Tegnap kiderült, kik lettek az idei Kitschies díjazottjai. Pár sorban megemlékezünk még róluk az eheti hírsalátában, de természetesen a díj honlapján is megtalálhatóak az ezévi csápdíjasok nevei.
Madeline Ashby nincs köztük, bár vN című művét jelölték a Golden Tentacle, azaz a bemutatkozó regények kategóriájában. Ezt a könyvet alapul véve mindenesetre nem lenne nagy meglepetés, ha elkövetkező regényei még jobban szerepelnének az eljövendő díjátadókon.
Adott egy futurisztikus világ, ahol a robotok a népesség egyik gyorsan növekedő demográfiai szegmensét adják, elősorban a von Neumann gépeknek, azaz a vN-eknek köszönhetően. Ők ember kinézetű robotok, akik sok mindenben hasonlítanak ránk, emberekre. Esznek, isznak, növekednek, szaporodnak.
Amy, a főszereplőnk is egy ilyen robot. Android anyja és ember apja nevelte, különleges diétán tartva őt, hogy fejlődési üteme nagyjából megfeleljen egy ember gyerekének.
Így hát Amy az első huszonöt-harminc oldalon még csak ötéves. Ez hirtelen megváltozik, mikor Portia, a nagymamája megjelenik és megtámadja a lányát, azaz Amy android vN anyját. Amy ekkor megeszi a nagyit. Hát igen, ez elég meglepő fordulat, de nem sajnálom, hogy lelőttem, mivel a regény tele van hasonlókkal. Köszönhetően a hirtelen bőséges táplálékbevitelnek hősnőnk hirtelen növekedésnek indul, és elér egy húsz éves fiatal nőnek megfelelő fizikai állapotot.
A nagymama elfogyasztása azt is jelenti, hogy Amynek valahogy sikerült kiiktatni magában a beépített biztosítékokat, amik mások, elsősorban emberek bántalmazását, netán kiiktatását voltak hivatottak megakadályozni. Kicsit az asimovi robotika 3+1 törvényét idézi a dolog. Portia hangja továbbra is ott dolgozik a lány winchesterében, miközben menekülni kényszerül sok-sok mindenki elől, vN társával, a menet közben összeszedett Javierrel vállvetve.
A világ, amit felépített és elénk tár az írónő nem kifejezetten egy eszképista paradicsom, viszont nagyon okosan és gondosan összerakott; átgondolt, ugyanakkor merész. Tele van jópofa és egyben hihető ötletekkel, hogy csak a robotok étkeztetésére specializálódott élelmiszervállalatok leírását említsem. Vagy a finomságok, melyek mentén ezek a robotok betagozódnak, betagozódtak a társadalomba. De a – csúnya kifejezéssel élve – mikrokörnyezetet is hasonló empátiával rajzolja fel nekünk Ashby. Nagyon szép a kicsit furcsa, de szeretettel teli és boldog család képe. (Ahol azért a kislány felfalja a nagyit…) Ami nem tetszett, bár ez nyilván személyes preferencia kérdése is, hogy olykor túlteng és öncélú a világ bizarr és morbid oldalának bemutatása.
Az alaptörténet nem különösebben bonyolult, mégis rengeteg a kisebb-nagyobb fordulat, leágazás. Mivel a sztori gyorsan halad előre, ezekben a kanyarokban olykor megszédülhet az olvasó, és kénytelen kicsit visszaolvasni, hogy itt akkor most mi is történt, meg miért? Ezt a történetvezetési bizonytalanságot azért nem nehéz az elsőkönyves írónőnek megbocsájtani, egyrészt mert végig fenn tudta tartani olvasói érdeklődésemet, másrészt mert nagyszerű karaktereket teremtett.
Itt elsősorban a két főszereplőre, Amyre és Javierre gondolok. Mindketten erős, jól körülhatárolható személyiségek, ugyanakkor szerethetők. Nem utolsó sorban pedig nemcsak testileg képesek a fejlődésre, hanem lelkileg is. Ez persze kisebbfajta ziccer, és Ashby nem is hagyja ki, hogy kicsit moralizálgasson az ismert „vajon a robotoknak is van lelkük?” dilemma mentén. Nehéz lenne nem észrevenni, bizonyos dicki és asimovi párhuzamokat, de az elődök által felvetett kérdéseket ügyesen és intelligensen értelmezi újra (öltözteti modernebb köntösbe) a szerző. A kisebb hommageokról nem is beszélve, pl. az Electronic Sheep nevezetű helyen az étlapon Tears in Rain-nek hívják az egyik fogást, stb.
Végezetül pár szó a stílusról. Ashby jól ír, nagyon is. A különböző szereplők eltérő beszéde, szóhasználata nagyon eltalált. Nem kis írói hozzáértésre vall továbbá, hogy egy számunkra idegen lény szemszögéből láttatja velünk az eseményeket Madeline Ashby, és ezt az idegenséget maximálisan sikerült is érzékeltetni. Amy nem egy emberre hasonlító robot, aki pont úgy viselkedik, mint egy ember; ellenkezőleg. Épp úgy néz ki, mint egy ember, de úgy viselkedik, mint egy robot, mi pedig az ő szemein keresztül látjuk jövőbeli világunkat.
Mindezek alapján elolvasásra erősen ajánlott a könyv, egyedül a „First machine dynasty” alcím hatott rám riasztóan, kicsit talán túlzottan is induló franchise szaga van.
Ja, a fejezetek binárisan lettek megszámozva…
Hozzászólások
[crei további írásai]
