Mostanában egyre többször találok korrelációt nosztalgia és szellemi hanyatlás között (örök cinizmus), és nagyon úgy néz ki, hogy jobban megéri az alkotóknak visszanyúlni harminc évvel korábbi anyagokhoz, mint újat alkotni, feláldozván az innovációt a hiteles másolattal szemben. Ez nem csak a folytatásokra, remake-ekre, rebootokra igaz, hanem olyan művekre is, amelyek egy elveszett hangulatot, korszellemet, mentalitást próbálnak meg leporolni és újra eladni.
A Stranger Things egy nyolc részes minisorozat (a folytatás halovány ígéretével), amely nem ígér, nem vállal többet, mint hogy összegyúrjon egy autentikus, definitív anyagot olyan filmekből és regényekből, mint a Poltergeist, a Kincsvadászok, az E. T., a Carrie, a Tűzgyújtó, az Az, vagy az Állj mellém. Mozzanatai, történeti fordulatai, tipográfiája, karakterei korai Stephen King- és Steven Spielberg stílusjegyeket hoznak vissza, és majdhogynem meggyőznek minket arról, hogy ez a műsor tényleg 1983-ban készült.
Ehhez nem is kíván semmit hozzátenni, új és érdekes irányokba vinni a megszokott toposzokat, de még csak nem is indokolt, hogy a történet 1983-ban játszódjon: színtisztán arra alapozza elvárásainkat, kíváncsiságunkat, várható értékítéletünket, hogy mennyire vagyunk benne a nosztalgiában. De csak nem bírom kibökni, mekkora mocsokság ez, és hogy nálam ez csak azért sem fog működni… mert ez a sorozat egyébként, mindettől függetlenül is gyönyörű.
Felvezetésem után nem is kívánok túlságosan belemenni abba, hogy mennyire hiteles a 80-as évekbeli hangulat, vagy hogy milyen is a sztori (aki látta a felsorolt filmeket, technikailag látta a Stranger Things-t is), elég csak annyit mondani, hogy egy furcsa képességekkel rendelkező különc gyerek, egy szörny, és egy rosszban sántikáló titkos kutatócsoport kavarja fel az állóvizet egy békés kisvárosban. Az első, ami viszont mindezeken túl először meglepett, az a karakterek és színészi alakítások azonnali szimpatikussága volt. Ez ennek a sorozatnak az igazi erőssége.
Winona Ryder a legismertebb név itt, de talán nem a legfontosabb: a Dungeons & Dragonst játszó, bicikliző, kíváncsiskodó fiatalok és a John Hughes-filmeket idéző valamivel idősebb tinédzserek viszik előre a filmet, és mégis, szülők, kistestvérek, tanárok, rendőrök, a legutolsó mellékszereplők is úgy simulnak bele a kisváros textúrájába, hogy azonnal otthon érezzük magunkat benne, a legfinomabb, legtömörebb eszközökkel írnak mély karaktereket, és ezáltal nagyon is hihető, mélyen megható barátságokat, veszekedéseket és kibéküléseket.
Ebben a sorozatban a kíváncsiság, a rácsodálkozás, az ismeretlentől való félelem, a paranoia, a humor, a szenvedély, ezek mind a karakterekből és a színészekből jönnek elemi erővel, és csak ez az oka annak, hogy nem marasztalom el azért, mert nem a történetből adódnak.
A történet mindvégig kiszámítható, bár az ötleteket jól keveri és ismerős cliffhangerei is visszacsalogatnak egy-egy rész után. Az antagonisták egyáltalán nem árnyaltak, de legalább élvezet utálni őket, látni, ahogy pórul járnak. A sorozat nem bánik szűkmarkúan az utalásokkal, de ezeket sohasem megakasztó vagy kérkedő módon tolja elénk. Igazi főszerepet kap minden, ami legalábbis kis részben eredetinek mondható, és hát a lenyírt hajú Millie Bobby Brown a különös 011 szerepében is valami kísérteties, semmihez sem hasonlítható jelenség.
Képes karakteres, érdekes, szép lenni ez a sorozat még úgy is, hogy szenvtelenül (sőt büszkén) mindent korábbról másol, de a Super8-hez képest sokkal több újdonságot, egyediséget is tud mutatni (bár ahhoz a filmhez hasonlóan, itt is a szörny okozza a legnagyobb csalódást, a számítógéppel generált karakter rémesen mutat az egyébként nagyon szépen megalkotott korhű díszletek között, kihagyott ziccer, pedig még utalnak is a The Thing szörnytechnikájára).
Az utolsó rész lezárja a történetet, de nem varr el minden szálat, de akár teljes sorozat, akár antológiasorozat lesz belőle, hatásos, kellemes évadot zárt, és most az egyszer… nem bánom, hogy a Duffer-testvérek a nosztalgia ígéretének mézesmadzagjával csaltak be a Tótágasba.
Ezúttal belefért.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
