SFmag

A novella eredetileg a Black Aether magazin 2016/3. számában jelent meg. Illusztrálta: Juhász Ernő.

 

Farkas Balázs:
EMBERTEST

Tabán Péternek jó napja van.

Ott áll a házban, amit megörökölt. Bámulja a penészes falak között roskadozó könyvespolcokat. A bevetetlen ágyat. A pókhálós plafont, a kinyithatatlan ablakokat.

Később fel-alá járkál a konyhában. Érzi a megromlott ételek szagát, a mosogatószer szagát, a halál szagát.

Fel-le kapcsolgatja a villanyokat, hogy megnézze, működnek-e. Az öregasszonyra gondol, aki itt élt, és akinek a nevét egészen a múlt heti hagyatéki értesítésig nem is hallotta.

Próbálja feldolgozni, hogy alig huszonhat évesen már saját háza van, amit akár el is adhat, ha úgy tartja kedve. Akár ki is költözhetne ide a városból. Takaros, szép kis falu ez. Rengeteg lehetősége van.

Nem ért az épületekhez, de azért megkopogtatja a falakat, megszorongatja az ajtófélfákat, ide-oda lengeti az ajtókat. Jó ház. Nem nagy, lesz vele munka, de egyáltalán nem rossz. Eltűnődik ezen.

Aztán kilép a hátsó udvarra, megnézi a kihasználatlan ólakat, a gondozatlan kertet. Már majdnem elhatározza, hogy lassan hazamegy, amikor a kis fészerben végül rátalál az embertestre.

Ettől a pillanattól kezdve ez az egyetlen dolog az életében, aminek értelme van.

 

* * *

 

A polgármesteri hivatalban a nő lassan gépel, elviselhetetlenül lassan.

– Még egyszer a nevét… Tabán… Péter?

– Igen.

Idegesen pillant hátra. Az ablakon át az utcára.

Ott van az autóban. Az embertest.

Letakarva egy pokróccal, a hátsó ülésen. Ott van. Már az övé, ő találta. Mikor mehet már el innen végre?

– Anyja neve?

A kérdéseket türelmetlenül válaszolja meg. Ez az egész hirtelen egyáltalán nem számít már. Az örökölt ház sem. Ő maga sem számít már. Az adatai sem. Már nincs értelme.

Az embertest ott van a kocsijában.

Miközben a nő elmondja neki a teendőket, Péter az ujján tépkedi a bőrdarabokat, lába önkéntelenül mozog, tekintete ide-oda jár, teljesen leizzad.

Elengedhetnék már. Mégis mire jó ez az egész? Most már dolga van. Most már feladata van. Egyszerűen nem hagyhatja magára az embertestet.

– A rohadt életbe már! – fakad ki.

A nő felnéz a monitorról, a szemüvege fölött.– Hogy mondja?

– Semmi, csak… eszembe jutott, hogy… nekem lenne egy kis…

A nő legyint.

– Ne tessék aggódni, meg is vagyunk, a többit meg kipostázzuk. Fel is hívhat, tudja a számomat, közben beszélek majd a polgármesterrel is, ha esetleg úgy dönt, hogy ide költözne majd… valamikor.

A nő mintha megijedt volna. A szavain nem érződik, csak a tekintetén. Most már rajta is látszik, hogy túl akar esni ezen az egészen.

– Aha. Akkor mehetek?

A nő vállat von.

– Persze, miért is ne.Miközben Péter egyre sietősebben távolodik a hivataltól, és közeledik az autója felé, határozott mozdulattal kapja elő a mobiltelefonját, és hívja barátnőjét, Krisztinát.

– Ma mégse gyere át – mondja. – Sajnos kicsit több lesz a papírmunka… sajnálom, tényleg, de legalább megvan a ház.

– Rendben – mondja Krisztina. – Mesélj, szép ház?

– Szép, szép… de tényleg, majd holnap beszélünk, majd mindent elmondok. Most sietek, puszi.

– Puszi.

Megmagyarázhatatlan idegesség telepedik rá a beszélgetés közben. Amikor végre a zsebébe süllyeszti a telefont, és bevágódik a volán mögé, lassan megnyugszik. Kifújja a levegőt.

Aztán lassan megfordul, tekintetét a hátsó ülésre szegezi. A pokróc alatt az embertest időnként lomhán, erőtlenül megmozdul, de ennél többre nem képes.

– Megyünk – mondja Péter. Végignéz a pokrócon, megnyalja a száját. – Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

 

* * *

 

Némi trükközésre van szükség, hogy az embertestet úgy vigye fel az albérletbe, hogy senki se vegye észre. Nem túl nagy ahhoz, hogy ne bírja el, de talán kicsivel nehezebb, mint amire számított. Még mindig le van takarva, de mintha most mozgékonyabb lenne.

Péter a lépcsőt választja, csak két emeletet kell sétálnia.

Rettenetes előérzet keríti hatalmába, hogy valaki meglátja majd, és megkérdezi, mit cipel. Mégis mit mondana? Vagy még rosszabb: az a valaki el akarná venni az embertestet.

Tabán Péter életében először érzi úgy, hogy meg tudna ölni valakit. Ha valaki megállítaná… ha valaki most rákérdezne…

Mielőtt a gondolatmenetet befejezhetné, meg is érkezik az ajtóhoz. Szerencsétlenkedik a kulccsal. Hangokat hall a folyósó túloldaláról. Odanéz, senkit nem lát.

Egy másik ajtóban most kulcs zörög, egy reteszt húznak el.

Az embertestet nem láthatja meg senki.

Fél karjával magához szorítja, mint egy kisgyereket, miközben a másik kezével a zárral bajlódik.

Ajtó nyílik.

Péter nem tudja megmondani, hol van most. Szédül. Tekintete elhomályosodik.

– Nem – nyögi.

Nekinyomakodik az ajtónak. Az lazán enged.

– Te jó ég. Te jó ég. Te jó ég.

Emberfeletti sebességgel lép be a lakásba, majd zárja be az ajtót maga mögött. A kulcsot ledobja valahová. A szobába szalad, az ágyhoz. Le sem veszi a cipőjét.

Ha ezt a barátnője látná… ha ezt az anyja látná…

De nem látja senki. Nem láthatja meg senki.

Egyenesen a szobájába, az ágyhoz siet, leteszi az embertestet, és lerántja róla a pokrócot.

– Itthon vagyunk – motyogja. – Itthon vagyunk. Semmi gond. Minden rendben lesz.

Most látja először igazán jól az embertestet. Eddig nem is figyelte meg, nem is gondolkozott rajta.

Az embertest gyönyörű. Péter erről meg van győződve.

Így tökéletes. Lába nincs, csípője alatt semmi, de hát van, ki elvigye, ha kell. Bőre tiszta, sima, akár az újszülötté, a csípő csonkja fölött következik a torzó, köldök és mellbimbó nélkül. Azt meg nem mondja senki, hogy férfi vagy nő, ennyire egyszerű: ez ember, minden bizonnyal ember, annak prototípusa, annak legtökéletesebb, legtisztább teste. Két karja könyéknél csonkban végződik, de minek a kéz, ha van segítő? És a fej, tökéletes, szabályos, ovális forma, amelyet nem torzít el sem haj, sem szőr, sem arc. Az egészet bőr fedi, gyönyörű, sima, csodálatos bőr.

Embertest.

Fejét ide-oda mozgatja. Ahol az arcának kellene lennie, azt lassan Péter felé fordítja. Ha lenne szeme, egyenesen rá szegezné.

Szomjas, gondolja Péter, hogy erre miért nem gondoltam előbb! Hiszen ki tudja, mennyi ideje feküdt ott elhagyottan a fészerben!

Vízért szalad. Nem gondolkozik. Siet, nem akarja hosszú időre magára hagyni az embertestet. Egy pohár vízzel tér vissza.

Megáll ott az ágy szélén, nézi az embertestet. Mégis mit kell tennie?

De hiszen tudja. Mindig is tudta.

Letérdel az ágy mellé, ujjait a pohárba mártja, majd vizes kezével az embertest arctalan fejét simogatja. Nedvesen csillog a víz a tiszta, sima bőrön.

Az embertest mohón forgatja ide-oda a fejét.

– Igen – mondja Péter.

Újra belemártja a kezét a pohárba, ezúttal a test maradék bőrfelületére viszi fel a folyadékot. Az embertest mozog, az izmok a bőr alatt megfeszülnek.

– Lassan… lassan… jó.

Péter észre sem veszi, hogy a saját szája nyitva marad, és apró nyálcsík jelenik meg a sarkában.

– Jó.

Simogatja a testet a vízzel.

Váratlanul az arctalan arc mögül tompa és erőtlen nyögés hallatszik.

– Elmondod a titkaid – suttogja reménykedve Péter.

Az embertest ezután elmondja a titkait.

 

* * *

Tabán Péternek rossz napja van.

Közel hét órája ül az autókereskedés irodájában, csinálja a táblázatokat, izzad, reméli, hogy a főnöke nem nyit be még egyszer.

Ma reggel elkésett, majdnem be sem jött. Az első órákban szédülten kóválygott, rámorgott az emberekre, erre inkább elzavarták ide, hogy a gépen dolgozzon. Azóta ezt csinálja.

Eddig nem tűnt valóságosnak ez a hely, most kezdenek a vonalak határozottabbak lenni, az ajtó, az asztal, a szék, ezek ténylegesen itt vannak, meg lehet őket érinteni. Mégiscsak ez a munkahelye, itt keresi meg a pénzt.

Nem érti, mi történik. Miért is volt olyan nehéz elszakadni otthonról?

Most eszébe jut. Az embertest.

Összezavarodik. Az megtörtént? Lehetetlen.

Tűnődik. Ugyan micsoda ostobaság ez? Létezik ilyen? És ha létezik ilyen, ugyan miért vinné haza egy testet, miért gondozgatná, miért ne tudna tőle elszakadni?

Ideges lesz.

Gusztustalan vagyok, gondolja. Soha, soha többé! Meg kell szabadulnom tőle.

Megcsörren a telefonja.

Akkorát ugrik a székében, hogy majdnem szívrohamot kap.

– Mi az? – kiált bele.

– Fú, jól van, nem tudtam, hogy nem szabad hívni.

Péter a kezébe temeti az arcát. Megtörli a homlokát.

– Krisztina… ne haragudj, kicsit stresszes napom van.

– Hát jó – mondja a barátnője. – Csak azt akartam kérdezni, hogy esetleg akkor ma már találkozunk, nem? Gondolom, elintézted a dolgaidat.

– Hm? Ja, ja… igen.

– Mikor menjek át?

Péter megrémül.

Az embertest még mindig ott hever az ágyán. Próbálja felidézni, mi történt tegnap este, de az egész zavaros. Az utolsó megfogható emléke az, hogy kilép az örökölt házból az udvarra. Aztán…

– Nem, ne gyere át – motyogja Péter.

– Mi?

– Ja nem, csak… hadd menjek én most. Történt egy kis… hát nem tudom, összevizeztem mindent… véletlenül.

– Mi?

– Mindegy, majd… elmondom, de mehetnénk ma hozzád? Közelebb van, jobb lenne… jobb lenne, ha minél előbb találkoznánk, szükségem van rád.

– Aha. Hát jó, de nagyon remélem, hogy ez a ház megoldja az összeköltözés kérdését végre. Várlak, ha végeztél.

– Rendben. Szer…

Csend.

Péter a telefont bámulja.

Az asztal hullámzani kezd. A felülete mintha nedves lenne.

Péter behunyja a szemét.

 

* * *

 

Úgy néz körül Krisztina lakásában, mintha életében először járna itt. Benéz mindenhová, mintha attól tartana, hogy valaki elbújt itt.

Vacsoráznak.

Elterülnek a kanapén, filmet néznek.

Péter úgy érzi, az egész hamis. Csak úgy meg van rendezve. Próbálja felidézni, hogy kicsoda ő maga, kicsoda Krisztina, mi is ez a hely, mi is volt az a dolog az örökölt házzal. Időnként megérinti a saját arcát.

– Tényleg elég stresszes napod lehetett – mondja a film után Krisztina.

– Hát… csak tudod, hirtelen jött minden. Furcsa ez az egész. Mégis milyen ember vagyok, hogy nem tudok a rokonaimról? Mármint, hogy teljesen semmit.

– Nem kell ezen agyalni. Kaptál egy házat, na bumm, örülj.

Krisztina mosolyog. Péter reméli, hogy ő is mosolyog, de már nem tudja megmondani.

Elpakolnak.

Miközben Krisztina valamit tesz-vesz a konyhában, Péter észreveszi, hogy teljesen más az időérzékelése, és ezt még csak meg sem tudja magyarázni emberi kifejezésekkel. Nem gyorsulnak-lassulnak a dolgok, hanem teljesen kifordulnak magukból. A dolgok történnek, de tőle függetlenül, rajta keresztül.

Mintha évekig bámulná azt a lótuszvirágot ábrázoló képet a falon.

A következő pillanatban pedig már pezsgőznek.

– Ezt… gondoltam, ezzel ünnepelünk.

Péter tűnődik. Ezt azelőtt mondta Krisztina, hogy kibontotta a pezsgőt, vagy csak ezután fogja mondani?

Az alkohol szerencsére tompítja ezeket az érzéseket.

Összebújnak. Levetkőznek.

Szeretkeznek.

A lány bőre sima…

Sima.

Tökéletlen, hamis, nem olyan jó.

Az embertestre gondol. Hirtelen nem tud nem rá gondolni.

Péter és Krisztina egymás mellett fekszenek, mindketten a plafont bámulják.

– Sajnálom – mondja Péter. – Én…

– Semmi gond – mondja Krisztina.

 

* * *

 

Tabán Péter az ágya mellett térdel, könnyeivel küszködve nézi az embertestet. Nézi az arctalan fejét.

– Én nem gondolkodtam – nyöszörgi. – Annyira sajnálom, többet… többet nem találkozom vele! Sajnálom, többet nem hagylak magadra!

Éjjel ért haza, lassan hajnali négy. Hamarosan mennie kell dolgozni. A főnökére gondol, az autókra, a táblázatokra…

Az embertest megfeszül.

Péter felsikolt.

– Nem! Nem olyan fontos! Nem kell elmennem! Az nem számít, a munkahelyem… nem!

Ezután a szavai érthetetlenné válnak a sírástól, csak hajol ott az embertest fölé, nyitott szájjal, csukott szemmel, rázkódva, folyik a nyála, a könnye, levegőt sem kap, görcsösen zokog, mint egy kisgyerek.

– Neharagudj, nehaara…

A könnyei és a nyála az embertest bőrére csöppennek. Az izmok ismét megfeszülnek. Az embertest a fejét forgatja. Mély morgás hallatszik.

– Igen – mondja Péter.

Még hüppög, de megtörli a szemét, zsebében turkál, elővesz egy zsebkendőt, belefújja az orrát, majd összegyűri és eldobja a szoba sarkába.

– Igen, most már figyelek. Most már figyelek.

Az embertest nyugalmi állapotba kerül. Egyenesen fekszik. Békesség árad belőle. Gyönyörű, felfoghatatlanul gyönyörű. Az arc helyén feszülő bőr mintha puhábbá válna.

– Mutasd meg nekem – suttogja Péter. – Mutasd meg.

Vékony rés jelenik meg ott, ahol az embertest szájának kellene lennie. Ez is egyfajta száj: kezdetleges, ajaktalan, mögötte az űr.

– Mind a csillagok gyermekei vagyunk – motyogja Péter. – Semmi nem számít. Jelentéktelen vagyok.

Az embertest szája egyre szélesebbre nyílik, mintha őrülten vigyorogna.

Hirtelen egy nyelv csúcsa jelenik meg a sarkában, óvatosan bújik ki az arctalan fejből, majd kicsúszik, mint egy mérgező kígyó, leér egészen az embertest fejének az álláig.

Péter megbabonázva nézi a történéseket.

– Elmondod a titkaid – suttogja.

Az embertest mély torokhangon morog, nyög.

Péter előrenyúl, megérinti a nyelvet. Az ide-oda ficánkol. Nyála elzsibbasztja Péter ujjait.

Nincs szüksége az ujjaira, nincs szüksége a kezére, mert…

A sötétség szinte azonnal bekövetkezik. Csak távoli csillagok, univerzumok pislákoló fényei. Elmondják az embertest eredetét.

Mutasd meg, visszhangzik Péter gondolata az űrben. Mutasd meg.

Az embertest megteszi.

Olyan helyeket, időket mutat, amelyeket a kozmosz már régen elfeledett, felfoghatatlan mértannal írt világokat, titáni templomokat, pusztuló bolygók izzó napjait, fémes temetőket, nyálkás zuhatagokat, fákhoz imádkozó embertesteket.

Tabán Péter minden univerzum legboldogabb embere.

 

* * *

 

A következő hetekben lassan mindenkivel megszakítja a kapcsolatot.

Eleinte hazudozik, mindenféle kifogásokat talál ki. Anyjának megígéri, hogy majd következő hónapban meglátogatja. Barátnőjének és főnökének is azt mondja, hogy beteg.

Aztán már nem fáradozik ezzel sem.

Pár nap múlva Krisztina szakít vele.

Aztán többször felhívják a munkahelyéről, hogy ki fogják rúgni.

Ezekre alig emlékszik. Nem tudja felidézni, hogyan is történtek ezek. Azt annál inkább, hogy mindig ugyanazt válaszolja.

Nem érdekel.

Időnként persze mégis érdekli. Azon kapja magát, hogy tűnődik. Véget vethetne ennek a dolognak. Hiszen semmi értelme. Bármikor itt hagyhatná az embertestet. Kiszakadhatna a bűvöletéből. Rendbe tehetné az életét. Még nem késő.

Aztán mindig rájön.

Minek.

Az embertest megmutatta, hogy ez a világ, ez az élet… ez semmi. Ugyan minek menne vissza?

És mégis, ezek a tűnődések a révedés különös, ritka, éber pillanataiban jönnek, és illannak is el. Amíg elmegy a boltba, amíg elhozza a dolgokat, amire az embertestnek és neki szüksége van. Ha elég messze megy, megkérdőjelezi a dolgot. De nem sokáig.

Hiszen az embertest ott van, számít rá. Ennél fontosabb dolog nincs a világon.

A következő alkalommal, amikor lemegy a boltba, megcsörren a telefonja. A polgármesteri hivatalból hívják. Ettől egy kicsit mégis kizökken.

– Milyen papírok? – értetlenkedik.

– Nem kapta meg? – kérdezi a nő.

Mintha hosszú álomból ébredne. A füléhez szorítja a telefont. Másik kezében ott a bevásárlószatyor. Körülnéz. Épp hazafelé tart. Haza a…

Mit keresek én itt?

– Halló?

Telefon.

– I… igen. Azt hiszem, megkaptam őket. Emlékszem a… emlékszem a postásra.

– Rendben, remek, Tabán úr, de szeretném, ha megértené, hogy fontos lenne visszaküldeni őket aláírva, hogy tudjunk továbbhaladni. Bement a földhivatalba?

Földhivatal.

Péter megnyalja a száját.

Nyál.

– Még nem – mondja.

Hosszú sóhajt hall a telefonban.

– Be tudna valamikor jönni? – kérdezi a nő.

– Nem hiszem – nyöszörgi Péter.

– Mi?

– Megpróbálok. Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Tudna mesélni nekem a ház előző tulajdonosáról? Hogy mi történt vele?

– Kántor asszony? Nem is tudom. A fia eltűnt. Ott lakott vele. Sokat veszekedtek. Én nem tudom, miután a fiú lelépett, nem sokat mutatkozott. Az asszony meg… végelgyengülés, azt mondták. A fiút eltűntnek nyilvánították, ezért a rokoni ágon az ő testvére és a maga…

– Jó, az… azt tudom. Azt hiszem. Felfogtam. Mit mondott, menjek oda?

– Igen, jó lenne, ha alá tudna írni néhány…

– Akkor megyek – mondja Péter.

Kinyomja a telefont.

Ott áll a szatyorral a kezében.

Nem.

Haza kell mennie. Mindenképpen. Ott van az autó kulcsa is.

Tétován megfordul.

– Vagy arra indulok – mondja. – Minél messzebb.

Egy család sétál el mellette, ránéznek, majd sietősen továbbhaladnak.

– Ja igen, magamban beszélek – motyogja. – Meg nem is fürödtem, tényleg, már néhány…

Rádöbben.

– Atyaég – motyogja. – Mit csinálok én?

Nem. Véget kell vetni ennek.

Soha többé.

– Soha többé – mondja ki.

 

* * *

Nem emlékszik, hogyan kerül vissza az ágy mellé.

Nem érdekli.

Simogatja az embertestet.

– Semmi gond. Nem lesz semmi gond.

A test mintha ernyedtebb lenne a szokásosnál. A bőr szürkésebb.

– Kevés, amit nyújthatok neked. Nagyon kevés.

A nyelv az embertest szájában bágyadtan tapogatózik az ajaktalan rés körül.

Az idő kifordul magából.

Révedés.

Ki tudja, mikor történik ez, vagy mióta, de valaki nyomkodja a csengőt.

Tabán Péter alig bír felállni. Úgy érzi, a világ összes valaha élt emberének minden álmossága nyomja őt. Kicsoszog az ajtóhoz.

Kinyitja.

Az a nő az. A polgármesteri hivatalból.

Nem a főnöke, nem az anyja, nem a volt barátnője.

Csak valaki, akivel eddig életében egyszer találkozott.

Hát ennyit érek.

A nő épp köszönne, de fintorog, amint Péterre néz. Talán mert megérzi a szagát.

– Mi van? – morogja Péter.

– Emlékszik rám? Sallai Bianka vagyok, a zalarévi polgármesteri hivatalból?

– Ezt kérdezi?

– Mondom.

Péter vállat von.

– Hát maga sohasem mutatkozott be nekem, úgyhogy mit tudom én.

Sallai Bianka türelmetlenül sóhajt.

– Márpedig ezeket a papírokat most aláírjuk, aztán elmegyünk együtt a közjegyzőhöz és a földhivatalba is. Le kell zárnunk a negyedéves ügyeket. Egyszerűen nem tudunk várni. Soha nem volt erre példa, hogy kimenjek valakihez, úgyhogy legyen hálás.

– Oké. Be akar jönni?

– Szándékozom.

És bemegy, leül a konyhaasztalhoz.

Péter kezd rádöbbenni, hogy micsoda rendetlenség van itt. Edények a mosogatóban, a szemetes is tele van.

A nő folyamatosan fecseg.

– Mert amúgy az egész járás hozzánk tartozik, nem csak Zalarév, ott van Hétvár, Galóca, Sáratád, Zalaszentandrás, meg ezek, egyszerűen nem bírjuk már a papírmunkát. Kinyitná az ablakot? Kicsit szellőztethetne igazán.

Péter nézi a nőt, most nézi meg először igazán. Kicsit megtestesedett a sok ülőmunkától, arca szép, a gyűrűje arra utal, hogy házas. Haját valamivel hullámossá tette, de nem sminkel.

Péter kinyitja az ablakot.

Írják alá a papírokat, amikor hirtelen a hálószobából éles, hörgő kiáltás hallatszik. Semmire nem hasonlít, amolyan rémes, fojtott kecskehang.

Mindketten megmerevednek.

– Hát ez mi? – kérdezi hirtelen Bianka.

– Semmi – mondja Péter.

És megint. Talán még hangosabban, mint az előbb.

Péter lehunyja a szemét.

Nem.

– Megengedi, hogy…

– Nem! – Péter teljes erővel az asztalra csap. A nő megremeg. – Nem a maga dolga.

Bianka összeszorítja a száját. Hátratolja magát a székével együtt.

– Ne haragudjon, de ez nekem nagyon gyanús, amit itt maga csinál…

Feláll, és elindul a szoba felé.

Péter a fejét rázza, felpattan, fel-alá lépeget a konyhában.

– Nem, nem, nem – mogyogja. – Azt nem szabad, azt nem láthatja meg.

Bianka lassan araszol a hálószoba felé. Bekiabál:

– Halló? Van itt valaki? Segítek magán, válaszoljon!

– Nem – morog Péter.

A konyhapultra pillant. A kenyérszeletelő késre. A nő közben befordul a hálószobába, eltűnik.

Néhány másodperc telik el, majd a nő a szobában megszólal:

– Jóságos ég… jóságos ég…

Péter nem igazán gondolkozik, az idő pedig ismét összezavarodik. Most ott áll a vergődő, sikoltozó nő mögött, a haját szorítja, fejét hátrafeszíti, hogy a nyaka szabadon, csupaszon feszüljön az embertest felett.

Pont így, pont így kell.

Csak egy mozdulat.

A vér mindent beborít.

Mindent.

Világokat, univerzumokat.

Az embertesten szaporán nyílnak a rések, a mellkasán, a vállán, a fején, mindenhol. És mindenhonnan sikamlós, fürge nyelvek bújnak ki.

Nyalakodnak.

Zabálnak.

Péter elengedi a nő testét, jobb kezével pedig leengedi a kést.

Csak bámul maga elé, nézi az ágyat, a nyelvek erdejét. Mohón isszák, lefetyelik a vért.

– Ja igen, Sallai Bianka – mondja Péter. – Azt hiszem… azt hiszem, igaza van.

A vér be sem issza magát az ágyneműbe, a szőnyegekbe… egyszerűen eltűnik Tabán Péter szeme elől. Cseppről cseppre.

– Igaza van, igaza van – mondja Péter. – Hamarosan el kell mennünk.

Mielőtt a szoba megszűnik, és a kozmosz legrejtettebb, legpokolibb tájképei töltik meg a valóságot, és mielőtt elragadja a minden eddiginél riasztóbb révedés, Tabán Péter még egyszer kimondja:

– El kell mennünk ahhoz a házhoz!

 

* * *

Az embertest földöntúli hangon visít a hátsó ülésen. Mint egy malac, akit éppen leölnek.

– Nem érdekel! – morogja Péter.

Ennyi volt. Most aztán megmutatta az igazi valóját! A nyomorék!

– Többet nem versz át! Soha többé!

Padlógázzal hasítanak Zala megye erdőségei közt az éjszakában. Péter szinte megrészegül az éberségtől, a tisztánlátástól.

– Elbasztam az életemet! És te mit adtál? A nagy semmit! Az egész hazugság volt! Az egész egy nagy, kibaszott hazugság!

Az idomtalan rém ott a hátsó ülésen folyamatosan vergődik kövérre duzzadt, ormótlan csápjain. Rémes, szaggatott, öklendező hangok szakítják meg a visítását.

– Úgy! Fulladj meg!

Hamarosan megérkeznek ahhoz a házhoz, ahol ez az egész elkezdődött.

Hiszen már az övé. Papíron is, ha ez egyáltalán számít valamit. Csak az övé a ház.

És az övé a Kapu is.

 

* * *

 

Az embertest, vagy micsoda az egyáltalán, már teljesen kifordult magából. Egy időre teleette magát. Nem kell már neki semmi.

Nem kell neki Tabán Péter.

Most fordul a dolog.

Tabán Péternek kell a lény.

Befékez a ház előtt, kiszáll, felrántja a hátsó ajtót, és az egyik verdeső csápjánál fogva húzza ki a lényt az autóból.

Az csak sikoltozik ezer szájával, valószínűleg felveri hangoskodásával az egész falut.

Péter elvonszolja a bejárati ajtóig, majd teljes erejével belerúg, így juttatja be.

– Elegem van belőled! – kiáltja. – Telezabáltad magad! Most semmivel nem tudsz megfogni! Most én fogtalak meg! Mutasd!

Kutyák ugatnak a szomszédságban.

– MUTASD!

Teljes erejével fogja meg az egyik csápot. Ujjai belemélyednek a nyálkás húsba.

Rángatja beljebb a házba.

Bezárja maga mögött az ajtót. Kulcsra. Kezét a ruhájába törli. Zaklatottan kapcsolgatja a villanyokat a házban.

– Hol van, hm? Hol van? Meg fogom találni, te nyomorult hazug féreg!

Felrántja a szekrények ajtaját, benéz a spájzba, az asztalok alá.

Ezután benyit a konyhába, kirántja a fiókokat. Az egyiknél megtorpan. Nyitott szájjal bámulja a tartalmát.

– Nocsak.

Nem evőeszközöket talál. A fiókban idegen, furcsa dolgok hevernek. Apró figurák.

Füzetek, papírok.

Egy könyv. Címe tisztán kivehető. De praestigiis daemonum. Majd egy másik. Ezen elkopott a felirat. Csak annyi látszik, hogy HSAN. És egy római V-ös.

Felkapja őket, dobálja ki egyenként a lény elé az előszobába.

– Ez mi? Hm? És ez? Mik ezek? Hm? Szerinted emberek ilyenekkel foglalkoznak? Szerinted normális emberek ilyesmivel foglalkoznak?

Normális emberek.

Alig tudja felidézni, milyen is egy normális ember. Most mégis tisztul a tudata, egyre több dolgot tud felidézni az elmúlt napokból. Új emlékek: rádöbben, hogy ő igenis többször találkozott Krisztinával, a főnökével, az anyjával.

Emlékezett, milyen dolgokat mondott nekik. Nem is az ő szavai voltak.

Egy pillanatra megszédül, megtámaszkodik az ajtófélfában, kibotorkál az előszobába. Új erőre kap.

Megáll a lény előtt, ráüvölt:

– Okádnom kell tőled! Hallod? Gusztustalan, rohadék féreg, tönkretetted az életemet! Akkor már legyen értelme! HOL VAN?

A lény erőtlenül vinnyog. Szánalmas.

A kutyák őrülten ugatnak odakint.

– Értem jönnek, igaz? – nyögi Péter. – Kihívják a rendőröket. Most majd mindenért el kell számolnom.

A homlokát dörgöli. Riadtan pillant körbe.

– Hiszen én nem is a házban találtalak téged – mondja aztán. – Már tudom, hol a Kapu. Tudom, honnan jöttél. Hiszen te járni sem tudsz.

 

* * *

 

Bevonszolja a lényt a kis fészerbe. Ahol eredetileg találta.

A távolban mintha szirénaszót hallana, de nem figyel rá. Talán csak képzelődik. Még van ideje.

– Mutasd – mondja. – Na gyerünk. Itt vagyunk, nem?

A falat tapogatja, kapcsolót keres. Amint megtalálja, felkattintja a villanyt.

Éppen csak nem fény villan, hanem a valóság szűnik meg.

A lény megmutatja.

A fészer falai elszállnak az űr sötétjébe. Annak komor, fekete textúráján lilás szimbólumok jelennek meg, milliárd és milliárd, akár a csillagok.

– Szóval ez az a hely – bólogat értően Péter.

Nem meri bevallani magának, hogy valójában nem ért semmit.

A lény hirtelen elgördül mellőle, és eddig nem látott energiával csúszik arrébb, majd iszkol el a sötétségbe kövér, megtépázott csápjain.

– Hé! HÉ!

A ragyogó szimbólumok ezután egyenként hunynak ki, akár a csillagok az idők végezetén.

Csak a sötétség marad. Péter megrémül, tanácstalanul nézeget, mit is tehetne.

Egyetlen apró fénypont marad csak a széles sötétségben.

Tabán Pétert hívogatja.

– Igen – suttogja.

Rohanni kezd. Kinyújtott kézzel.

De rohanása lassul, amikor észreveszi, hogy térdig gázol a vízben.

 

* * *

 

„Eképpen az embertestet betolakodónak tartják, mivel nem része a teremtésnek, a világ pillérei nem bírják el, és így nem léphetett volna be a tóba, amely minden élet eredete. A démonok is értetlenül állnak előttünk, hogy merünk mi látni, járni, alkotni e síkon, csak a lótusz kegyességét reméljük. Hogy a magasabb rendű tudás és a kozmosz igazi nagyságát elrejtették előttünk, irgalmas cselekedet volt, Tindalos bölcsessége.”

 

Hszan Ötödik Rejtett Könyvéből

 

* * *

Tabán Péter a fénylő lótusz elé járul, ahol végre megtanulja az univerzum minden titkát.

Megpillantja az idők születését, a mindenség pusztulását, megtapasztalja az entrópia minden árnyalatát, leéli emberi életek milliárdjait, látja a civilizációk felemelkedését és pusztulását.

Magához öleli az időt, a teret, annak rémületes istenségeit, és eggyé válik velük.

Halhatatlanná, örökkévalóvá.

Megérinti a lótuszt.

Végtelen boldogságot érez.

Aztán rádöbben, hogy az egész csak egy pillanat volt.

Átverés.

Kinyitná a szemét, hogy meggyőződjön a helyzetéről, de rádöbben: többé nincs szeme. Ugyan minek kellenek szemek annak, aki látta a világmindenség minden titkát?

Felállna, hogy meneküljön, de elbukik: többé nincs lába. Ugyan hová menne az, aki bejárta az univerzum összes szegletét?

Karját emeli, hogy még egy utolsó erőfeszítéssel eltaszítsa magától a rémületes lótuszt, de már tudja: többé nincs keze. Ha mindent megtett, amit ember valaha megtehet, miért is lenne szüksége rá?

Érzi, hogy tompán puffan a fészer padlóján.

Vakon, némán, végtagok nélkül.

Kiáltani akar.

De csak egy elfojtott nyögésre futja.

 

* * *

Tabán Péter nincs többé.

A rendőrök, akik a távolban kiabálnak, keresgélnek, mit sem sejtenek a szökevény gyilkos hollétéről.

Egyikük azt hazudja:

– Nem, itt nincs semmi.

Eltelnek percek, órák, talán napok is.

Majd kezek érintését érzi. Megrándul.

Igen, gondolja. Igen, te. Elmondom a titkaimat.

A magasba emelik.

Suttognak hozzá:

– Nyugalom. Mehetünk innen. Nem lesz semmi baj.

Az embertest hálásan elernyed.

–

A szerzőről:

Farkas Balázs 1987-ben született Zalaegerszegen. 2011 óta ír cikkeket az SFmag.hu oldalra. Első novellája 2006-ban jelent meg, első regénye, a Nyolcasok 2013-ban. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat. Elérhetőségek: Honlap | Facebook | Twitter

Hozzászólások

hozzászólás

[fbdbh további írásai]