Öt évvel ezelőtt indítottuk útra a Fantasztikus Kéziratok Éjszakája névre keresztelt, évente megrendezett rendezvényünket, amely során az SFmag írói és szerkesztői személyesen mondanak véleményt a beküldött kéziratokról, és ahol utána egy ital mellett, kötetlenül lehet beszélgetni, ismerkedni írótársakkal. A rendezvény az évek folyamán alaposan kinőtte magát, a kezdeti egy zsűri helyett már évek óta három zsűricsoportban értékeljük a beküldött sok tucatnyi kéziratot, és jó érzés látni, hogy a nálunk megfordult, esetleg visszatérő jelentkezők közül idővel egyre többen jelennek meg önálló regényekkel is.
Hogy ne csak a résztvevők számára szolgáljunk hasznos tanácsokkal, néhány tanácsot szeretnénk megosztani mindazokkal, akik írnak, vagy írni szeretnének. Elsőként Juhász Viktor összefoglalóját olvashatjátok.
Az olvasás, az írók titkos fegyvere
Nem Stephen King az egyetlen olyan termékeny és sikeres szerző, aki kifejtette, mitől lesz valaki jó író, de a sokszor, sok helyen hangoztatott tanácsokat talán ő foglalta össze a legtömörebben: aki valóban írni szeretne, írjon sokat és olvasson sokat. Ennyi a titok és semmi más (a született tehetséget pedig úgysem lehet elsajátítani, teszi hozzá a mester). Nem tűnik világrengető újdonságnak, igaz? De bármennyire is feleslegesnek tűnhet írással foglalkozó embereket az olvasás fontosságára buzdítani, a Kéziratok Éjszakájának – nyilván szűk és speciális közegből merített, de évről évre visszatérő – tanulsága mégis kicsit más.
Eddig hat alkalommal rendeztük meg az eseményt (ebből személy szerint ötön vettem részt zsűritagként), és állandó tapasztalatunk, hogy sok szerző nem olvas választott műfaján (esetleg alműfaján) kívül, sőt néha még azt a tágabb irodalmi közeget sem ismeri, ahol alkotni szeretne. Gyorsan szögezzük le: nem arról van szó, hogy unott arccal pöccintünk félre egy-egy írást, mert az ötletet már olvastuk egy norvég zsebkiadó albán fantasztikumot közlő limitált antológiájában. Az ötlet nagyon fontos, de toposzokból is lehet kiváló történeteket írni, mint ahogyan teljesen újszerű ötletből is születhet teljesen értékelhetetlen mű, de ez itt és most mellékszál.
A Kéziratok Éjszakáján néha találkozunk írókkal, akik keveset olvasnak és azt is nagyon szűk merítésből választják, illetve olyan szerzőkkel, akik rengeteget olvasnak, de kizárólag abban az alzsánerben, amelyben ők maguk is alkotnak. Ha nem is számottevően sokan, de minden évben jönnek páran, akik pedig bevallásuk szerint még csak nem is hallottak választott területük alapműveiről (és itt tényleg olyan könyvekről beszélünk, mint mondjuk a Marsbéli krónikák vagy a Dűne), és már filmek, tévésorozatok ezerszer elhasznált fordulatait hasznosítják újra. Nyilván nem kell taglalni, ez miért probléma, a másik két eset azonban talán megérdemel némi kifejtést. (Azokról a szerzőkről, akik sokat és sokfélét olvasnak, most nem beszélünk: ők ne vegyék magukra a következőket.)
Azok a szerzők, akik kizárólag az alapműveket olvasták, jó irányba indultak el – majd álltak meg valahol az úton. Ilyenkor általában az a gond, hogy ötven-hatvan éves toposzokat írnak meg újra, amelyeket még az is ismerősként üdvözöl, aki egyáltalán nem ásta bele magát a témába – amikor pedig újítani akarnak, jó esetben feltalálják ugyanazt a spanyolviaszt, amit mondjuk jó két évtizeddel ezelőtt feltaláltak mások, akik ugyanezeket a műveket vették alapul. Science-fiction alkotások kapcsán tényleg általánosnak tekinthető észrevételünk, hogy a szerzők többsége már a kilencvenes években született, meghatározó munkákat sem ismeri – hangsúlyozottan nem egy-két éves, angolszász piacon is friss művekről beszélünk, bár ezek most már szinte azonnal beszerezhetőek magyarul, hanem 20-25 éves, fontos regényekről, mint például Dan Simmons Hyperion-sorozata vagy Iain M. Banks munkássága.
Térjünk át azokra a szerzőkre, akik szemmel láthatóan tényleg lelkesen és mohón olvasnak, csak sohasem merészkednek ki a választott kategóriájuk határain kívül. Ez elsőre még nem tűnhet hatalmas problémának, viszont különösen feltűnő, amikor egymás után több hasonló témájú írás kerül elénk, és szembeötlően ugyanazokat a történeteket olvassuk újra meg újra. Írástechnikailag egyébként ezekkel a művekkel kifejezetten kevés probléma akad – napnál is világosabban igazolva Stephen King tézisét, miszerint azok, akik sokat és tudatosan olvasnak, sokkal jobban fognak írni –, ezért különösen zavaró, hogy pont ezekben a történetekben nem találjuk meg azt a bizonyos pluszt, ami a beküldött részleten túl is olvastatná a sztorit. Vagy az alaphelyzetet láttuk számtalanszor, vagy a fordulatok klisések, esetleg a felhasznált konfliktusok koptak érdektelenné, ha nem pont a szereplőkkel találkoztunk már ezerszer. A felhasznált elemek gyakran annyira toposzok, hogy már nem is regényekből, hanem a könyvek alapján készült film alapján készült sokadik filmből ismerősek.
Félreértés ne essen, nem kell mindenképpen megváltani a világot, nem muszáj ahhoz forradalmian kísérletező prózát írni vagy szürreális ötletkavalkáddal jelentkezni, hogy valami érdekes legyen – általánosságban elmondható, hogy a nagyon eredetinek készült művek pontosan ugyanolyan frusztrálóak tudnak lenni, mint egy ezerszer látott toposz.
Az is teljesen igaz, hogy mindig lesznek olvasók, akinek az adott történet teljesen új, és nem érdekli őket, hányan és hányféleképpen írták meg ezt már korábban. Azzal sincsen a világon semmi gond, ha szerzőként tudatosan törekszünk arra, hogy a választott témát a lehető legjobban kiismerjük és legjobb tudásunk szerint írjunk újabb történeteket a létező kereteken belül – sok olvasó szeret bele egy adott műfajba vagy alműfajba, és minél többet akar kapni abból, ami annyira megtetszett neki. Arról nem is beszélve, hogy bárki joggal mutathat rá a váratlanul berobbanó sikerkönyvek után érkező áradatra, ami mindig megpróbálja meglovagolni a trendet, és esetenként még akár újszerűen is teszi.
Nem csak azért buzdítunk mindenkit a látószöge kitágítására, mert zsűriként az újszerű megközelítéseket szeretjük. Nem csak azért érdemes minél szélesebb merítésből válogatni olvasnivalót, hogy ne termeljük ki újra hangra pontosan ugyanazt, amit szeretünk. (Valószínűleg teljesen érdektelen, személyes jellegű vallomás következik: bármennyire is pavlovi reflexként csillan fel a szemem nagyjából minden noir toposz hallatán – eső! mocskos nagyváros! a végzet romlott asszonya! alkoholista magándetektív! –, ez nem azt jelenti, hogy kizárólag Raymond Chandler Hosszú álom című regényének teljesen egyforma klónjait szeretném állandóan olvasni vagy írni.) Minden kirándulás, ami kivisz a komfortzónából, újabb impulzusokkal gyarapítja a szerzőt, és ez mind ihletforrásként, mind új szemléletmódok felfedezéséhez ideális. A Kéziratok Éjszakájára érkezett írásoknál többször azért feltűnő a sokszínűség hiánya, mert kimondottan fantasztikus történeteket várunk. Ennél színesebb, változatosabb kategória kevés van, már ha létezik egyáltalán, némi túlzással élve mégis nagyon hasonló sztorikat és hasonló világokat látunk újra meg újra.
Kedves szerzők, olvassatok – ha nem szerettek olvasni, miért akartok írni? Ha pedig szerettek, akkor olvassatok sokat és sokfélét. Fedezzétek fel kedvenc műveitek elődeit és kortársait, közben pedig mozduljatok ki a komfortzónátokból, vegyetek kézbe szépirodalmat és krimit, science fictiont és epikus fantasyt, urban fantasyt, történelmi regényt, meg bármi mást, amit most helyhiány miatt meg sem említettem. Derítsetek fel mást is azon a kis szegleten kívül, ahol olvasóként és íróként kényelmesen érzitek magatokat, és ezzel mindenki jól fog járni.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>