A Bíborhegy egy igen klasszikus gótikus történet, ami felvonultatja a műfaj szinte összes kliséjét, és épp ettől jó. Ugyan korántsem vagyok akkora szakértője a XIX. századi ijesztgetősdinek, mint néhány barátom, de azért azt sem mondanám, hogy teljesen ismeretlen a terep – és ezek alapján nekem bizony úgy tűnik, hogy ez az a történettípus, ahol nem az eredeti ötlet a legfontosabb, hanem a panelek minél hangulatosabb összeszerelése.
Ebben pedig a Bíborhegy már csak azért is verhetetlen, mert csodálatosan sötét és elborult látványú filmekről híres Guillermo del Toro rendezte, és a hangulat már egy-egy kiragadott képen is lenyűgözően erős, zene, zajok, színészek nélkül. Nem mintha ezekre panasz lehetne, a szereposztás parádés, a színészek pompásak, bár gondolom, Mia Wasikowska már félálomban is el tudja játszani ezt az egyszerűsített Jane Eyre-i pózt, és Tom Hiddlestonnak sem lehetett nagy újdonság, hogy elbűvölő, mégis sebezhető zsebsátánt kellett játszania. A történet és a film felépítése nekem eltaláltnak tűnt, és bár tartottam tőle, hogy a végén hosszabb lesz a véres kergetőzés, szerencsére nem húzták ki odáig, hogy unalmassá váljon (ez az a pont, ahol egyszerre minden szuperhősös film felé nézek megrovóan).
A kies hajlék bájos úrnője
Bár a film műfaji behatározása horror, és van benne pár eléggé rusnya kísértet, nem a manapság épp futó kísértet-démonhorrorok vonalát követi. Pár nagyjából kiszámítható ijesztgetést leszámítva nem arra megy rá, hogy az embert a gyomránál fogva csapdossa a padlóhoz; nem a zsigeri iszonyatot és a rettegést akarja kihozni a nézőből, hanem egy kissé komor, de roppant szentimentális történetet mesél el. És az bele is fér a gótikus regény hagyományaiba. Szép a főhős és narrátor Edith saját, készülő regénye és az események kölcsönhatása – a reménybeli kiadó kifogásolja, hogy nincs a történetben szerelmi szál, és már meg is jelenik Thomas Sharpe; a lány azt mondja, Mr. Cavendishnek, a regénye főhősének szabad akarata van, és Thomas rájön, hogy voltaképp neki is lehetne – de szerencsére nem erőltetik a könyv a filmben a könyvben a filmben a film a könyv metáskodást, ami agyonnyomná, és részemről legalábbis üres művészkedéssé silányítaná ezt az amúgy szép, egyszerű, és tiszteletteljes stílusgyakorlatot.
Ki ne szeretnie itt lakni? (Én például nem.)
A történetről magáról többet nem írnék – a végtelenségig klasszikus, egyszerű gótikus románc, gyilkossággal, kísértetekkel, és elképesztően gyönyörű látvánnyal. Egészen más hagyományokat hoz fel, mint del Toro másik félhorrorja, A faun labirintusa, de semmivel sem kevésbé erős, és tökéletesen illik a történethez. Nagyon egyszerű színkódolások vannak benne (én már ezért sem értem, a fekete hajú Sharpe-ok hogyan lehettek olyan ostobák, hogy egy szőkével kezdenek), a végén a havon vérként átütő bíbor agyag, és a hófehér hálóruhán az agyag-bíbor vér nekem már kicsit sok is lett volna, ha nincs olyan fenségesen megkomponálva. Szegény Edith nagyon sokszor elveszti az ártatlanságát a történet folyamán. Annak azért örültem, hogy amikor ez szexuális értelemben is megtörtént, nem ezek a kontrasztok kerültek elő, és a szex Edith jellemzően napfényesebb, rózsaszín-arany tónusaiban természetes és jó dologként jelent meg, nem azt a hagyományt követte, hogy a nemiség a nők számára olyan, mint súlyos fémtárgyakkal szétcsapni mások fejét – vagy elkerülhetetlen, de traumatikus tapasztalat, vagy a démoni gonoszság függőségig vitt megnyilvánulása.
Vannak persze kisebb, nagyobb, és közepesebb kifogásaim a filmmel kapcsolatban – az utolsó 3-5 mondatért például nagyon, nagyon kár – de összességében nagyon tetszett. Lenyűgöző volt a látvány, de illett a történethez és nem nyomta agyon; minden sablonossága ellenére sem volt kínosan kiszámítható a történet; meg tudták tartani a műfaj jellegzetességeit. Gót pozőröknek és a viktoriánus korszak rajongóinak kötelező.
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
