SFmag

Becky Chambers magánkiadású sci-fijével a The Kitschies díj jelöltjei között találkoztam. A könyvet azóta megvette a Hodder & Stoughton, ezért hamarosan hagyományos kiadásban is kapható lesz – de hogy a díjat megnyeri-e, nyitott kérdés.

A történet lényegében az, amit a cím mond: egy hosszú utazás krónikája a Wayfarer nevű térlyukasztó űrhajó fedélzetén. A hajó stabil féreglyukakat gyárt a különböző rendszerek között, és ezúttal a galaxis magjának közelében lévő, fajon belüli háborúktól tépázott Torem’Ka faj egyik rendszerébe kell új utat nyitnia. Ehhez azonban előbb meg kell tennie a majd egy évig tartó utat a céljához (és felvennie egy könyvelőt, aki rendbe tegye a papírjait, így lép képbe a központi karakter, Rosemary, akin keresztül a többieket megismerjük).

Van egy olyan érzésem, hogy a regényt nem kis mértékben a Firefly ihlette, mivel egy nagy történet helyett könnyed, humoros kis epizódokból áll, amelyek sorra bemutatják a legénység tagjait és személyes történetüket. A több fajt felvonultató legénység valamennyi tagja szerethető, de legalábbis érdekes: a más fajú szeretővel rendelkező kapitány, a Marsról menekült, múltját titkoló könyvelőlány, az orvos-szakács, aki kihalóban lévő fajának egyik utolsó képviselője, a halálos beteg navigátor, a mizantróp algatermesztő, a túl sokat taperoló, szabad szerelmet hirdető gyíkpilóta, a zizzent gépész és a hajó mesterséges intelligenciájába szerelmes törpenövésű programozó. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy bontakozik ki a múltjuk és szül konfliktusokat, miközben az utazás során tapasztalt nehézségek egyre szorosabbra kovácsolják a köztük lévő kötelékeket.

A könyv humora, a szereplők egymás iránti elkötelezettsége és szeretete is a nagy sikerű sorozatot idézi, és amíg olvastam, olyan érzésem volt, hogy nem egyszerűen egy űroperát, hanem jó értelemben vett űr-szappanoperát olvasok. A veszedelmek és konfliktusok mértéke és súlyossága nem volt akkora, hogy megtörte volna az alapvetően könnyed hangvételt, ám a Firefly-jal való hasonlóság véget ért a szereplők értékrendjénél – ennek a legénységnek a tagjai nem a társadalom számkivetettjei, nem vidám törvényenkívüliek, hanem dolgos kis halak a galaktikus szövetségen belül, akik igyekeznek azt tenni, amit helyes.

Ami nem jelenti azt, hogy a könyv unalmas lenne; bár nagy csaták, izgalmak nem várhatók tőle, a karaktereken keresztül a szerző elég ügyesen megfogja az olvasót. A Wayfarer legénysége olyanná válik, mint egy kedvelt, kényelmes szappanopera stábja, akiknek történetét, félelmeit, titkait hétről hétre jóleső függéssel figyeli az ember.

A kisebb történetek mellett azért a regényen átível egy nagyobb szál is, elvégre egy idő után meg kell érkezniük a „kis, mérges bolygóhoz”. A regényben mindvégig nagy szerepet kapnak a különböző fajok kulturális és fiziológiai eltérései, és ez a végső konfliktusban is szerepet kap – a faj, ugyanis, amelyik felvételt nyert a galaktikus közösségbe, nem tűri a véleménykülönbséget, és ha nem jut kompromisszumra, akkor a legcsekélyebb kérdésben is gyilkossággal rendezi le a nézeteltérést.

Chambers igyekezett idegen, de emberi szemszögből nézve is elfogadhatóan érdekes lényeket alkotni, akiken keresztül különféle értékrendeket, konfliktuskezelési metódusokat és hitrendszereket mutathat be. A regényen több szereplő történetén keresztül is végigvonul a háború témája, a megengedhető és megengedhetetlen eszközök kérdése. A The Long Way to a Small, Angry Planet határozottan pacifista űropera, amelyet inkább a karakterek mozgatnak, mint a cselekmény.

Ugyan a regény világa nem különösebben eredeti, és tudományos szempontból sem nyújt újdonságot, kellemes időtöltés sör és szotyola mellé, igazi komfort-sci-fi. A The Kitschies-hez ez azért véleményem szerint kevés lesz.

Hozzászólások

hozzászólás