Két szereplő, egy helyszín – nem túl széles palettáról dolgozott Graham Joyce, mégis, World Fantasy díjra jelölt regénye erős, felkavaró alkotás. Egyszersmind jó példa arra, hogy a kortárs fantasy milyen egyedi, kísérletező és a kliséken túlmutató tud lenni.
A napjainkban játszódó történetben egy középkorú, középosztálybeli, mondhatni: unalmasan átlagos házaspár utazik a havas kis faluba, a Pireneusoknál fekvő Saint-Bernard-en-Haut-ba. Zoe és Jake több mint tíz éve vannak együtt, sítudásukat jöttek csiszolni, és semmi mást nem szeretnének, csak kikapcsolódni és együtt lenni. Azonban rögtön a regény legelején – ahogy ez illik – bekövetkezik a baj: egy váratlanul lezúduló hógörgeteg maga alá temeti őket. A lavina fogságából a férj szabadítja ki az asszonyt, majd átfázva, bevérzett szemmel, kissé sokkos állapotban térnek vissza az idilli kis faluba.
Ám valami megváltozott. Hamarosan fölfedezik, hogy mindenki eltűnt a faluból. Az éttermek, az utca, a hotelük olyan, mintha az itt élők és a többi turista csapot-papot otthagyva, villámgyorsan távozott volna a településről. Azt gondolják, hogy amíg síelni voltak, a lavinaveszély miatt telepítettek ki sietve mindenkit. Ám a furcsaságok ezzel még nem érnek véget: bármerre is indulnak el, mindig visszajutnak Saint-Bernard-en-Haut-ba. Még a kölcsönvett rendőrautó is állandóan az útnak ugyanazon a pontján robban le. A készülékekkel sincs szerencséjük: a mobiltelefon néma, nincs internet, és a hotelen kívül az iránytű is elromlik. Úgy tűnik, hogy foglyul ejtette őket az immár kísértetiesen csendes falu. Észreveszik, hogy mintha az idő állt volna meg: az asztalon felejtett étel nem romlik meg, a meggyújtott gyertyák sem égnek le. Miért történik ez velük? Mi ez a különös vidék, ahol egyetlen élőlényt sem találnak? És miért van az az érzés bennük, hogy valami rossz közeledik feléjük?
A kérdésekre természetesen megkapják a választ, és ez egy igazi, bár kitalálható csavar a történetben. Az olvasó nem is ennek örül elsősorban, hanem egy ezeknél is fontosabb kérdésnek: vajon kibírja-e kettejük kapcsolatát ez a merőben szokatlan szituáció?
Graham Joyce regénye ugyanis a párkapcsolatról szól. Arról, hogy az emlékek kötik össze a párokat. A csendes faluban, ahol szinte egyetlen zajforrás a hóesés, meg kell tanulniuk felidézni közös múltjuk legkisebb részletét is – különben az ételek ízetlenek maradnak, a bornak sem érzik a zamatát, hacsak a másik fel nem eleveníti az emlékeiket.
A The Silent Land azontúl, hogy mindvégig izgalmas spekuláció, egyetlen hatalmas metaforára épül, hogy megvizsgálhassa egy mindennapi pár kapcsolatát. Ehhez két, néha túlságosan is kedves karaktert használ, de ez így van rendjén. Ugyanis a szerző így nem társadalmi látleletet mond például a birminghami házasságok helyzetéről, hanem ennél mélyebbet, fontosabbat közöl velünk.
A regény szinte összes lapján jelen lévő hó többféle jelentést hordoz: a tisztaságét (a kapcsolatuk), a betemetett sebekét (a feleség egyszeri hűtlensége), a titkokat, a halált, és a csendességet. Azt az állapotot, amikor egyetlen zaj a vénákban lüktető vér zenéje. Csak ilyen helyzetben, a világot kizárva képes végiggondolni két egymást szerető ember a kapcsolatukat, annak minőségét és erősségét.
Graham Joyce jó író. Gazdaságos próza (a keményfedeles változat is csak 272 oldal), többnyire sallangmentes mondatok, gyönyörű hasonlatok, leírások, végig fenntartott feszültség, keretes próza jellemzi írását. Az a fajta – néhol természetfölötti horrorba hajló – regény, amely érzelmileg megráz; néhol szívszaggatóan, már-már giccsbe hajlóan érzelmes, de pontosan leírja azt, amire vállalkozott: a címbeli csendes vidéken, a kételyek és a bizonyosságok földjén történő belső utazást.
Ott, ahol a racionalitás és az irracionalitás telekszomszédok.
Az íróról:
Graham Joyce (1954) főállású író, de mellette a Nottingham Trent University-n kreatív írást tanít. Szinte nincs két hasonló könyve; regényei igazi spekulatív fikciók, amelyekben fantasy-, science fiction- és horrorelemek is felfedezhetők. Eddig 18 kötete jelent meg, ezekért összesen 6 British Fantasy díjat gyűjtött be, de – csakúgy, mint ezt a regényét – több munkáját is World Fantasy díjra jelölték. A The Silent Land a Brit Fantasy díj döntőjébe is bekerült.
Kapcsolódó link:
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Ez nekem túlfinomított mainstreamnek tűnik. Iparosemberként az a véleményem, ebben a témában legfeljebb százezer karakter van, több nem. Regénynek unalmas lehet, legalábbis számomra: sem a spekulatív zsánerben, sem azon kívül nem tud érdekelni egy mindennapi párkapcsolat mélyenszántó lélektani boncolgatása.
Zsolt: az átlagnál hosszabb, kiegyensúlyozottabb párkapcsolatban élsz? Ha nem, akkor tényleg nem neked szól. Iparosemberként viszont érdekes lehet szembesülni olyan stilisztikával, ami sajnos a tágabb zsáner szerzőire nem mindig jellemző. Mert vagy nem mernek, vagy nem tudnak úgy írni, mint például ez az úriember.
Nem túlfinomított mainstream, hiszen a spekulatív elemeknek rendkívül fontos, megkerülhetetlen szerepük van. Még azt se mondanám, hogy a szórakoztató funkciót feláldozta volna a szépírás oltárán; végig izgalmas az egész, két csavar is van benne.
Számomra üdítő volt egyébként, hogy bizarr szereplők, mágikus tulajdonságok, extrém worldbuilding nélkül is élettel teli regényt lehet írni, ahol nagyon áttetsző a határ a racionális és az irracionális elemek között.
Nagyon nem mindennapi olvasmányt jelentett számomra – de persze ez én vagyok, aki még az iparosoktól is szép mondatokat várok el:)
@SFinsider:
„Zsolt: az átlagnál hosszabb, kiegyensúlyozottabb párkapcsolatban élsz?”
Engem, kérlek, annyira elbűvölnek a virágok, hogy véteknek érezném, ha csupán egyetlen szál szépségének a csodálatában merülnék el. 😀
„Ha nem, akkor tényleg nem neked szól.”
Valóban itt lehet a bibi. Jeleztem is, hogy a véleményem szigorúan szubjektív.
„Nagyon nem mindennapi olvasmányt jelentett számomra – de persze ez én vagyok, aki még az iparosoktól is szép mondatokat várok el :)”
A szép mondatok faragása munkaköri kötelessége a becsületes iparosnak. Aki nem hozza ezt a szintet, az nem iparos, csak bóvligyártó. 🙂
„A szép mondatok faragása munkaköri kötelessége a becsületes iparosnak. Aki nem hozza ezt a szintet, az nem iparos, csak bóvligyártó. ”
Hú, de egyetértek ezzel!
Khm, szerintem nem kell ahhoz egymásra utaltság, elzártság vagy misztikus környezet, hogy egy hosszú ideje fennálló, harmonikus (vagy annak látszó) emberi/pár kapcsolatot próbára tegyünk. Elég csak arra a graffitire gondolni: „egy kapcsolathoz két ember kell, de néhány rib@nc nem tud számolni” >:)
Érdekes lehet a regény alapfelállása, talán egyszer el is olvasom (ha kiadják magyarul, mert rém lusta vagyok), ám nekem Haruki jóval többet mondott az emberi kapcsolatokról, azok tűnékenységéről és sérülékenységéről. S tette mindezt a spekulatív fikciót is súroló módon…
Johann:
„szerintem nem kell ahhoz egymásra utaltság, elzártság vagy misztikus környezet, hogy egy hosszú ideje fennálló, harmonikus (vagy annak látszó) emberi/pár kapcsolatot próbára tegyünk.”
Persze, hogy nem. Joyce viszont a spekulatív elemmel sokkal nagyobb tétet adott a történetnek azzal, hogy nem egy gaz csábító lép a képbe. A lavina után a főszereplők olyan világban találják magukat, ahol teljesen újra kell gondolniuk mindent. És míg egy valódi helyszínen játszódó sztorinál még szóba jöhet egy harmadik ember, aki tanácsot adhat, itt szó szerint az élettelen tájban kell felfedezniük kapcsolatuk milyenségét. Ha tetszik, ez egyfajta Lost feat. Számkivetett szitu, csak ugye a dermesztő hideg, a bejárható világ miniatür volta, az egyre szaporodó baljós előjelek, a közeledő vész más perspektívát ad a hősöknek.
„nekem Haruki jóval többet mondott az emberi kapcsolatokról, azok tűnékenységéről és sérülékenységéről. ”
Honnan tudod, ha ezt még nem olvastad? 🙂
@SFinsider: „Honnan tudod, ha ezt még nem olvastad?”
Upsz, megfogtál… 😉 Na jó, ahogy ígértem, elolvasom és akkor formálok véleményt. Bár az ismertető alapján ez olyan kamaradarabnak vagy pszichodrámának tűnik, amiben nem szívesen veszek részt. Nem mintha nem érdekelne két velem egykorú ember sorsa, de ha olyan belső útra viszi az olvasót, ahol kevés a szubjektív kapaszkodó, akkor menthetetlenül elveszek és nem tudok közösséget vállalni a házaspárral. Már csak azért sem, mert egy ilyen helyzetben óhatatlanul előjön a „mi-lett-volna-ha?” játék, ahol mindenki más kezdőpontról indul…