Képzeljük magunk elé a könyvekből és filmekből ismert vadnyugati világot: a végtelen prérin bölénycsordák dübörögnek, a folyóparton gőzhajó készül az indulásra, a hegyek háttere előtt magányos szerencsevadászok poroszkálnak a vadak földje felé. Ez a kiindulási pontunk, még mielőtt a szerző mindent a feje tetejére állítana.
Első lépésben cseréljük le a vadnyugati indiánokat egy rejtélyes, vérszomjas és rendkívül kegyetlen bennszülött népre, a vaettirekre, a nyúlánk, csúcsos fülű, hegyesre köszörült fogú, emberevő halhatatlanokra, akik halandó ésszel kiismerhetetlen tündérlogika szerint űzik véres játékaikat a telepesekkel. Utána képzeljük el, hogy ezek a telepesek egy olyan Római Birodalom fennhatósága alá tartoznak, ami ebben a világban nem bukott el soha, és sikerült gyarmatosítania az óceánon túli kontinens egy részét, így most római (itt amúgy Ruman, magyarul mondjuk rúmai) légiósok felügyelik azokat a határvidéki városokat és erődöket, a
hol poncsós, kalapos pisztolyhősök keresnek kalandot jó pénzért. Harmadik lépésben pedig nézzük meg jobban, miféle fegyverek lógnak a nem túl bizalomgerjesztő szerencsevadászok oldalán, hiszen ebben a világban nem terjedt el a lőpor. A Hellfire pisztolyok neve nem egyszerű nagyzolás, ezeket a fegyvereket valóban a pokol tüze működteti, pontosabban a pokolból idézett, ezüstgolyókba zárt, majd szabadon engedett ördögfiókák (impek) ereje. Azoknak a démonoknak a kistestvérei ők, akiket a hatalmas gőzhajók gépészei, a tanult démonidézők hívnak fel az alvilágból és börtönöznek be szimbólumokkal meg rituálékkal a lapátkerekes hajók gyomrába, hogy tűzzel és lánggal hajtsák a roppant masinákat – csak el ne szabaduljanak egy pillanatra se.
Ebben a világban minden egyes leadott lövés szó szerint letörölhetetlen foltot ejt a fegyverforgató lelkén, és egy lépéssel közelebb taszítja az örök kárhozat felé. Történetünk narrátora, Shoestring nem is hajlandó a kezébe venni lőfegyvert, pedig néha igazán jó hasznát venné, mint közutálatnak örvendő, ritka félszerzet: félig ember, félig dvergar, azaz törpe, akitől a legtöbb határvidéki babonásan irtózik. Kivétel Shoe régi társa, Fisk, a szótlan, mogorva pisztolyhős, akivel éppen a Big Rill nevű hatalmas folyó mentén haladnak észak felé, hogy felderítsék a prérit a Cornelian nevű pompás gőzhajó előtt.
A Cornelian a távoli birodalomból a gyarmatokra küldött Cornelius család úszó otthona. Igazi, kevély és pöffeszkedő rúmai arisztokraták, akik a tatfedélzet pamlagain heverészve, légiósok és rabszolgák gyűrűjében lakomáznak, folyamatosan marják egymást, miközben mindenkit lenéznek, aki rangban alattuk áll. A családfő a tartomány új kormányzója, egy alkoholista, öntörvényű nemes, és a család többi tagja sem az a kifejezetten jámbor, kompromisszumképes karakter. Viszont a veszélyes határvidéken a rossz döntéseknek súlya van, és egy ostoba vadászexpedíció olyan fordulatok láncolatát indítja el, ami kezdetben az egész expedíció életét fenyegeti, majd mire leszáll a gyilkos tél, már az egész birodalom jövője lehet a tét.
A család zsoldjában álló Fisk és Shoe akaratlanul is az események középpontjában találják magukat. Eleinte a nemesi parancs, később saját erkölcsi kódexük sodorja őket egyre veszedelmesebb, egyre sötétebb és egyre kegyetlenebb helyzetekbe, és egyre nehezebb eldönteni, vajon megéri-e a béke azt az árat, amit néhányan kénytelenek kifizetni kénytelenek érte.
John Hornor Jacobs egyáltalán nem első kötetes szerző, de bevallom, számomra teljesen ismeretlen volt idáig. Ki tudja, talán ez a 2014-es regénye is kimaradt volna, ha nem botlom bele egy ismert fantasy-szerző kedvcsináló tweetjébe még tavalyról, ami elvezetett a regény rövid szinopszisáig, és körülbelül fél perc múlva máris egy elektronikus példány elégedett tulajdonosa voltam. Így is eltelt egy ideig, amíg sorra került a listámon, de azt kell mondanom, ha nem is tökéletes könyv, mindenképpen az egyik legemlékezetesebb cím az utóbbi évben, természetesen pozitív értelemben.
A világépítés első osztályú. Az valószínűleg az eddigiekből is kiderült, hogy Jacobs döbbenetesen egyedi hátteret alkotott az egymástól kifejezetten eltérő stílusok és elemek mixelésével (tündérek, rómaiak, démonok, western!), mindezt ráadásul nagyon ügyesen adagolja. Tény, hogy eleinte kissé lassan indul be a történet, és talán a magyarázat nélkül az olvasó nyakába zúduló latin szavakat is meg lehetett volna oldani jobban, de azért előképzettség nélkül is kikövetkeztethető, vajon az adott helyzetben egy légiós katona felszerelési darabjáról vagy politikai rangról van-e szó. Fokozatosan bomlik ki a démonidézésre épülő hagyomány dark fantasyt idéző múltja és az alternatív világ jelene, de az amúgy teljesen lezárt sztorin túl bőven marad felderítenivaló az esetleges folytatásokra. Egyet már beígért a szerző, szóval remélhetőleg megismerjük a szárazföldön egyeduralkodó légiók tengeri kihívóját, a spanyolok fénykorát idéző medierai királyságot, és ott van még keleten egy középkori Kínára emlékeztető roppant császárság is, ahol valami lőpor nevű dologra esküsznek…
A cselekmény (spoilermnetesen) pontosan olyan, amit egy fantasyvel kevert westerntől elvárható, és a regény közepétől válik igazán fordulatossá és izgalmassá. Karakterekben viszont már nem teljesít annyira jól a történet, és ennek több oka is van. A regény címe nem véletlenül „A megronthatatlanok”, és visszatérő, központi téma a romlás, a romlottság, az emberi esendőség és gyarlóság, a veszteség és az önfeláldozás. Kifejezetten hideg regény ez, ahol igazából egyik szereplő sem lesz teljesen szimpatikus. Ez egyrészt illik a határvidék fenyegető és kíméletlen atmoszférájához, nem is beszélve arról a kultúráról, amely a pokol erőit használva vált a világ egyik legnagyobb hatalmává, de nehéz kedvelni a hősöket. Valójában sohasem válnak rendes hús-vér szereplőkké, végig kicsit kétdimenziósak és enyhén üresek, még úgy is, hogy alkalmanként rettenetes áldozatokat kénytelenek hozni. Mert bármennyire pozitív szereplő a rejtélyes múltú Fisk, nehéz vele azonosulni, ha egyetlen barátja is csak annyit tud róla, hogy a családját kiirtották a tündérek, ezért gyilkos bosszúvággyal vadássza le az összes vaettirt. Hiába egyenes és szimpatikus kisember a félszerzet Shoe, ha végig megmarad a távolságtartás az elbeszélő és az olvasó között, és a többi szereplő még ennyire sem szimpatikus. De ki tudja, talán csak túlságosan mély benyomást tett rám a befagyott folyón veszteglő Cornelian védtelensége, a démonidéző mérnökök kegyetlensége vagy a behavazott prérin közeledő, skalpokat gyűjtő tündérek fenyegetése, ezért a szereplőket is csak rideg szűrőn keresztül látom már. A The Incorruptibles hatásos könyv, akik szeretik a rendkívül egyedi világépítést, az ügyes műfajkeverést és legfőképpen a westernt, mindenképpen tegyenek vele egy próbát.
Érdekességek:
Hozzászólások
[juhaszviktor további írásai]