Itt az SFmagon igyekszünk széles értelemben írni a fantasztikus művekről. A nyilvánvaló, és az oldal leírásában is szereplő címkék mellé éppen ezért jó találni mást is. Itt van például a Magvető Kiadó által példás gyorsasággal lefordított Behódolás, a francia antiértelmiségi, Michel Houellebecq regénye. Minek nevezzelek? Leginkább a po-fi elnevezés dukálna, hiszen ez tulajdonképpen political fiction, amely a közeljövőt csak társadalmi, és nem technológiai oldaláról vizsgálja. (Hasonlóan besorolható könyv az amerikai Philip Roth ügyesen végiggondolt regénye is, Az összeesküvés Amerika ellen.)
A Behódolás első osztályú, letehetetlen és rendkívül kellemetlen olvasmány.
2022-ben járunk. A regény főhőse, François a párizsi egyetemen tanít, szakterülete a XIX. századi irodalom, a szimbolisták és a dekadensek, és legnagyobb bánatára még doktoranduszokkal is kénytelen bíbelődni. A bánat szó talán nem is pontos hősünk kedélyállapotát kifejezni: ő egész egyszerűen egy kiégett, nihilista alak, akinek egyedül megélt sorsába a mikróban felmelegített ételek, a borok, a cigeretta és az alkalmi, diáklányokkal lebonyolított numerák tudnak csak némi színt vinni. Se veled, se nélküled kapcsolatban él egy Myriam nevű lánnyal.
Saját lepukkant sorsa mellett Franciaország nagy változások előtt áll. Az elnökválasztás első fordulója óriási meglepetéssel zárul: a szélsőjobboldalinak tartott Nemzeti Frontot már ma is vezető Marine Le Pen és a tunéziai bevándorlók gyerekeként felnőtt, joviális és szimpatikus Mohammed Ben Abbes jut be a mérsékelt Muzulmán Testvériség képviseletében. Közülük kerül ki tehát az a polgár, aki az Ötödik Köztársaságot kormányozni fogja.
Myriam szinte szerelmet vall Françoisnak, de könnyek közt elmondja, hogy szülei – mivelhogy zsidók – már felszámolták francia életüket és Izraelbe költöznek, ahová a lány is követi őket. Magánéleti zűrzavarukat a belpolitika is lemásolja: az identitáriusoknak nevezett mozgalom célja az idő előtti polgárháború kirobbantása, amely még a muszlim népesség túlsúlyba kerülése előtt kedvező célt érhet el, vagyis hogy a hagyományos, felvilágosodás utáni európai identitás és életforma fennmaradhasson.
De a várt francia apokalipszis elmarad. A harmadik erővé lecsúszott Szocialista Párt megegyezik a Muzulmán Testvériséggel, és ennek mélyreható következményei lesznek, ha Mohammed Ben Abbas nyerni tud: a nőket elbocsátják a munkahelyükről, hogy a patriarchális, jól működő társadalomban végre elfoglalják helyüket az otthonban, házimunkát végezve és gyerekeket szülve; a világi oktatásból kivonják a pénzt, és a gazdag öbölmenti országok iszlám egyetemekké változtatják a híres, eddig világi egyetemeket; eltűnnek a nem erkölcsös áruházak, a közbiztonság ugrásszerűen megnő, a gazdaság szárnyra kap, Franciaország jobban teljesít és megújul.
Egy ilyen világban kell döntést hoznia hősünknek: áttér-e az iszlámra, hogy rengeteg pénzt és több feleséget kapva biztonságban és élvezetek között élje le hátralévő életét?
Amit Houellebecq regényéről rögtön le kell szögeznünk, hogy ez nem botránykönyv. A borítója miatt kialakult ugyan egy kisebb purparlé, de Pintér József terve – még ha Mona Lisával játszani reklámos körökben ordas klisének is számít – igazi telitalálat. Azt a gyanút is el kell oszlatni, hogy a regény gyűlöletet keltene a muszlimok ellen. Szó sincs erről, sőt, valójában Ben Abbes a legnormálisabb figura, akit egy kézzelfogható cél vezérel: újjáépíteni az egykor a mediterrániumot is magába foglaló Római Birodalmat, annak nagyságát, erejét, és leszámolni a világpolitikában mindinkább súlytalanabbá váló jelenlegi EU-val.
Houellebecq könyve pontosan azért rendkívül nyugtalanító olvasmány, mert noha jócskán előrehozta a demográfiából következő extrapolációt, a nyugati világ szempontjából jól látja a kérdést: „az az alnépesség győzedelmeskedik, amelynek a legjobbak a népesedési mutatói, és amely a leghatékonyabban képes közvetíteni az értékeit… akié a gyerek, azé a jövő.” Nincs ebben semmi gyűlölet, csak hideg, nyers ráció. A regényen végighúzódik Huymans, egy 19. századi francia irodalmár árnya, aki élete végén eljutott a megtérésig – csak amíg ő a Római Katolikus Egyház kebelébe tért vissza, addig a főszereplőnek csak amellett szóló érve van, hogy iszlám hitre térjen.
Behódolás a regény címe: ahogy a gyerek a szülőnek, a feleség a férjnek behódol, és ez jelenti a boldogságot, úgy lesznek az al-islam követői, a vallás arab elnevezése magát az önkéntes behódolást jelenti. A választópolgárok is döntenek: a szerelmi házasságok kuszasága helyett a kijelölt házasságot, a magányosságba begubózódó, kallódó, erejük teljében lévő, de a házasságtól menekülő férfiak helyett a gyerekeket nemző pátriárkákat, a rendetlenség helyett a rendet választják. Legalábbis többségük.
Végig könnyen olvasható műről van szó, amelyben alapvetően a főszereplő magánéleti nyűglődésének vagyunk szemtanúi, a szerzőtől megszokott pornografikus epizódokkal és a zsánerirodalomra szinte egyáltalán nem jellemző szellemes bon motok társaságával. Az író nem vacakolt a jövővel: nincsenek technológiai vagy egyéb referenciapontok, a miliő nagyon is mostani.
Viszont a világ kifordul sarkából. Houellebecq úgy látja, hogy az ateizmusra épített korszaknak vége – soha nem is volt jelen a többi kontinensen, csak a dekadens Nyugat számolta fel a vallást, ahogy az író egy hosszabb interjúban némi jól kihallható nehezteléssel elmondta. Olyan világot fest le a szerző, amelyben a tényekre épített, a Kozmoszban magára hagyott ember újra megtalálja hitét; azonban, mint egykor a Római Birodalomban, ez a friss és erőtől duzzadó vallás a Közel-Keletről, a civilizáció bástyáin túlról érkezik, és most iszlámnak hívják. (Egyik előző regényében még így írta le a jelenséget: „az iszlám – a világ messze legbutább, leghamisabb és a legmaradibb vallása – napjainkban egyre jobban előretör, de ez csak felszínes és átmeneti jelenség, és az iszlám hosszú távon halálra van ítélve, még inkább, mint a kereszténység”)
A regény utolsó mondata (amely az 1984 örökké fülünkben csengő végét visszhangozza) ezt az elkerülhetetlen változást vetíti elő, és ebbe bizony beleborzong a nyugati, szekuláris olvasó.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
„…a nőket elbocsátják a munkahelyükről, hogy a patriarchális, jól működő társadalomban végre elfoglalják helyüket az otthonban, házimunkát végezve és gyerekeket szülve; a világi oktatásból kivonják a pénzt, és a gazdag öbölmenti országok iszlám egyetemekké változtatják a híres, eddig világi egyetemeket; eltűnnek a nem erkölcsös áruházak, a közbiztonság ugrásszerűen megnő, a gazdaság szárnyra kap, Franciaország jobban teljesít és megújul.”
Erre ad a regény racionális magyarázatot? Szerintem ugyanis a fenti intézkedések pont a lejtőn indítanának el egy demokráciát (nem véletlen, hogy a teokráciák / keményebb-puhább diktatúrák a nyersanyagokon túl gyakorlatilag nem képesek értéket teremteni).