Neal Stephenson – jó hagyományaihoz híven – ismét egy közel ezer oldalas könyvvel jelentkezett, szokásos nyelvújítász címmel, hogy a Google-keresések megfellebbezhetetlenül, félreérthetetlenül mást se dobjanak ki. Így követi a Seveneves („A hét Éva”) az olyan opusokat, mint a Reamde, az Anathem és a Cryptonomicon – hogy tehát mi a közös ezekben a könyvekben, azt nyilvánvaló, de hogy miben más a Seveneves? Dobpergés, cimbalom, hashtag: ez a könyv megjelent magyarul.
Hogy miért pont erre esett a Fumax választása a többi helyett, ezt talán meg sem próbálták titkolni: ők adták ki A marsi című, marginálisan hasonló regényt is, amely sikereit nem kis mértékben annak köszönheti, hogy a nem is olyan elérhetetlen interplanetáris kalandot közérthetően, de matematikailag pontos tudományos magyarázatokkal bontja ki. De a hasonlóság a tudományos pontosságra való törekedésben ki is merül, és én meg merem kockáztatni, hogy aki A marsi infantilis közvetlenségét és humorát remélve veszi meg a hatezer forintos kötetet, talán nem fogja díjazni ezt a kiadó részéről implikált kapcsolatot.
Neal Stephenson aligha ír blockbustert. Neal Stephenson egyáltalán nem ír blockbustert. Neal Stephenson kitalálja, hogy szétesik a Hold, és egyszerűen levezeti a következményeit. Mint egy vaskos, dramatizált vészhelyzet-forgatókönyv egyenesen a NASA fiókjából. Ezekben a pillanatokban brillírozik, mintha az égvilágon mindent tudna robotikáról, telekommunikációról, nemzetközi politikáról, űrprogramokról, és így tovább. Szereplői pedig úgy beszélnek ezekről hosszas párbeszédekben, mintha a világ legélvezetesebb dolga lenne egy lánc fizikai viselkedését másfél oldalon keresztül taglalni. Ha valamihez a szereplők nem értenek, Neal Stephenson magabiztosan, megnyugtatóan leírja három sorban, hogy az adott szereplő biztosan utánanézett a Wikipédián vagy YouTube-on a témának. Legalább. Ilyenkor Neal Stephenson megragadja a nyitott könyv két lapjának a szélét, kidugja a fejét, és az olvasójára kacsint, hogy talán neki sem ártana utánanéznie a Wikipédián vagy a YouTube-on a témának, ha követni szeretné a továbbiakban a szexszel, veszekedéssel és egzisztencialista bávatagsággal központozott párbeszédeket.
Amikor viszont tényleges karakterfejlődést, cselekményt, valahová tartást kezdenénk várni, olyankor Neal Stephenson egyszerűen lelép. Hiába pörgetem a lapokat, rázom a könyvet, ilyenkor teljesen felkúszik valami üregbe, ami valószínűleg egy huszonharmadik századi katedrális hologramkönyvtárába van befúrva, ahol meggyőződésem szerint a következő könyvének témáját kutatja, és nem a szépirodalmi részlegen.
Megrendítő, sőt talán megszégyenítő, mennyire alapos munka a Seveneves, ha tizedennyi tudással írna meg valaki egy ilyen témát, akkor is az lenne. Ízig-vérig spekulatív irodalom, és ezt így szó szerint kell érteni: nem foglalkozik azzal egy pillanatra se, hogy karakterei szerethetőek vagy sem, cselekménye érdekes-e, vagy sem, hogy kellenek-e dramaturgiai ívek, pontok, lélegzetvételek – ezeket vagy kitermeli magától a túlélésre berendezkedett társadalom tudományos programja, vagy nem. Időnként apró ecsetvonásokból megismerjük a szereplők múltját, vágyait, de ennek a könyvnek nem ez a legfontosabb feladata.
Túl sürgős, túl fontos dolog történik: a Hold szétesett, és ha az emberiség bármilyen formában fenn akar maradni, radikális, elképesztő, hatalmas áldozatokat hozó dolgokat kell tenni. Stephenson ezt egy jövőkutató tudós alaposságával tárja fel, lehetséges dolgokat extrapolál jelenleg elérhető technológiákból és erőforrásokból, amelyek a szélsőséges körülmények hatására egy szélsőséges, hatalmas sci-fi képét vetítik elénk, de ismét… a Seveneves nem akar klasszikus sci-fi lenni.
A könyv egy pontján ötezer évet ugrunk előre az időben, ami talán egy kicsit meghazudtolja a fenti állításomat, de itt sem történik meg semmiféle radikális fikciós, cselekményes váltás. Az író egyszerűen minden lehetséges és lehetetlen jelenetet arra használ fel, hogy valamiféle jövőképről, mentalitásról, kulturális, tudományos, társadalmi problémáról, távlatokról beszélgessen magával, szereplőivel, az olvasóval, és sokszor elég nyilvánvalóvá teszi, hogy szerinte mi is a helyes gondolkodás.
Ez a könyv párbeszéd, esszé, vitairat, szakdolgozat, és nagyon-nagyon kis mértékben hagyományos regény. Innen nézve, közeli rokonságban áll Kim Stanley Robinson vagy akár Michael Crichton könyveivel, tempója és terjedelme meglepő módon nem teljesen leterhelő, vagy hát ahogyan Roland vitéz, ez a próza „nem siet, de nem is őgyeleg”. Mindvégig amolyan középúton halad, a fejlemények hol elhúznak mellettünk, hol elidőznek velünk. Ez a könyv nagy, tágas, el lehet benne veszni, tele van érdekességgel, lapossággal: vérmérséklet és türelem kérdése, ki mit hoz ki belőle.
Ahogy Neal Stephenson minden korábbi könyve, ez is kiválthat az olvasójából valamiféle intellektuális kíváncsiságot, elmélyülést, talán megvilágosodást és tudást, és ha a megfilmesítésről szóló pletykák igazak, talán kiugorhat ebből egy feszes techno-thriller is, de egyelőre tényleg azoknak tudom ajánlani a könyvet, akiknek az átlagnál nagyobb az intellektuális kíváncsiságuk és a csuklójuk ereje – bárki, aki végigvitte a Geometry Wars-t, tökéletes jelölt.
A marsi-n nevelkedett nyegle kocascifisek pedig inkább olvassák el az összefoglalót a Wikipédián és várják meg a filmet. #teamstephenson #rtfm
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Nekem már a Gyémántkor sem tetszett. A Snow Crash még csak-csak…
Ezzel a regénnyel az a legnagyobb bajom, hogy színtiszta unalom. A világvége nem zseniális (a társadalmi következményeivel alig foglalkozik, nem úgy, mint a Pörgésnél Wilson), a jövőkép nem kreatív, még az 5000 év sem dobott rajta. (Greg Egan például a Permutation City második felében, a több ezer év eltelte után azért gurít egy nagyot.) Spekulációban vérszegény, nem eredetik a képek, a konfliktusok, a mondatai keményen kopognak, irodalomnak itt nyoma sincs. Én nem azért veszek könyvet, hogy az író bebizonyítsa, milyen okos, arra ott van a Nature meg a Science meg a többi szakfolyóirat. A Hét Évában Stephenson csak azt bizonyította be, hogy nem tud izgalmas, kreatív sci-fit összehozni, a Snow Crash laza, ironikus és inspiráló jövőképe már csak egy többre hivatott szerző mementója.