállalkozásukba, majd háztartásukba. Chochi a kikötőnegyedből származott, kemény volt és jó humorú, szívós és kis igényű, és kényelmes szexuális partner. Boldogok voltak együtt, jól éltek.

Eltelt egy év, aztán még egy. Azak ellátogatott régi negyedébe, hogy megkössön egy javítási szerződést két nővel abból a malomból, ahol ő is dolgozott. Toddráról kérdezte őket. Azt mondták, hogy időről időre visszatér a bordélyba. Elnyerte az év bajnokának címét, és nagy volt rá a kereslet, az ára még magasabb lett, mivel sok nőtt ejtett teherbe, és a magzatok mind fiúk voltak. Nem az élvezetért jártak hozzá, mondták a nők, mivel keménységéről, sőt kegyetlenségéről volt híres. Csak akkor kérték őt a nők, ha teherbe akartak esni. Mikor Azak arra gondolt, hogy vele milyen gyengéd volt, nem akarta elképzelni, hogy Toddra brutálisan is tud viselkedni. Bizonyára a kemény büntetés változtatta meg a kastélyban, gondolta. De nem tudta elhinni, hogy tényleg megváltozthatott.

Eltelt még egy év. Az üzlet nagyon jól ment, és Azak és Chochi egyre sűrűbben beszéltek a gyerekvállalásról. Zedret nem érdekelte a gyermek kihordása, de örömmel nézett az anyaságon való osztozás elébe. Chochinak volt egy kedvenc férfia a helyi bordélyban, akit néha az élvezet kedvéért meglátogatott; ezután elkezdett peteérése idején járni hozzá, mivel jó nevű úrról volt szó.

Azak azóta nem járt bordélyban, hogy Zedrrel összeházasodtak. Nagyra tartotta a hűséget, és Zedren és Chochin kívül senkivel nem szeretkezett. Mikor a terhességre gondolt, rájött, hogy a férfiak iránt érzett néhai vonzalma eltűnt, sőt ellenszenvvé alakult. Nem tetszett neki a spermabankból való megtermékenyülés ötlete sem, de a gondolat, hogy egy idegen férfi beléhatoljon, még jobban taszította. Miközben ezen gondolkozott, eszébe jutott Toddra, akit őszintén szeretett, és jól érezte magát vele. Újból bajnok volt, és városszerte elhíresült, mint megbízható megtermékenyítő. Nem volt más férfi, akiben örömét lelhette volna. És Toddra úgy szerette őt, hogy még karrierjét és életét is kockáztatta, csak hogy vele lehessen. Az a felelőtlenség már a múlté. Többször nem írt Azaknak, és a kastély és a bordélyvezetők soha nem hagyták volna, hogy nőket lásson el, ha őrültnek vagy megbízhatatlannak tartják. Azak úgy érezte, hogy ennyi idő után visszamehet Toddrához, hogy megadja neki azt az örömöt, melyre úgy vágyott korábban.

Értesítette a bordélyt peteérésének várható idejéről, és Toddrát kérte. Ő már foglalt volt arra az időszakra, ezért egy másik urat ajánlottak neki, de ő úgy döntött, hogy inkább vár a következő hónapig.

Chochi teherbe esett és örömmámorban úszott.

– Gyorsan, gyorsan! – mondta Azaknak. – Ikreket akarunk!

Azak azon kapta magát, hogy várja a Toddrával való együttlétet. Bánkódott erőszakos elválásuk miatt, és a fájdalom miatt, amit neki okozott, ezért a következőt írta meg neki levélben:

„Kedvesem! Remélem egymástól való hosszú távollétünk és utolsó találkozásunk kellemetlenségét feledteti majd újraegyesülésünk öröme, és hogy még mindig szeretsz engem, és én is szeretlek téged. Büszkén fogom gyermekedet hordani, és reménykedjünk, hogy fiú legyen! Türelmesen várom, hogy újra láthassalak. A te Azakod.”

Toddrának nem volt ideje válaszolni a levélre, mivel Azak peteérési időszaka megkezdődött. Legszebb ruháit vette fel. Zedr nem bízott Toddrában, és megpróbálta lebeszélni őt; durcásan kívánt neki szerencsét. Chochi anyatalizmánt kötött Azak nyakába, majd útnak indult.

Új vezető volt a bordélyban, egy kemény arcú, fiatal nő, aki azt mondta:

– Kiálts, ha rendetlenkedik. Lehet, hogy ő a bajnok, de durva, és nem hagyhatjuk, hogy bárkit bántson.

– Engem nem fog bántani – mondta Azak mosolyogva, és örömmel lépett be az ismerős szobába, ahogy Toddra és ő oly gyakran élvezték egymás társaságát. Toddra ugyanott várta az ablaknál állva, ahol mindig várt. Mikor megfordult, pont úgy nézett ki, mint ahogy Azak emlékezett rá; hosszú lábú, selymes haja mint víz omlott le hátán, nagy szeme ragyogott.

– Toddra! – mondta, és kinyújtott karral indult felé.

Toddra megfogta kezét, és a nevét mondta.

– Megkaptad a levelem? Boldog vagy?

– Igen – mondta Toddra mosolyogva.

– És mindannak az boldogtalanságnak és szerelmes ostobaságnak már vége, igaz? Úgy sajnálom, hogy rossz volt neked, Toddra, soha többet nem hagyom, hogy ilyen történjen. Lehetünk újra csak magunk, és ugyanolyan boldogok, mint voltunk?

– Igen, annak már mind vége – mondta. – És örülök, hogy látlak. – Magához vonta gyengéden. Finoman elkezdte levetkőztetni és simogatni, mint ahogy mindig tette, tudta, hogy mi esik jól neki, és Azak is emlékezett, hogy Toddrának mi esett jól. Lefeküdtek egymás mellé meztelenül. Azak Toddra ágaskodó hímvesszejével játszadozott, fel volt izgulva, mégis, ilyen hosszú idő után enyhén vonakodott a behatolástól, mikor Toddra megmozdította karját, mintha kényelmetlenül feküdne. Azak kicsit elhúzódott tőle, és akkor látta, hogy Toddrának kés van a kezében, melyet az ágyban dughatott el korábban. Háta mögé rejtve tartotta.

Megrémült, de nem hagyta abba péniszének és heréinek izgatását, nem mert se megszólalni, se elhúzódni, mivel Toddra erősen tartotta őt másik kezével.

Toddra hirtelen ráfeküdt, és olyan erős lökéssel nyomta péniszét vaginájába, hogy Azak egy pillanatra azt hitte, a kés az. Toddra azonnal elélvezett. Ahogy teste kinyúlt, Azak leküzdötte magáról, az ajtóhoz kúszott, és segítségért kiáltva kirohant a szobából.

Toddra üldözőbe vette a késsel, és megszúrta lapockái között, mielőtt még a bordélyvezető és a többi nő és férfi lefoghatta volna. A férfiak nagyon haragosak voltak, és durván elbántak vele, a bordélyvezető tiltakozása ellenére. Meztelenül, véresen, félig eszméletlenül megkötözték, és azonnal elvitték a kastélyba.

Mindenki Azak közé gyűlt, és sebét, mely nem volt mély, megtisztították és bekötözték. Megrendült és összezavarodott, csak annyit tudott kérdezni:

– Mit fognak vele csinálni?

– Mit gondolsz, mit csinálnak egy gyilkos erőszaktevővel? Megjutalmazzák? – kérdezte a bordélyvezető. – Kiherélik.

– De az én hibám volt – mondta Azak.

A bordélyvezető csak bámult rá:

– Megbolondultál? Eridj haza inkább!

Visszament a szobába és gépiesen magára aggatta ruháit. Az ágyat nézte, ahol feküdtek. Az ablaknál állt, ahol Toddra állt. Visszagondolt, mikor először látta őt táncolni azon a versenyen, ahol először lett bajnok. „Elrontottam az életem”, gondolta, de nem tudta, hogy tegye helyre.

A segri társadalmi és kulturális intézményekben végment változás nem járt olyan katasztrofális következményekkel, mint amitől Merriment tartott. A változás lassan megy végbe, és iránya még nem tiszta. 93/1602-ben a Terhada Egyetem lehetővé tette a két szomszédos kastély férfiai számára, hogy diáknak jelentkezzenek, és három férfi élt is a lehetőséggel. A következő évtizedekben a legtöbb egyetem megnyitotta kapuit a férfiak előtt. Miután végeztek, a férfi diákok visszatértek kastélyukba, kivéve ha elhagyták a bolygót, mivel a helyi férfiak nem élhettek máshol, csak diákként az egyetemen vagy a kastélyban, egészen a Nyílt Kapu Törvényig, melyet 93/1662-ben fogadtak el.

Még a törvény elfogadása után is, a kastélyok zárva maradtak a nők előtt; és a férfiak kastélyból való kivándorlása sokkal lassabban történt, mint ahogy az intézkedés ellenzői gondolták. A társadalom alkalmazkodása a Nyílt Kapu Törvényhez lassú volt. Több térségben a férfiak földművelésre és építési munkára való képzése elért mérsékelt sikereket; a férfiak versengő csapatokban dolgoznak, elválasztva az őket irányító női cégektől. Az elmúlt években sok segri érkezett Hainra tanulás céljából – több férfi, mint nő, a továbbra is fennálló nemi egyenlőtlenség ellenére.

A következő önéletrajzi vázlat az egyik ilyen, különösképp érdekes férfitól származik, aki részese volt a Nyílt Kapu Törvényhez vezető eseményeknek.

MOBIL ARDAR DEZ ÖNÉLETRAJZI VÁZLATA

A 93-ik Ekumen ciklus 1641-ik évében születtem Rakedrben Segrin. Rakedr egy nyugodt, virágzó, konzervatív város volt, és engem a régi szokásos szerint neveltek, mint az anyaház dédelgetett kisfiát. Összesen tizenheten voltunk, nem számítva a konyhai személyzetet – a dédi, a két nagymama, a négy anya, a kilenc lány és én. Jól éltünk; a nők mind vezetők vagy szakmunkások voltak a rakedri fazekasműhelyben, mely a város vezető iparága volt. Ünnepnapjainkat pompa és jókedv jellemezte, a házat a talapzattól a tetőig Hillali-zászlókkal díszítettük, fantasztikus jelmezeket készítettünk a szüreti fesztiválra, és néhány hetente ünnepeltünk szülinapot ajándékokkal. Mint mondtam, dédelgettek, de úgy gondolom, mégsem kényeztettek el. Szülinapom nem volt nagyobb szabású, mint a nővéreimé, és ugyanúgy rohangászhattam és játszhattam, mintha csak lány lettem volna. Ugyanakkor mindig is tudtam, mint ahogy ők is, hogy anyáink másképp tartják rajtam szemüket; merengő, tartózkodó, majd ahogy öregedtem, szomorú tekintetüket.

Megerősítésem után szülőanyám vagy az ő anyja minden tavasszal elvitt látogatási napon a Rakedr kastélyba. A park kapui, melyek csak egyedül engem engedtek be (halálra rémülve) megerősítésem napján, most zárva maradtak, viszont kerekes lépcsőket állítottak a park falaihoz. Felmásztam rájuk a városi kisfiúkkal, hogy helyet foglaljunk a park falán, párnákon, napellenzők alatt, hogy nézzük a bemutatott táncot, bikaviadalt, birkózást, és más sportokat a nagy játékmezőn a falakon belül. Anyáink odalent, kívül vártak ránk a nyilvános pálya lelátóján. Velünk együtt kastélyból származó férfiak és ifjak ültek, és elmagyarázták a játékok szabályait, rámutattak a tánc vagy a birkózás szépségeire, komolyan vettek minket, így fontosnak éreztük magunkat. Nagyon élveztem, de amint lemásztunk a falról és hazafelé indultunk, minden lepergett rólam, mintha levettem volna egy jelmezt, egy színdarabban játszott szerepet, és folytattam a munkát és játékot az anyaházban családommal, folytattam valódi életem.

Mikor tíz éves lettem, elmentem a Fiúk Kollégiumába a belvárosban. A kollégium negyven-ötven évvel azelőtt létesült, hogy átmenetet szolgáltasson az anyaházak és a kastély között, de aztán a növekvően reakciós kormányzás hatására a kastély nemrég megszüntette ezt a kezdeményezést. Fassaw uraság megtiltotta embereinek, hogy bárhova elmenjenek a falon kívül, kivéve zárt kocsiban a bordélyba, ahonnan pirkadatkor vissza kellett térniük; így egy férfi se tudott a kollégiumban tanítani. A nők, akik megpróbálták elmondani, hogy mire számítsak, mikor belépek a kastélyba, nem sokkal többet tudtak, mint én. Akármilyen jó szándékúak voltak, leginkább megijesztettek és összezavartak. De a félelem és zavarodottság megfelelő felkészítők voltak.

Nem tudom leírni az elválasztás ceremóniáját. Egyszerűen nem megy. Akkoriban a férfiaknak ennyi előnye volt: tudták mit jelent a halál. A test halála előtt egyszer már mind meghaltak. Végigtekintettek már egész életükön, minden helyen és arcon, melyet szerettek, és elfordultak, mikor a kapu becsukódott.

Elválasztásom idején kis kastélyunk a „kollegiálisak” és a „hagyományőrzők” csoportjára oszlott, egy Ishog uraság rezsimjéből kivált liberális frakcióra és egy fiatalabb, erőteljesen konzervatív frakcióra. A szakadék már katasztrofálisan mély volt, mire én a kastélyba kerültem. Fassaw uraság uralma egyre durvábbá és ésszerűtlenebbé vált. Korrupció, brutalitás és kegyetlenség által kormányzott. Akik ott éltünk, mind megfertőződtünk és elpusztultunk volna, ha nincs egy erős, állandó morális ellenállás, mely Ragaz és Kohadrat köré szerveződött, akik Ishog uraság védencei voltak. Ők ketten nyílt viszonyt folytattak; követőik közé tartozott minden homoszexuális a kastélyban, továbbá jó pár egyéb férfi és nagyobb fiú is.

Első napom és hónapom a Cserje hálóteremben őrült szélsőségek között telt: félelem, gyűlölet, szégyen, mivel a nálam pár hónappal vagy évekkel idősebb fiúkat arra buzdították, hogy megalázzák és gyalázzák az újonnan érkezettet, hogy ezáltal férfit faragjanak belőlük – és kényelem, hála, szeretet, mivel azok a fiúk, akik a kollegiálisak befolyása alá kerültek, felajánlották titkos barátságukat és védelmüket. Segítettek a játékokban, és befogadtak ágyukba éjszaka, nem szex céljából, hanem hogy megvédjenek a szexuális zaklatóktól. Fassaw uraság ki nem állhatta a homoszexualitást, és visszaállította volna az érte járó halálbüntetést, ha a városi tanács engedélyezte volna. Bár Ragazt és Kohadratot nem merte büntetni, az idősebb fiúk közötti kölcsönös szerelmet bizarr és rémisztő fizikai csonkításokkal büntette – rojtosra vágott fülek, vörösen izzó fémgyűrűvel megbélyegzett ujjak. Ugyanakkor az idősebb fiúkat arra biztatta, hogy férfiasságuk bizonyítása végett erőszakolják meg a tizenegy-tizenkét éveseket. Egyikünk sem úszta meg. Különösképp féltünk négy fiútól, tizenhét-tizennyolc évesek voltak, mikor odakerültem; kisuraknak hívták magukat. A hét több estéjén eljöttek a Cserje hálóterembe áldozatot választani, akit aztán csoportosan megerőszakoltak. A kollegiálisak úgy próbáltak védeni minket, hogy ágyukba parancsoltak, ahol sírtunk és hangosan ellenkeztünk, míg ők erőszakot színleltek, nevetve és gúnyolódva. Később, mikor sötét volt és némaság, cukorkával vigasztaltak minket, és ahogy idősebbek lettünk, néha kölcsönös szerelemmel, mely gyengéd és egyedülálló volt titkosságában.

A kastélyban nincs magánélet. Mikor ezt nőknek mondtam, akik a kastélybeli életről kérdeztek, azt hitték, megértenek.

– Az anyaházban is mindenki megoszt mindent – mondták. – Állandóan egymás szobájában vagyunk. Soha nem vagy egyedül, csak ha egyedülálló női lakásban laksz. – A válaszom erre, hogy nagyon különbözik egymástól az anyaházak barátságossága a negyven ágyas, kivilágított kastélyi hálótermek hidegségétől és szándékos nyilvánosságától. A kastélyban nincs semmi személyes: csak titokban, csak csöndben. Nyeltük könnyeinket.

Felnőttem; erre büszke vagyok, és végtelenül hálás vagyok a fiúknak és férfiaknak, akik ezt lehetővé tették. Nem lettem öngyilkos, mint több másik fiú az évek folyamán, és lelkemet és tudatom sem kellett elpusztítanom, mint ahogy mások tették, hogy testük tovább élhessen. Köszönhetően a kollegiálisak anyai gondoskodásának – az ellenállásnak, ahogy magunkat neveztük –, felnőttem.

Miért mondok anyait apai helyett? Mert az én világomban nem voltak apák. Csak urak. Nem ismertem sem az „apa”, sem az „apai” szavakat. Ragazra és Kohadratra mai napig mint anyáimra gondolok.

Fassaw az évekkel egyre eszelősebbé vált, és a kastély irányítása halálos szorítássá változott. A kisurak uralkodtak felettünk. Szerencséjükre erős volt főjáték csapatunk, Fassaw büszkesége, mely az első ligában tartott minket, és a kastély két bajnokára is állandó volt a kereslet a városi bordélyokban. Bármilyen, a városi tanács irányába intézett panaszt elvethettek, mondván, csak tipikus férfipanaszkodás, vagy az idegenek demoralizáló hatása. A Rakedr kastélyon kívülről úgy tűnt, hogy minden rendben van. Nézzétek, milyen csodás csapatunk van! Nézzétek bajnok csődöreinket! A nőket több nem érdekelte.

Hogy hagyhattak magunkra minket? – a kérdés, mely minden segri fiúban megfogalmazódik. Hogy tudott itt hagyni? Nem tudja, hogy milyen rossz itt? Miért nem tudja? Nem akar tudni róla?

– Persze, hogy nem – mondta Ragaz, mikor önérzetes felháborodásom hevében megkerestem, mivel a városi tanács megtagadta petíciónk meghallgatását. – Persze, hogy nem akarnak tudni róla, hogy élünk. Miért nem jönnek be soha a kastélyokba? Igen, persze, mert mi nem engedjük be őket, de gondolod, hogy tényleg kívül tudnánk tartani őket, ha be akarnának jönni? Kedvesem, összejátszunk velük, hogy fenntartsuk azt látszatot és hazugságot, melyen társadalmunk alapul.

– Saját anyáink hagynak el minket – mondtam.

– Elhagynak? Ki etet minket, ki lát el ruhával, ki szállásol el, ki fizet minket? Végletesen függünk tőlük. Ha egyszer függetlenítjük magunkat, akkor talán majd létrehozhatunk egy igazságon alapuló társadalmat.

A függetlenség volt a legmerészebb cél, amit el tudott képzelni. Mégis úgy gondolom, hogy ráérzett arra, amit már nem látott tisztán, a test zavaros, változtathatatlan álmára a kölcsönösségről.

Törekvésünk, hogy ügyünket a tanács elé tárjuk, csak a kastélyban éreztette hatását. Fassaw uraság veszélyeztetve érezte hatalmát. Pár napon belül a kisurak és csatlósaik elfogták Ragazt, többszöri homoszexuális aktusok létesítésével és összeesküvéssel vádolták, és a kastély ura elítélte. Mindenkit a főpályára idéztek, hogy szemtanúi legyünk az ítélet végrehajtásának. A szívpanaszokkal küzdő ötvenéves férfit – húszas éveiben főjátékversenyző volt, és túlzásba vitte az edzést –, Ragazt meztelenül kikötözték egy padhoz, és a „hosszú urasággal”, egy ólomsúlyokkal töltött bőrcsővel verték. Berhed kisúr, aki a verést végezte, többször rásújtott fejére, veséjére és nemi szervére. Ragaz egy-két órával később meghalt a gyengélkedőn.

A rakedri zendülés azon az éjszakán történt meg. Kohadrat, aki öregebb volt, mint Ragaz, és teljesen összetört elvesztésétől, nem tudott sem megfékezni, sem irányítani minket. Egy valódi ellenállásról álmodott, mely kitartó és békés, mellyel szemben a kisurak idővel felőrlődnek. Egészen eddig mi is ezt az elképzelést követtük. Ám ekkor lemondtunk róla. Félretettük az igazságot, és fegyvereket ragadtunk.

– Ki mint játszik, úgy nyer – mondta Kohadrat, de ezt már túl sokszor hallottuk. Nem voltunk hajlandóak tovább játszani a türelemjátékot. Nyernünk kellett, egyszer és mindenkorra.

És nyertünk is. Győzedelmeskedtünk. Fassaw uraságot, a kisurakat és csatlósaikat lemészároltuk, mire a rendőrség a kapuhoz ért.

Emlékszem, ahogy azok a kemény nők közöttünk járkáltak, bámulták a kastély szobáit, melyeket még soha nem látták, bámulták a megcsonkított, kibelezett, kasztrált és lefejezett testeket – Berhed kisurat, aki a padlóhoz lett szögelve, torkán lenyomva a „hosszú uraság” –, minket, a lázadókat, a győzteseket, véres kezünket és dacos arcunkat – Kohadratot, akit vezetőnkként és szóvivőnkként állítottunk magunk elé.

Csendben állt. Könnyeivel küszködött.

A nők közelebb húzódtak egymáshoz, puskáikat szorongatták, és körbe-körbe tekintgettek. Meg voltak döbbenve, őrültnek véltek minket. Teljes értetlenségük végül beszédre késztette egyikünket, egy fiatalembert, Tarskot, aki még viselte a gyűrűt, melyet vörösen izzva erőltettek ujjára.

– Megölték Ragazt – mondta. – Őrültek voltak. Nézzétek. – És felemelte megnyomorított kezét.

A rendőrosztag vezetője kis szünet után szólalt meg:

– Senki nem megy sehova, amíg ezt ki nem vizsgáljuk. – És kivezényelte nőit a kastélyból, ki a parkból, bezárták az ajtót, és magunkra hagytak minket győzelmünkkel.

Természetesen a rakedri zendülés tárgyalásait és ítéleteit végig közvetítették, és azóta számtalan vita és tanulmány tárgyát képezte. Az én szerepem Tattiddi kisúr meggyilkolása volt. Hárman támadtunk rá, és gyakorló botokkal halálra vertük a tornateremben, ahol bekerítettük.

Amint játszottunk, úgy nyertünk.

Nem büntettek meg minket. Több kastélyból küldtek férfiakat, hogy kormányt alakítsanak a Rakedr kastélyban. Eleget hallottak Fassaw viselkedéséről, hogy megértsék a lázadás okait, de még a legliberálisabbak megvetése is teljes volt irányunkba. Nem férfiakként kezeltek minket, hanem mint irracionális, felelőtlen állatokat, megszelídíthetetlen marhákat. Ha beszéltünk, nem válaszoltak.

Nem tudom, meddig bírtuk volna a szégyen hideg uralmát. Két hónappal a zendülés után a Világtanács elfogadta a Nyitott Kapu Törvényt. Azt mondogattuk egymásnak, hogy ez a mi győzelmünk, hogy mi tettük ezt lehetővé. Egyikünk sem hitte el. Azt mondogattuk egymásnak, hogy szabadok vagyunk. A történelem folyamán először, ha egy férfi el akarta hagyni a kastélyt, kisétálhatott a kapun. Szabadok voltunk!

Mi történik a férfiakkal a kapun kívül? Ezen senki nem gondolkozott el.

Én is azok között voltam, akik a törvény hatályba lépésének napján kisétáltak a kapun. Tizenegyen sétáltunk be a városba. Több, nem Rakedrből származó férfi ment egyik-másik bordélyba, azt remélve, hogy ottmaradhatnak; nem volt máshova menniük. Hotelek és szállók természetesen nem fogadtak be férfiakat. Mi, akik a városban nőttünk fel, anyaházainkba mentünk.

Milyen visszatérni a halálból? Nem egyszerű. Nem annak, aki visszatér, sem övéinek. A hely, melyet korábban betöltött a világban, bezárult, megszűnt, megtelt a felgyülemlett változással, megszokással és mások cselekedeteivel és szükségleteivel. Felváltották. A halálból csak szellemként lehet visszatérni: nincs már hely számára.

Sem én, sem a családom nem értette ezt meg először. Olyan bizakodva tértem vissza hozzájuk huszonegy évesen, mintha még mindig az a tizenegy éves lettem volna, aki elhagyta őket, és ők tárt karokkal fogadták gyermeküket. De nem léteztem. Ki voltam én?

Sokáig, hónapokig rejtőztünk anyaházainkban, mi menekültek. A más városokból származó férfiak mind hazamentek, általában utazó csapatokhoz bekönyörögve magukat. Rakedrben heten-nyolcan voltunk, de alig találkoztunk. A férfiaknak nem volt helye az utcán, évszázadokig az utcán egyedül tartózkodó férfit azonnal letartóztatták. Ha kimentünk, a nők elfutottak, vagy jelentettek minket, vagy körbevettek és megfenyegettek:

– Menj vissza a kastélyba, oda tartozol! Menj vissza a bordélyba, oda tartozol! Tűnés a városunkból!

Semmirekellőnek neveztek minket, és valóban, nem volt munkánk, nem volt semmilyen szerepünk a közösségben. A bordélyok nem fogadták el szolgáltatásunk, mivel a kastély nem garantálta egészségünk és jó magaviseletünk.

Ez volt szabadságunk: szellemek voltunk, hasztalan, ijedt, ijesztő behatolók, árnyékok az élet peremére szorulva. Figyeltük, ahogy az élet alakult körülöttünk – munka, szerelem, terhesség, gyereknevelés, vásárlás és költés, alkotás és formálás, kormányzás és kalandozás – a nők világa, a fényes, teljes, valódi világ –, melyben nem volt hely számunkra. Mi csak a játékhoz és egymás elpusztításához értettünk.

Anyáim és nővéreim sokat törték fejüket, tudom jól, hogy helyet és értelmet találjanak számomra nyüzsgő és dolgos háztartásukban. Már születésem előtt óta két öreg bentlakásos szakács vezette a konyhát, így a főzés, az egyetlen gyakorlati képesség, melyre megtanítottak a kastélyban, fölösleges volt. Találtak számomra háztartási teendőket, de mind mondvacsinált munka volt, és ezt mindannyian tudtuk. Kész voltam vigyázni a kicsikre, de az egyik nagymama féltékenyen őrizte ezt a kiváltságot, és több nővérem felesége ellenezte, hogy egy férfi érjen gyerekükhöz. Pado nővérem felvetette, hogy lehetnék fazekastanonc; én kaptam a lehetőségen, de a fazekasműhely vezetői, hosszú megbeszélés után nem tudtak beleegyezni, hogy férfiakat alkalmazzanak. Hormonjai megbízhatatlanná teszik a férfi dolgozót, a női dolgozók kényelmetlenül éreznék magukat, és így tovább.

Természetesen a holohírek javaslatokkal és vitákkal voltak tele, és szónoklatokkal a Nyitott Kapu Törvény előre nem látható következményeiről, a férfiak helyénvaló kezeléséről, a férfiképességekről és korlátokról, a nemről, mint végzetről. A Nyitott Kapu politikával szembeni érzelmek nagyon erősek voltak, és úgy tűnt, hogy ahányszor csak holót néztem, mindig volt egy nő, aki baljóslatúan beszélt a férfiak örökletes erőszakosságáról és felelőtlenségéről, biológiai alkalmatlanságáról, hogy részt vegyenek a társadalmi és politikai döntéshozásban. Gyakran férfiak szájából hangzott el ugyanez. Az új törvénnyel szembeni ellenzék maga mögött tudhatta kastélyokban található konzervatívok buzgó támogatását, akik ékesszólóan érveltek a kapuk bezárása és a férfiak megfelelő helyükre való visszatérése mellett, ahol a játékok és bordélyok igaz és férfias dicsőségében részesülhetnek.

A dicsőség engem nem vonzott, a Rakedr kastélyban töltött évek után már maga a szó is a degradáció szinonimájává vált számomra. Kritizáltam a játékokat és a versenyeket, ami zavarba ejtette családom nagy részét, akik szerették a főjátékot és a birkózást nézni, és csak azért panaszkodtak, mert a legtöbb csapat teljesítménye romlott a kapuk megnyitása óta. Kritizáltam a bordélyokat is, ahol, mint mondtam, a férfiakat mint jószágokat használják, mint bikákat, nem mint emberi lényeket. Nem lennék képes még egyszer elmenni oda.

– De kedves fiam – mondta anyám végül egy este, mikor kettesben maradtunk –, hajadon módjára akarod leélni a hátralévő életed?

– Remélem, nem – mondtam.

– Akkor…?

– Meg akarok házasodni.

Anyám szemei elkerekedtek. Kis gondolkozás után mondta: – Egy férfival.

– Nem. Egy nővel. Normális, átlagos házasságot akarok. Szeretnék egy feleséget, és feleség akarok lenni.

Megdöbbentette az ötlet, de megpróbálta befogadni. Homlokráncolva törte a fejét.

– Csak annyit tesz – mondtam, mivel hosszú ideje nem volt más dolgom, csak gondolkozni –, hogy együtt élnénk, mint bármelyik másik házaspár. Létrehoznánk saját lányházunkat, és hűségesek lennénk egymáshoz, és ha gyerekünk születik, akkor én is a szerelemanyja lennék. Nincs akadálya, hogy ez működjön.

– Nem is tudom, én ilyenről még nem hallottam – mondta gyengéd és eszes anyám, aki soha nem szeretett nemet mondani nekem. – És ehhez egy nőt is kell találnod, tudod?

– Tudom – mondtam mogorván.

– Az a baj, hogy nem könnyű számodra új emberekkel megismerkedni – mondta. – Talán ha elmennél a bordélyba…? Szerintem az anyaház ugyanúgy vállalhat érted felelősséget, mint a kastély. Megpróbálhatnánk?

De én szenvedélyesen ellenkeztem. Mivel nem voltam Fassaw talpnyalója, ezért ritkán engedtek a bordélyba, és az a néhány élményem is kellemetlen volt. Fiatalon, tapasztalatlanul és ajánlás nélkül az idősebb nők választottak engem, mint játékszert. Gyakorlottan izgattak fel, ami számomra megszégyenítő és dühítő volt. Babusgattak és borravalót hagytak, mikor elmentek. Profi, gépies izgatásuk és leereszkedő hűvösségük érdektelennek tűnt számomra kastélybeli védelmező szeretőim gyengédsége után. Mégis, a nők testileg úgy vonzottak, ahogy férfiak sohasem; nővéreim és feleségeik gyönyörű testei, melyeket állandóan láttam magam körül, ruhában vagy meztelenül, ártatlanul vagy érzékien; a női test csodálatos nehézsége és ereje és puhasága folyamatos izgalomban tartott. Minden éjszaka maszturbáltam, és arról fantáziáltam, hogy a nővéreimet tartom karomban. Kibírhatatlan volt. Megint szellem voltam, haragos és vágyakozó beteljesületlenség az elérhetetlen vágyak között.

Kezdtem azt hinni, hogy kénytelen leszek visszamenni a kastélyba. Mély depresszióba zuhantam, tehetetlenségbe, az elme hűvös sötétségébe.

Aggódó, szerető, elfoglalt családom nem tudta, hogy mit tehetnek értek. Azt hiszem legtöbbjük szíve mélyén úgy érezte, hogy legjobb lenne, ha visszamennék a kastélyba.

Egy délután Pado nővérem, akihez a legközelebb álltam gyermekként, bejött a szobámba; a padlás egy sarkát kialakították a számomra, így legalább volt saját kuckóm. Akkorra állandósult letargiámban talált rám, épp az ágyon feküdtem tétlenül. Beviharzott, és azzal az érzéketlenséggel, melyet a nők gyakran tanúsítanak hangulatok és jelek irányába, lerogyott az ágy lábához, és azt mondta:

– Tudod, hogy itt van egy férfi az Ekumentől?

Megvontam a vállam és lehunytam a szemem. Nemi erőszakról álmodoztam. Féltem tőle.

Egy külvilágiról beszélt, aki épp Rakedrben tartózkodott, hogy a zendülést tanulmányozza.

– Az ellenállással akar beszélni – mondta nővérem. – Veletek. A férfiakkal, akik megnyitották a kapukat. Azt mondja, hogy nem vagytok hajlandóak előjönni, mintha szégyellnétek a hősiességet.

– Hősök! – mondtam. Nyelvemen ez a szó nőnemű. Az eposzok féltörténelmi, félisten hőseire utal.

– Azok vagytok – mondta Pado, izgatottság szűrődött át szokásos közönyén. – Vállaltátok a felelősséget egy nagy tettért. Talán rosszul cselekedtetek, de Sassume is rosszul cselekedett az Emmo alapításában, nem igaz? Hagyta, hogy megöljék Faradrot. Mégis hős volt. Vállalta a felelősséget. Mint ahogy te is. Beszélned kellene az idegennel. Mondd el neki, hogy mi történt! Senki nem tudja, hogy valójában mi történt a kastélyban. Tartozol nekünk ezzel a történettel.

Ez egy erőteljes kifejezésnek számít nálunk. „Az elhallgatott történet szüli a hazugságot”, tartja a mondás. Bármilyen említésre érdemes cselekedet végrehajtója szó szerint felel tettéért a közösség előtt.

– Akkor miért az idegennek mondjam el? – mondtam, tétlenségemet védelmezve.

– Mivel ő figyelni fog rád – mondta nővérem szárazon. – Mi túl elfoglaltak vagyunk.

Teljesen igaza volt. Pado egy ajtót látott számomra, melyet kinyitott, nekem épp annyi erőm és akaratom maradt, hogy belépjek rajta.

Noem mobil egy negyvenes éveiben járó férfi volt, aki pár évszázaddal korábban született Terrán, Hainon tanult, és sokat utazott; egy kis, sárgásbarna szemű, fürge tekintetű ember, akivel könnyen szót lehetett érteni. Számomra egyáltalán nem tűnt férfiasnak először; állandóan azt hittem, hogy igazából nő, mivel úgy viselkedett. Egyből rátért a tárgyra mindaz a manőverezés és tekintélyérvényesítés vagy pozícióért való küzdelem nélkül, amit társadalmam férfiai kötelezőnek éreznek más férfiakkal létesített bármilyen kapcsolatban. Olyan férfiakhoz voltam szokva, akik óvatosak, indirektek és versengők voltak. Noem a nőkhöz hasonlóan egyenes és fogékony volt. Az egyik legkulturáltabb és leghatalmasabb volt bármely nő és férfi között, akiket ismertem, Ragazt is beleértve. Tekintélye valóban hatalmas volt, de soha nem állt fel rá. Inkább ráült kényelmesen, és téged is odahívott, hogy ülj le vele.

Én voltam az első a rakedri zendülők közül, aki előjött, és elmondta történetünket neki. Engedélyemmel felvette, és felhasználta a stabiloknak társadalmunk állapotáról készített jelentéséhez, „A segrik ügye”, ahogy ő nevezte. Egy órát tett ki, mikor először meséltem el a zendülést. Azt hittem, kész vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy a tanulás, megértés és minden történet meghallgatása utáni végtelen vágy jellemzi az Ekumen mobiljait. Noem kérdéseket tett fel, én válaszoltam, ő spekulált és következetett, én helyesbítettem, ő részleteket akart, én megadtam őket – meséltem a zendülésről, a megelőző évekről, a kastély férfiairól, a város nőiről, népemről, életemről – apránként, darabonként, töredezetten, teljesen össze-vissza. Egy hónapig minden nap beszéltem Noemmel. Megtanultam, hogy a történetnek nincs eleje, és egy történetnek sincs vége. A történet mindig össze-vissza, mindig csak kifejtés. Hogy a történet sohasem igaz, de hogy a hazugság tényleg a csend gyermeke.

A hónap végére megszerettem Noemet, bíztam benne, és természetesen függtem tőle. A vele való beszélgetés lett létem értelme. Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy már nem sokáig marad Rakedrben. Meg kellett tanulnom meglenni nélküle. De hogy? Puszta létezésével bizonyította, hogy igenis van mit tennie, van hogyan élnie a férfiaknak, de hogy találhatom meg ezeket?

Teljesen tisztában volt helyzetemmel, és nem hagyta, hogy visszazuhanjak a félelem letargiájába, nem hagyta, hogy elhallgassak. Lehetetlen kérdéseket tett fel:

– Mi lennél, ha bármi lehetnél? – kérdezte a kérdést, amit kisgyerekek szoktak feltenni egymásnak.

Szenvedélyesen vágtam rá a választ:

– Egy feleség!

Ismerem már az árnyat, ami átfutott arcán. Fürge, kedves tekintetét rám emelte, elnézett, majd újra rám nézett.

– Családot akarok alapítani – mondtam. – Nem anyámék házában lakni, ahol én vagyok a gyerek. Feleség, feleségek, gyerek, anyának lenni. Életet akarok, nem játékokat.

– Nem tudsz gyermeket kihordani – mondta finoman.

– De attól még lehetek az anyja!

– Nálunk nőnemű ez a szó – mondta. – A ti verziótok jobban tetszik. De azt mondd meg, Ardar, hogy mennyi esélyed van a házasságra, hogy találsz egy nőt, aki hajlandó elvenni egy férfit? Ilyenre még nincs itt példa, nem igaz?

Legjobb tudomásom szerint nemet kellett mondanom.

– Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb meg fog történni – mondta (bizonyosságai mindig bizonytalanok voltak). – De kezdetben a személyes ára magas lesz. A társadalom rosszallása ellenében létrejött kapcsolatok hatalmas nyomásnak vannak kitéve; hajlamosak védekezővé, túl intenzívvé és békétlenné válni. Nincs terük növekedni.

– Tér! – mondtam. Majd megpróbáltam elmondani neki, hogy mennyire nincs tér a világomban, hogy nincs levegő.

Rámnézett, az orrát vakarta, majd elnevette magát.

– Tudod, a galaxisban van tér bőven – mondta.

– Úgy gondolod… Talán… Az Ekumen… – Azt sem tudtam, hogy milyen kérdéseket akarok feltenni. Noem tudta. Megfontoltan és részletekbe menően kezdett el válaszolni. Idáig az oktatásom annyira korlátozott volt, még saját népemhez képest is, hogy először két-három évig egyetemre kellene járnom, hogy felkészüljek egy olyan külvilági intézményre, mint például az ekumenikus iskolák Hainon. Természetesen, folytatta, hogy hova megyek és milyen oktatást választok, az érdeklődésemtől függ, amihez először egyetemre kell mennem, hogy egyáltalán rájöjjek, mi az, ami érdekelhet, mivel sem gyerekkori iskolázásom, sem a kastélybeli képzésem nem igazán nyújtott érdeklődési lehetőségeket. A számomra felkínált lehetőségek hihetetlenül korlátozottak voltak, és sem egy átlagos ember igényeit, sem társadalmam igényeit nem elégítették ki. Így a Nyitott Kapu Törvény ahelyett, hogy szabaddá tett volna, „elszívta a levegőt, és légüres térben hagyott”, mondta Noem, egy másik bolygóról származó költőt idézve. Teljesen megszédültem. – A Hagka Egyetem viszonylag közel van Rakedrhez – mondta Noem –, soha nem gondoltál rá, hogy jelentkezz? Még ha csak azért is, hogy elmenekülj a kastélyod rémségei elől?

Megráztam a fejem.

– Fassaw uraság mindig elpusztította a jelentkezési íveket, mikor megérkeztek irodájába. Ha bármelyikünk megpróbált volna jelentkezni…

– Megbüntettek volna. Megkínoztak volna, gondolom. Igen. Nos, azt a keveset figyelembe véve, amit egyetemeitekről tudok, azt hiszem, ott jobb életed lenne, mint itt, bár nem teljesen kellemes. Dolgoznod kell majd, és lesz helyed; de elhanyagoltnak és alárendeltnek fogod érezni magad. Még a magasan képzett, felvilágosult nőknek is nehezére esik a férfiakat szellemileg egyenrangú félként elfogadni. Hidd el, magam is megtapasztaltam. És mivel téged arra tanítottak a kastélyban, hogy versengj, hogy kitűnj, így lehet, nehezedre fog esni olyan emberek között lenni, akik vagy képtelennek találnak a kitűnőségre, vagy akik számára a versengés és a győzelem vagy veszteség teljesen érdektelenek. De kizárólag ott fogsz lélegzethez jutni.

Noem beajánlott engem azoknál a nőknél, akiket ismert a Hagka Egyetemről, és felvettek próbaidőre. Családom boldogan állta tandíjamat. Én voltam az első közülünk, aki egyetemre járt, és nagyon büszkék voltak rám.

Ahogy Noem megjósolta, nem volt mindig könnyű, de elég férfi járt oda ahhoz, hogy barátokra leljek, és ne bénítson meg az anyaház elszigeteltsége. Később felbátorodtam, és nő diákokkal is kötöttem barátságokat, akik közül sokan elfogulatlanok és barátságosak voltak. Harmadik évemben lassan és óvatosan szerelembe estem az egyikkel. Nem működött túl jól a dolog, és nem is tartott túl sokáig, de mindkettőnk számára felszabadító élmény volt; felszabadultunk a tévhit alól, hogy a közöttünk lévő kommunikáció és kapcsolat csak szexuális lehet, hogy egy felnőtt nő és férfi csak nemi szerveik útján tudnak egymással érintkezni. Emadr legalább annyira megvetette a bordélyok szakszerűségét, mint én, és szerelmeskedésünk mindig félénk és rövid volt. Igazi jelentősége nem a vágyak beteljesülés volt, hanem hogy bizonyítottuk egymás iránti bizalmunkat. Szenvedélyünket akkor engedtük igazán szabadon, mikor egymás mellett fekve beszélgettünk, elmeséltük egymásnak életünket, hogy éreztünk férfiak és nők iránt, és egymás és magunk iránt, hogy mik a rémálmaink, és hogy mik az álmaink. Vég nélkül beszélgettünk, olyan bensőséges viszony alakult ki közöttünk, melyet életem végéig éltetni és tisztelni fogok, két fiatal lélek bontogatta szárnyait, együtt repültünk, nem sokáig, de magasan. Az első repülés a legmagasabb.

Emadr kétszáz éve halott; Segrin maradt, beházasodott egy anyaházba, szült két gyereket, tanított a Hagkán, és hetven évesen meghalt. Jártam Hainon, az ekumenikus iskolákban, és később Werelen és Yeowen mobilként; feljegyzéseim itt véget érnek. Életem jegyzetét a kérvényhez írtam, hogy visszatérhessek Segrire, mint az Ekumen mobilja. Nagyon szeretnék saját népem között élni, megfejteni, hogy kik ők, most hogy legalább magamról tudom, bizonytalan bizonyossággal, hogy ki vagyok.

fordította Küry Miklós

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, novella

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon