A Cartaphilus újonnan indult sorozatával, a Carta Younggal a fiatalabb korosztályt célozta meg, és rögtön kezdésnek egy olyan regényt dobott piacra, ami vállalt feladatát maradéktalanul teljesíti: Az Útvesztő az első oldaltól az utolsóig izgalomban tart. Tapasztaltabb olvasóknak azonban ajánlatos fiatalodni kissé, mielőtt engedelmeskednek a borítón látható „Nyisd ki!” felszólításnak.
Kezdésként szögezzük le: vékony jégen sétál, aki úgy akarja bemutatni a regényt, hogy ne csökkentse annak élvezeti értékét. Hatásmechanizmusa ugyanis a meglepetésekre épül, a rövid fejezeteket záró fordulatokra, és a minden mögött ott lappangó rejtélyre. Tempója igencsak feszes – a klasszikusokon edzett olvasónak őrült rohanásnak tűnik -, tökéletesen alkalmas tehát arra, hogy a fiatalabb korosztálynak alternatívát kínáljon a konzoljátékok és akciófilmek élményére.
Az Útvesztő klasszikus, bár mára jócskán elkoptatott helyzetből indul. A liftben ébredező Thomas a keresztnevén kívül nem emlékszik semmire. (A kicsit olvasottabb SF rajongó kapásból tud legalább két filmet, játékot, könyvet mondani, ami ebből a toposzból építkezik – bár szerintem a megcélzott korosztálynak sem teljesen új.) Csak szaporodnak a kérdőjelek, amikor az ajtó végül feltárul, hősünk megérkezik a Tisztásra, és megismerkedik lakóival, akik hozzá hasonlóan – követve az ifjúsági regények elvárásait – tinik még, sőt kizárólag fiúk. Az emlékezetét vesztett jövevény nemcsak önmagát keresi, a túlélésre berendezkedett társadalom is rengeteg újdonságot kínál. És akkor még nem beszéltünk magáról az Útvesztőről, az éjjelente elmozduló falakról, amik lezárják a Tisztást, és átrajzolják az eddig ismert térképeket. Sem a labirintusban járkáló szörnyekről, akikkel a találkozást még senki nem élte túl.
Thomas különös események elindítója lesz, egy esztendők alatt konzerválódott holtponton lendíti túl a történéseket, miközben ragyogóan fókuszálódik köré a feszültség. Remek alany egy mindenki által elfogadható hősképhez; esendő ugyan, hibázik is, de valahogy mégis mindenből győztesen kerül ki. Attól kezdve, hogy megérkezik az első lány is a Tisztásra, fenekestül fordul fel az éppen csak megismert világ, hogy megkezdődjön a visszaszámlálás, az ember pedig körömrágva várja a végkifejletet. Csalódni abban sem kell, Dashner lezárja ugyan a Thomasék történetét, de a befejezéssel eléri azt, hogy olvasói vágyjanak a folytatásra; megoldódik ugyan a nagy, mindent átszövő rejtély, de csak azért, hogy helyét egy minden eddiginél komolyabbnak adja át. Addig is lehet rágódni a kérdéseken: milyen lehet az a világ, ami még az Útvesztőnél is rosszabb? Mire szolgált maga az Útvesztő és kik az Alkotói? Mi lesz Thomas és a lány románcának vége? (Ugye nem gondoltuk, hogy a hölgy bárki mással kezdene?)
Az Útvesztő szívből ajánlható azon olvasóknak, akik elutasítják a lassabb történetvezetésű regényeket, az oldalakig nyúló filozofálgatást, akiket untatnak a technikai leírások, és a nyelvi lelemények helyett inkább az izgalmas, rejtélyekkel teli egy-kétéjszakás akcióregényeket szeretik, és igazán nem bánják a mélyebb mondanivaló és a részletekbe menő jellemrajzok hiányát. Ez egy ízig-vérig szórakoztató tiniregény.
(Hogy gyorsan halványuló, de kellemes élményt nyújtott, még hagyján, csak azokat a szleng kifejezéseket el tudnám felejteni. Most tényleg, igényel valaki magyarázatot a „plotty”, „bökött”, „vacadék”, „Zöldfül” szavakhoz?)
wendol
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
