Nehezen tudnám ezt az ismertetőt anélkül felvezetni, hogy el ne fecsegném a kis családi titkomat: szinte bármikor kimehetek Olaszországba. Na jó, szépítettem, de a lényeg, hogy alkalmanként meglátogathatom nevelőapám vérbeli déli olasz családját, és minél érettebb fejjel megyek, annál nagyobbat markolok az ottani kultúrából. Mégis, akárhányszor lépjük át a határt, ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nyúlok a képregényes polcokra az autópálya melletti szuvenír- és édességboltokban. Röviden: Dylan Dog nélkül én el nem hagyom azt az országot.

Kicsit persze ferde dolog ez: a Dylan Dog popkultúra és anglicizmus is egyben. Ha az ember olasz kultúrára vágyik, miért venné meg pont ezt a képregényt? Hiszen kristálytisztán látható, hogy a brit krimi és az olasz giallo valamiféle ötvözete, ráadásul a havonta megjelenő fekete-fehér számok mellett olyan rémületes nevű különkiadások is megjelennek, mint a Dylan Dog Color Fest, a Dylan Dog Super Book és a Maxi Dylan Dog. Elrettentő mindez? Számomra aligha: bármi, amire ráírták, hogy Dylan Dog, nekem megéri a pénzét.

Száraz tény: a Dylan Dog egy Tiziano Sclavi nevű képregényíró 1986-os találmánya. A címszereplő foglalkozása a hivatalos megnevezés szerint „rémálom-nyomozó”. Nagyon egyszerű koncepció: Dylan rejtélyes, természetfölötti események díszletei között bonyolítja le a klasszikus krimi és thriller mechanizmusaival dolgozó sztorikat, nagyjából minden egyes számban. A csavar ott van a dologban, hogy még most is, érettebben, mint amikor először vettem kézbe, rácsodálkozok a történetek sokrétűségére, szimbolikájára és igényességére.

Való igaz, nem olvastam sok számot. Otthoni gyűjteményem nagyjából tíz hosszú és tizenkét rövid történetből áll. De én meg merek esküdni, hogy egyik-másik, amit olvastam, hozza az igényesebb Agatha Christie és Stephen King történetek színvonalát. Olykor jobb történetekkel kerültem kapcsolatba, mint amiket annak idején az X-aktákban láttam. Persze, gubancos a helyzet, mivel minden, amit említettem, korábban is létezett már (az X-akták azokra vonatkozik, amelyeket én is olvastam, de korábbiakra pl. ugyanúgy hatással lehetett a Twilight Zone is). Szóval a Dylan Dog, szigorú értelemben véve, sohasem volt eredeti; archetípusokból és klisékből építkezik.

Ennek ellenére meglepően jó írók és stílusos rajzolók kezében van még ma is a sorozat, még a legidétlenebb sci-fi / fantasy elemekkel megbolondított történeteket is hiteles, noir-regényeket idéző párbeszédek, kávéfekete humor és feszült hangulat jellemzi. Dylan és a mellékszereplők is könnyen megszerethetőek (főleg Groucho), mindegyik igazi karakter, ahogy maga a sorozat is karakteres: szürreális, „cool” és szorongató egyszerre. A sorozat mindig tisztelettel bánik a nagy elődök örökségével: találhatunk utalásokat a fentieken túl Craven, Hitchcock, Romero, Argento filmjeire is. S ha már film: léteznek filmadaptációk, nem titkolom. Az egyik Michele Soavi spinoffja, a Dellamorte Dellamore, tehát nem konkrétan Dylan Dog. A másik viszont amerikai film, a Dylan Dog: Dead of Night. Amit inkább nem javaslok senkinek. Azt hiszem, ez a sorozat csak az eredeti formátumában érzi jól magát.

Umberto Eco mondta: „Képes vagyok a Bibliát, Homéroszt és a Dylan Dogot napokig olvasni, anélkül, hogy elunnám magam.” A gond persze, hogy a cucc tényleg olasz. Angolul talán beszerezhető néhány rész. Szóval… csak remélni tudom, hogy van célközönsége ennek az ismertetőnek. Egyrészt tudni kell olaszul, másrészt tudni kell beszerezni a képregényeket. Egyik sem könnyű feladat. De ha véletlenül valaki olaszul tanul, szereti a természetfölötti krimit, esetleg kiruccanni készül egy fél éves Erasmus-olaszkodásra, annak ajánlom figyelmébe; semmiképpen se hagyja ki, akinek van lehetősége olvasni.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Eddig 10 hozzászólás.

  1. szs szerint:

    ” Egyrészt tudni kell olaszul, másrészt tudni kell beszerezni a képregényeket. ” Lehet, hogy elég jelentős százalékát képviseled a célközönségnek. De majd valamikor tarthatnál egy élő ízelítőt, szinkrontolmácsos képregényolvasás vagy ilyesmi. 🙂

  2. Nihil szerint:

    Egyik haveromnak van egy Dylan Dog képregénye, amiben egy fószer a puszta tekintetével robbantja szét mások fejét, kicsit Scanners módra… érdekes volt, bár egy kukkot nem értettem belőle. 🙂
    Groucho viszont ennek ellenére nagy arcnak tűnt! 😀

  3. fbdbh szerint:

    Pont a hétvégén néztem meg először a Scannerst (pedig nagy Cronenberg-fan vagyok).

    Groucho tényleg nagy arc 🙂

  4. csabez szerint:

    A co.tlof.hu-n van néhány Dylan Dog magyarul.

  5. solymosgyu szerint:

    Én a fekete fehér képregényeket nem szeretem. Olvasható A:co-mix-on.

  6. fbdbh szerint:

    A fekete-fehér képregényekben az a jó, hogy sima Kindle-n is lehet olvasni 😀

  7. Hamlet szerint:

    Hasonlóan jó misztikus-nyomozós olasz cucc a Dampyr is, kár hogy magyarul senkit sem érdekelt. 🙁

  8. fbdbh szerint:

    Ha már itt tartunk, a teljes olasz SF eléggé ismeretlen itthon – mondjuk én sem tudom, honnan kéne megfogni. De az, hogy mondjuk Calvino megjelenik, még kevés.

  9. hackett szerint:

    Hamlet:
    Nézegettem én sokszor a Dampyrt könyvesboltokban, de nagyon felületes tanulmányozás után nem voltam biztos benne, hogy én vagyok a célközönsége. Ezek szerint lehet, hogy tévedtem?

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon