A Sötét Éden egy csillagától elszakadt kóbor bolygó, mely a világűr ismeretlen szegleteit járja, távol szülő napja éltető melegétől. Ennek ellenére mégsem halott világ, sajátos flórát és faunát hordoz, melyek a bolygómag hőjéből táplálkoznak. Ezen a rendhagyó világon szenved hajótörést egy emberpár, kiknek leszármazottai lesznek százötven évvel később a regény főhősei.
A 2013. évi BSFA-jelölésig semmit nem tudtam Chris Beckett-ről, ami talán nem is olyan különös, tekintve, hogy nem régóta és nem sokat publikáló szerzőről van szó (a regény, 2013-ben megnyerte az Arthur C. Clarke-díjat – a szerk.). Saját bevallása szerint világ életében író akart lenni, ám viszonylag későn fogott álma megvalósításához, hiszen első könyve – a 2005 -ös Holy Machine – megjelenésekor már ötvenedik évét taposta. Az úriember egyébként pszichológus diplomával is rendelkezik, polgári foglalkozását tekintve pedig szociális munkás, illetve egyetemi tanár. Mindenesetre a Sötét Éden című regényét olvasva sajnálhatjuk, hogy nem adta már korábban regényírásra a fejét.
A regény főhőse Vöröslámpás John, Éden bolygó ötszáz fős emberi közösségének egyik serdülő tagja. Tipikus lázadó fiatal, aki nem hajlandó elfogadni a közösség – a Család – normáit. Család két szerencsétlenül járt űrhajós, Tommy és Angela leszármazottaiból áll, akik egy nem túl nagy méretű völgyben élik életüket. A történet idején immáron a hatodik generáció nő itt fel, ennek tagja John és Tina is. A völgy határain túl csak a mérhetetlen hideg, és az örök sötétség honol. A völgyön belül az őshonos növények és állatok még elegendő táplálékot szolgáltatnak az egyre gyarapodó Családnak, de ami korábban kiapadhatatlan bőségszaru volt, az mára már szűkös megélhetés. Ráadásul a belterjes szaporodás miatt egyre több csökkent szellemi képességű, vagy éppen külső jegyeiben deformált ember születik. John egyike a keveseknek, akik felismerik, hogy ez a helyzet már nem sokáig tartható fenn és úgy dönt, hogy változtatni fog, bármilyen árat is kelljen fizetni ezért.
Számomra a könyv igazi soft SF, ahol elsősorban az emberek, az emberi pszichológia, a nyelvi és társadalmi viszonyok a hangsúlyosak. Éppen ezért hajlamos voltam elnézni az írónak, hogy a forró bolygómagig lenyúló gyökerű geotermikus erdőkből áradó fényre és melegre alapozva épített fel egy működő bioszférát. Ahelyett tehát, hogy elgondolkoztam volna, hogy vajon mi tartja fenn a mag hőjét, és miért nem csapódott le a felszínre már rég az atmoszféra, inkább vettem egy mély levegőt, és bevetettem magam az emberlakta Völgy meleget árasztó erdejébe. A világ teremtés ugyanis a regény legfőbb erőssége. A különböző állat és növényfajták leírása, az izoláltan fejlődő nyelv finomságai, (mint például a napszakok és évszakok hiányában az alvási periódusokhoz, és a terhesség idejéhez igazított időmérés) vagy éppen az “első emberpár” köré szőtt mitológia mind egy-egy érdekes adalék ehhez a sokszínű és hihető világhoz.
A zsánerirodalomban jó pár regény foglalkozik magukra hagyott emberi csoportokkal, ahol a szülő populáció már nincs hatással a későbbi szociális evolúcióra. Ez egy elég hálás dolog, mert rengeteg érdekes gondolatkísérletre ad lehetőséget, de éppen ezért nincs könnyű dolga az erre vállalkozó írónak. Úgy gondolom, hogy Chris Beckett nem hagyta ki az út közben adódó ziccereket, és az általa felvázolt társadalom, bár a számunkra ismerős emberi természetből fakad, mégis újszerű és ugyanakkor teljesen logikus. Nagyszerű szellemi teljesítmény.
Azért létezik olyan oldala is a regénynek, ahol Beckett nem teljesít annyira jól. John, a főszereplő, és egyben fő nézőpontkarakter, meglehetősen elnagyolt, és tetteinek motivációja bár érthető, de nem túl “életszagú” A többi nézőpontkarakter – tizenegyet számoltam – pedig könnyen összekeverhető; volt olyan, akiről még a könyv vége felé sem voltam teljesen biztos, hogy most akkor kicsoda.
A karakterábrázolási hiányosságok ellenére nem túlzás kijelenteni, hogy Beckett jól ír. A stílus élvezetes, a könyv olvastatja magát. Szinte észre sem vettem, és már el is jutottam a sajnos kissé antiklimatikus befejezésig, ami számomra egyértelművé tette, hogy itt bizony folytatás készül. (A regény folytatása angolul 2015-ben jelent meg Mother of Eden címmel, ami több generációval a Sötét Éden után játszódik, teljesen más szereplőkkel.) Ezzel amúgy nincs semmi baj; ha már teremtettünk egy világot, akkor hadd játsszunk benne.
Kisebb hibái ellenére nagyon jól sikerült regény, leginkább azért, mert egy ismerős kiindulási helyzetből valami újat és izgalmasat tudott létrehozni. Alig várom a folytatást.
Linkek, információk:
- Olvass bele a regénybe!
- Chris Beckett írt egy azonos című novellát, mely a fent említett első emberpár – Tommy és Angela – történetét meséli el.
- Az író meglehetősen old-school jellegű honlapja
- Chris Beckett a Wikipedián
Megjelent az Agave kiadó gondozásában, 2016-ban
- Oldalak száma: 352
- Fordító: Farkas Veronika
Arthur C. Clarke-díjas regény
Fülszöveg:
Azon a bizarr, nap nélküli bolygón, amit Édennek hívnak, a Család 532 tagja az Erdő lámpásfáinak fénye és melege alatt talál menedéket. Az Erdő mögött a Havas Sötét hegyei terülnek el, ahol olyan csípős a hideg, és olyan mély az éjszaka, hogy még soha nem kelt át rajta élő ember.
A Család Legvénebbjei még emlékeznek a legendákra egy olyan világról, ahol a fény az égből jön, és ahol a nők és férfiak olyan hajókat építettek, amelyek az eget is képesek átszelni. Ezek a hajók hozták őket is ide a Legvénebbek szerint – és a Családnak meg kell várnia, amíg az utazók visszatérnek.
De az ifjú Vöröslámpás John megszegi az Éden törvényeit, darabokra töri a Családot, és megváltoztatja a történelmet. El fogja hagyni a járt utat a járatlanért, bemerészkedik a Sötétbe… és felfedezi az igazságot a világukról.
A Sötét Éden éppen annyira sci-fi, mint szépirodalom; részben tanmese, részben egy felkavaró fejlődésregény, ami a sötét, baljós szépség meglepően eredeti földönkívüli világában játszódik, egy egyszerre lenyűgözően egyszerű, mégis megdöbbentően sokoldalú prózába ültetve.
Hozzászólások
[crei további írásai]