A Bookseller nevű angol szaklap borítóján találkoztam először ezzel a könyvvel, vagyis a reklámjával, ami azonnal hozta az „ez kell nekem” érzést. A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei bestseller lett angol nyelvterületen, és a magyar kiadásra sem kellett sokat várni. De az lehet, hogy mégis túl sokat vártam.
Pedig olyan jó volt kézbe venni! Nem tudom, meddig lesz még létjogosultsága a nagyüzemi könyvnyomtatásnak, vagy hogy az emberek fognak-e egyáltalán olvasni a jövőben, de azt az érzést, amit ennek a könyvnek a kézben tartása, lapozgatása ad, semmiféle kütyü nem adhatja meg. A hideglelős atmoszférájú borító, a fekete-fehér képek, a barnás-óarany mintázatok miatt olyan hangulata van Riggs regényének, ami tényleg csak papíron létezhet.
És hát azok a képek! Ódon, ha úgy tetszik, gótikus hangulatú, jobbára valami furcsát és/vagy groteszket rejtő, réges-régi fotográfiák, amelyek szerves részét képezik a történetnek. Lehet, hogy az ötlet nem egyedi, mégis ez az, amiért elkezdtem olvasni a könyvet. Mert amit a történetről a fülszöveg elárult, az önmagában nem győzött meg.
A mesélő egy 15-16 éves amerikai zsidó fiú, gazdag család sarja, egy jól menő vállalat örököse, akit sem a vagyon, sem a családi munka nem érdekel. Jacob némileg lúzer típus, de leginkább talán amiatt érzem így, mert már nem hisz abban sem, amiben gyermekként hitt: nagyapja fura történeteiben. Az öreg megjárta a II. világháború poklát, és rengeteget mesél az unokájának, aki egy idő után kételkedni kezd abban, hogy a nagyapa sztorijaiban szereplő szörnyek valóságosak és még mindig rá vadásznak. Ahogy abban is, hogy a kiskorában látott fényképek valóban különleges képességekkel bíró gyerekeket ábrázoltak. Úgy véli, azok csupán ótvaros trükkökkel készített felvételek, és valójában senki nem tud repülni, vagy láthatatlanná válni, vagy tüzet gyújtani a kezében.
Aztán a nagyapa rémisztő körülmények között meghal, és amit Jacobra hagy, azzal a fiú nem tud mit kezdeni, meg úgy egészében az életével sem. Végül arra jut, hogy elmegy arra az apró walesi szigetre, amire nagyapja utalt – ahol állítólag együtt élt egy halom fura gyerekkel, meg a rájuk vigyázó, madárrá változni képes Vándorsólyom kisasszonnyal. Ott először csak a régi árvaház romjait találja, de aztán…
De aztán sok minden történik. Egyfelől végre beindul a történet, másfelől viszont az olvasó megfosztatik számos reményétől, illúziójától, és bár a sztori megfelelő szemszögből nézve izgalmas és fantáziadús, máshonnan vizsgálva tele van kihagyott lehetőségekkel, logikai hibákkal, vagy legalábbis olyasmikkel, amiket nem bontottak ki, magyaráztak meg, tettek helyükre rendesen. Persze lesz folytatás. Az idegesítően sablonos lezárás sem hagy efelől kétséget. De nem tudom, szeretném-e olvasni.
Mégsem hagy nyugodni ez a könyv. Nem lehet ennyivel elintézni. Mi van, ha az, ahogy Jacob mesél, épp így hiteles? Egy mindentudó külső mesélő bármibe beavathatná az olvasót, de egy tizenéves srác talán pont így látná a dolgokat. Mi van, ha a folytatásban nem csak a mindenféle kérdésünkre kapunk majd alaposabb választ, de az is kiderül, hogy az itt csak így-úgy felvázolt emberi kapcsolatok (pl. Jacob és szülei között) mélyreható jellemábrázolások alapjait rakták le? Mi van, ha az innen-onnan összekapart, egymásra dobált fotók és különféle mítoszokból, legendákból, népmesékből, vagy akár vándorcirkuszos sztorikból szedett elemek később tökéletes egésszé állnak össze? Ha az ember vet némi pillantást Riggs honlapjára, megnézi néhány videós alkotását, fotóit, nem szabadulhat az érzéstől, hogy ez az ember igenis mondani akar valamit, közölni és megmutatni, ami több annál, hogy a másságot, a különlegességet el kéne fogadni, meg hogy bajban ismerszik meg a barát, meg ilyenek. Olyan magával ragadó hangulata van némelyik videójának, ami túlmutat a szavakon, és ami a regényben inkább csak beteljesítetlen ígéret szintjén volt meg. Aki ilyeneket tud, arra oda kell figyelni.
Mivel már nem vagyok tizenéves, nem tudom olyan szemmel nézni ezt a könyvet. Azt hiszem, annak, aki ilyen fiatal, és még nem olvasott annyi mindenfélét, ez a regény óriási élmény lehet, és nem érti a fanyalgókat, akik elnagyolt karakterekről és cselekményről és háttérről beszélnek. De a szememben mégis épp ez a legnagyobb hibája: hogy azoknak okoz csalódást, akik értékelni tudják a könyv szépségét, akik azt remélik titkon, hogy újra megízlelhetik azt a csodás érzést, amikor egy könyv valami igazán újat vagy különlegeset ad. Mert ezt ígéri, ha ránézel, és valójában épp ezt nem adja meg.
Linkek:
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Remek cikk. Megerősített benne, hogy ne vegyem meg a könyvet :).
Ez az a könyv, amit megjelenésekor nagyon meg akartam venni, aztán jöttek a cikkek róla és egyik se volt vele túlzottan megelégedve, ezért le is tettem a várólistámról. Egy újabb bestseller aminek nagyobb a füstje mint a lángja. Bár, ha a későbbi kötetek kitöltik a történet hézagait akk tényleg kisülhet belőle valami igazán jó.
Én meg kaptam a könyvet és izgalmas és jó „regény” volt. VISZONT! A gond nem az amit összesen leírt csak egy. Ami nagyon el húzott. Az hogy a történet legizgalmasabb részénél VÉGE ???? És most várjak a következő részre?? Én személy szerint 2 évet vártam egy másik könyvemnél (Eragon-nál)és nagyon kibírhatatlan remélem hamar jön a következő rész és mikor kijön (ajánlom a többi embernek, hogy) akkor vegye meg az összes ember beleértve azokat akik nem akarták a felül leírtak miatt. Szóval ajánlom mindenkinek mert rendkívül jó. 🙂