SFmag

Disztópia-tematikus hónapunk keretében a totalitárius rendszerek építészetével folytatjuk cikksorozatunkat.

Az első két részben igyekeztem képet adni a diktatúrák művészetfelfogásban is megnyilvánuló világlátásából, illetőleg azt is nyomon követhettük, milyen jellegzetességekkel bírt a festészet és a szobrászat. Mégis, ha valamiben igazán szerettek tobzódni a diktátorok, az az építészet volt. Grandiózusabbnál grandiózusabb várostervek születtek, gigantikus szobrok a lélegzetelállító méretekkel bíró építmények és talapzatok tetején: emitt a Führer vagy valami mitológiai alak bábuja tekint le a terepasztalra, amott Lenin őrző szeme figyel a tervrajzon.

Albert Speer, Hitler főépítésze, aki a nürnbergi perben utóbb húsz évet kapott (és felelősségét egyetlenként elismerte), úgy sakkozik a figurákkal, mint gyermek a legóval. Michelangelónak is azt tanácsolták, amikor II. Gyula pápa szolgálatába állt, hogy kápráztassa el őszentségét (értsd: megvalósíthatatlan tervekkel álljon elő), nos, azt hiszem Speer fülébe valami nagyon hasonlót suttoghattak. Ha egyáltalán kellett.

De nem csak önigazolásról (egyesek szerint kisebbségi komplexus brutális túlkompenzálásáról) volt itt szó. A távolban ott lapult a nagy ellenség, a szembenállás másik végpontja, a Szovjetunió. A verseny a művészetben, építészetben is elindult, aminek legszemléletesebb példája – sőt, talán itt csúcsosodott ki – a párizsi világkiállításon esett meg. A Reich és a SZU pavilonja – a sors iróniája? Vagy készakarva esett így? – éppen egymással szemben kapott helyet.  Nomen est omen, utólag visszatekintve mindenkinek nyilvánvaló lehetett (volna), hogy a helyzet robbanásig feszült, és éveken belül vége szakadhat az egyre látszólagosabbá váló békének.

 

A legtöbb terv – talán azért is, mert szemben a náci és szovjet elképzelésekkel, élhetőek voltak, vidékfejlesztést tűztek ki célul – a Duce Itáliájában valósult meg. Nem csak egy egész római városrész felhúzására gondolok, amelyet ma irodanegyedként használnak, hanem arra a jó százötven városra szerte az országban.

Elmebeteg ötleteik ellenére azt mondom, bárcsak inkább az építészettel foglalkozott volna Sztálin és Hitler, de a két felet túlságosan lekötötte az emberirtás és úgy általában a háború. Nem húzták fel Lenin szobrát, ami nagyobb lett volna, mint a Szabadság-szobor New Yorkban. Nem épült meg a szovjet palota, és a zseniális Csernyikov tervei is (mindössze hatot kivéve) papíron maradtak. A rajzok, amelyeket ő és sok, névtelen tervező hátrahagyott, valamiképpen nem csak félelmet keltőek, de lenyűgözőek is. A háborút követően a szétbombázott szovjet kísértetvárosok (Szevasztopol, Sztálingrád, Leningrád…) mint valamiféle nekropoliszok, önmagukban lettek volna műemlékei a győzelemnek, hősiességnek és persze a rendszernek.

 

 

Míg a németek a klasszicizmus, – Csernyikov tervei révén – a szovjet rezsim a gótika felé fordult. Az alkotó saját bevallása szerint organikus, romantikus hangulatú városokat álmodott meg. (Egyesek szerint e rajzok rokoníthatóak a steampunkkal, de ezt inkább mindenki fantáziájára bízom).

 

 

Közös jellemző a már említett grandiozitás, minden téren. Nem csak állami hivatalokra, a nagy vezér irodájára és lakosztályára, a „népnek szentelt” palotákra, mauzóleumokra, forradalmi emlékművekre kell gondolni, de olyan hétköznapi, az átlagember által is látogatott helyekre, mint pl. metró/vasútállomás, gyár, lakótömbök, víztorony, mozi stb.

 

Az épületeknek nyilvánvalóan nem csak a kivitelezése emésztett (volna) fel irtózatos költségeket, de a fenntartásuk is. Egytől egyig funkciótlanok, hacsak funkciónak nem tekintem azt a bizonyos önigazolást. Az épületek elé természetesen roppant méretű tereket is megálmodtak (ha kell, ledózerolják a fél várost, templomokat is beleértve).

 

A tér legtávolabbi sarkából belátható az egész komplexum, melynek láttán az egyszerű járókelő, vagy éppen a vidékről hivatalos dolga miatt az állami hivatalba igyekvő kisember újra és újra megdöbben, minduntalan felnéz, és eláll a lélegzete. Képzeljük csak a helyükbe magunkat: a 3D mozi-élmény korában is földbe gyökerezett lábakkal állnánk a monumentális épületek és szobrok előtt.

 

 

 

A rekorddöntögetés és grandiozitás persze nem ment ki a divatból, de korántsem ez az egyetlen szempont, amikor manapság felhúznak egy épületet. Ugyanakkor a totalitárius művészet formanyelve, a tervek, a nagy, ám semmitmondó szavak, képek és szobrok deformáltságukban hordják a figyelmeztetést: valami nincs rendjén abban a világban, amelyben ezek akár csak ötlet szintjén létrejöhettek.

 

 

 

 

 

Érdekességek

• A közelmúltban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium rendezett jótékonysági árverést az állami hivatalokban porosodó, múlt rendszerben készült festményekből (főleg Lenin-portrék) és más tárgyakból (főleg Lenin-mellszobrok).
• Magam is jártam a Duce egyik városában, Rómától délre, Sabaudiában. Teljesen élhető, modern közeg, sajátosan olasz-mediterrán hangulattal. Ezen még a főtéren álló torony sem rontott, amelynek falán egy felirat volt olvasható. Mi magyarok egy szót értettünk csupán a szövegből: Mussolini.
• Jakov Csernyikov forradalmasította az építészet formanyelvét, egyes tervei révén akár a számítógépes tervezőgrafika előfutárának is tekinthető.
• A szovjet felhőkarcoló és a 6000 tonnás Lenin

 

További linkek

Az olasz fasizmus emlékei

A Duce városa

Fasiszta művészet és építészet

Totalitárius művészet képekben

Építészeti akkor és most – a Harmadik Birodalom romjai

Vera Muhináról (angolul)

Egy meg nem épült Moszkva

Nicolae Ceaușescu látogatása Észak-Koreában, 1971.

A folyton szemlélődő, néhai Kim Dzsongil

Hozzászólások

hozzászólás

post_author >1) { echo "
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>