Ha valaki már találkozott Colson Whitehead regényének hírével, elsőre talán meglepőnek érezheti a feltűnését az SFmag hasábjain – de ha hozzáteszem, hogy elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, illetve emellett jelölték a John W. Campbell-díjra és a Locus SF-re is, akkor már egyértelműbb, hogy A föld alatti vasút nagyon is számot tarthat a spekulatív fikcióval foglalkozó olvasók figyelmére is. Persze a díjak felsorolását itt még nem illendő abbahagyni, Whitehead ugyanis nagyon sikeres évet zárt: helyet kapott a Booker longlistjén, megkapta a Pulitzert és az Egyesült Államok Nemzeti Könyvdíját is…
De ennyi kitekintés után kanyarodjunk is vissza a regényre, pontosabban annak a science fictionhöz köthető vonulatára: Whitehead könyvében a címadó vasút tényleg létezik. Bizony, államokon keresztül egy vasútvonal húzódik a föld alatt, igazi gőzmozdonnyal és vagonnal, melyen keresztül rabszolgákat menekítenek a szabadabb területekre. A valóságban ilyen természetesen sosem létezett, az Underground Railroad inkább csak egy lazán kapcsolódó hálózat volt olyan emberekből szerveződve, akik együtt éreztek a rabszolgák ügyével, és megpróbáltak nekik segíteni az északi államokba vagy Kanadába jutni – ráadásul a mi világunkban a „keményvonalas” rabszolgatartó déli városokba nemigen ért el a „vasútvonal”.
Whiteheadnél viszont néhány szerencsésnek elképzelhető a menekülés. Cora, a georgiai gyapotszedő egy este különleges ajánlatot kap egy másik rabszolgától: ha kabalaként vele tart a szökésben, eljuthatnak a föld alatti vasút egy állomására, és onnan akár a szabadság felé. Cora végül belemegy, és ezzel kezdetét veszi az utazása: egymás után fedezi fel a környező államokat és ezzel együtt az ottani emberek viselkedését a rabszolgákkal. De vajon létezik-e egyáltalán olyan hely, ahol minden ember egyenlő és szabad?
A rövid leírásból talán már kiderül, hogy bár kétségkívül egyfajta alternatív történelemről van szó, azért Whitehead regényében közel sem ez a hangsúlyos. (Olyannyira nem, hogy a koncepció egyik rejtélyét adó kérdésre – ki építette a vasutat, hogy lehetséges egyáltalán megépíteni – nem is születik egyértelmű válasz.) Érdemesebb tehát a szépirodalom felől közelíteni a könyvhöz, mintsem a science fiction irányából, viszont ez csak a felszínre van hatással: a mélyben ettől függetlenül egy nagyon is letaglózó történet rejlik.
Engem már rögtön a szerkezete megfogott: a hosszabb fejezetek adják a cselekmény gerincét (a címük ráadásul az adott állam neve, ahol Cora éppen jár), míg közöttük, alig pár oldalas szövegekben a regény egy-egy mellékszereplőjének életébe tekinthetünk be. Utóbbiak olykor tényleg önálló novellának is beillenének, annyira hatásosak és komplexek, bár szerintem akadt köztük felesleges és egyébként nem sokat mondó is – ezeknél kicsit az az érzés kerülgetett, hogy csak azért kerültek bele a könyvbe, mert a koncepció rákényszerítette a szerzőt. (Viszont még a kevésbé izgalmasak esetén is nagyon jól eltalált a narrátor nyelve: Gy. Horváth László remek munkát végzett Whitehead még éppen nem lírai, de azért nagyon is szép prózájának fordításakor.)
Egyébként egyes cselekményfejezeteknél is olyan érzésem volt, mintha önálló novellákat-kisregényeket olvasnék – izgalmas élmény felfedezni, hogy Corán keresztül Whitehead miként mutatja be az egyes államokat és az ottani berendezkedést, milyen eltérések és hasonlóságok mutatkoznak egymástól pár kilométerre lévő városok hozzáállásában is (mintha nem is egy országban járnánk…). Whitehead meglehetősen plasztikus, átélhető képet rajzol szinte minden esetben, Cora „kötelező” szenvedéseit egyáltalán nem szórakoztató végigkövetni.
Cora úgy lopózik be a szívünkbe, hogy látszólag semmi sem indokolja igazán. Tragikus fiatalkora annyira nem különleges, hogy megragadjon, viszont van valami ellenállhatatlan a visszahúzódó, kissé gúnyos, végtelenül kitartó és makacs figurájában, ami miatt az ember újra és újra vissza szeretne térni a regényhez. Whitehead remekül érzékelteti, milyen lehetett úgy felnőni, hogy az embernek minden szavát meg kell válogatnia, hogy nem tehet vagy mondhat semmit a fehérek előtt, ami nem a tőle elvárt viselkedés – egyszerűen szívet melengető, amikor először látjuk Corát kiszakadni az embertelen gazdák uralma alól, és szabadabban tud kibontakozni. Viszont látványos a mélyben megbújó düh is: a gyűlölet az őt elnyomók ellen, amiből szinte kimeríthetetlen csökönyössége származik.
Mégis, ezzel együtt sem tudnám azt mondani, hogy túlságosan eredeti vagy újító dolgokra lenne érdemes számítani a cselekményt vagy a karaktereket illetően. A föld alatti vasút, ha eltekintünk a külsőségektől, szinte minden mozzanatában ismerős lehet. Tökéletesen hozza azt, amit egy hamisítatlan amerikai, történelmi nagyregényről képzelek ebben a történelmi kontextusban: egy rabszolga megható és kalandos életútja, társadalmi körkép a 19. század első feléről, elmélkedés a szabadságról, mindez számtalan fájdalmas jelenettel fűszerezve a rabszolgaság igazi természetét illetően, pont azokkal az alakokkal előadva, akiket látatlanban megneveznénk. Whitehead persze rendkívül profin, szerethetően tálalja ezt az egyveleget, mégsem érzem, hogy igazán meg tudna szólítani.
Talán nem vagyok elég amerikai hozzá, vagy legalábbis teljesen más a viszonyom a színesbőrű rabszolgákhoz, mint egy amerikainak. Talán túl sok elődje van Whiteheadnek, akik minderről már meséltek. Talán csak nekem túl magas a ingerküszöbön az erőszakkal kapcsolatban, annyi mindenről olvastam már korábban. Akárhogy is, emiatt sokkal inkább értékeltem, mintsem éreztem ezt a könyvet.
A föld alatti vasút szerintem tipikusan olyan regény, hogy óriási élmény, akár kedvenc is lehet annak, aki érez magában némi érdeklődést a rabszolgaság-szabadság témaköre iránt. Ehhez képest engem sokkal jobban lekötöttek azok az részek, melyek legalább kicsit kilendítik a regényt a szokványos formából – már csak ezek miatt is megéri az olvasást. Sőt, bátorítanám a sci-fi olvasókat is, hogy vágjanak bele Colson Whitehead alternatív történelmi elemekkel fűszerezett regényébe, mert talán nem olyan, mint amire számítanának, de ettől még szerintem egy igazán értékes és fontos könyvet foghatnak a kezükbe.
(The Underground Railroad, fordította Gy. Horváth László, kiadta a 21. Század Kiadó 2017-ben 336 oldalon és 3990 Ft-os áron.)
Hozzászólások
[Dominik további írásai]
Whitehead első könyvét, az Intuitionistet is érdemes elolvasni. Egészen zavarbaejtően más könyv. Scifi is, meg szépirodalom is meg ki tudja még mi, ha már skatulyázni akarunk.