Stanislaw Lem: Éden

Közzétette: cikkbot 7 hozzászólás

Idén szeptember 12-én 90 éve született Stanislaw Lem, a 20. század egyik leghíresebb sci-fi írója. Ennek kapcsán a következő hetekben néhány Lemet és munkásságát érintő cikkel, esszével, ismertetővel emlékezünk meg az íróról.
Elsőként az Éden című regényéről olvashattok egy ismertetőt, ami Stanislaw Lem filozofikusabb töltetű műveinek korszakát nyitja , és amelynek központi témája az ember és az idegen civilizáció kudarcba fulladó találkozása.

Az 1959-ben megjelent Éden összekötő kapocs Stanislaw Lem korai – a tudományos és technológiai fejlődés szárnyalására építő, kalandos, utópisztikus és harmonikus töltetű – művei (Asztronauták vagy Magellán-felhő), valamint a későbbi, filozofikusabb jellegű, a megismerést előtérbe helyező, emberközpontú science-fiction regényei között (Solaris, Visszatérés, Az Úr hangja).

A sztori: egy számítási hibás következtében az űrhajó nem repül át légkör fölött, hanem beleütközik és becsapódik az Éden nevű bolygó felszínébe. A fedélzeten hat személy tartózkodik: a Doktor, a Koordinátor, a Mérnök, a Vegyész, a Fizikus és a Kibernetikus. Egyiküknek sem esik baja, viszont az űrhajó orra több mint negyven méter mélyen belefúródott a talajba, így továbbmenni csak akkor képesek, ha előbb kiszabadítják és felállítják. Dolgukat nehezíti, hogy a becsapódás következtében több műszer és gép is meghibásodott, köztük a javító félautomaták, valamint a Védőnek nevezett tizenhat tonnás, sokoldalú robot/jármű.

Mint valami csillagközi Robinsonok, félelemmel vegyes kíváncsisággal indulnak el, hogy felfedezzék a bolygót. Először mindannyian, aztán pedig hármas csoportban, miközben a másik három ember hátramarad a félautomatákat és az űrhajót javítani. A földi civilizációhoz szokott ember számára szokatlan növény és állatvilág, illetve létesítmények tárulnak eléjük, amelyeknek „működése” nem mindig érthető számukra. Aztán pedig egyre több jelét fedezik fel egy értelmes civilizációnak, kapcsolatba kerülnek a bolygó lakóival – akiket dupláknak neveznek el –, rábukkannak egy működő – ám számukra jórészt értelmezhetetlen – társadalmi berendezkedésre. A nem éppen kellemes kontaktusok mellett sikerül kapcsolatot teremteni egy „műveltebb” bolygólakóval, egy csillagásszal, akivel egy fordítógép segítéségével próbálják megértetni magukat. A rögtönzött kommunikáció során feltárul előttük a bolygó társadalmának működése – annak minden kegyetlenség ésszerűségével együtt –, rájönnek, hogy az emberi logika sok ponton összeegyeztethetetlen a megismert idegen civilizációval, képtelenek bármit is változtatni azon. Így végül tehetetlenül hagyják el a kívülről meseszépnek tűnő bolygót.

Stanislaw Lem regénye nem könnyű olvasmány. Nemcsak az a részletesség, amivel az idegen bolygó minden elemét – legyen az élőlény vagy éppen tárgy – bemutatja, hanem az Éden társadalma mögött rejlő filozofikus tartalom is odafigyelést igényel, felületesen ugyanis nem lehet – de talán nem is érdemes – átsiklani a könyvön. Számomra elsősorban az előbbi okozott némi nehézséget – bevallom helyenként kissé fárasztónak éreztem a legapróbb részletekbe menő leírásokat, sokszor nehéz volt ezeket követni –, viszont amikor a történet fordulatot vett, és a hajótöröttek érdeklődése egyre inkább az idegen civilizáció és társadalomműködése fele fordult, akkor már egész másfajta érdeklődéssel lapoztam a könyvet.

Az Éden társadalma utópia és antiutópia egyaránt: a bolygó technikai és tudományos fejlettségében, de a teljes élővilágának működésében is egy utópisztikus berendezkedés sejlik fel, a civilizációt működtető mechanizmusok és a társadalmi viszonyok azonban egy kőkemény antiutópisztikus jövőképet vetítenek előre. Egyesek szerint Lem a kommunista társadalmak bírálatát fogalmazta meg az Édenben – és valóban, a háttérben működő, magát nem létezőként feltüntető elnyomó hatalom és az információs manipuláció, a büntetőtáborok, a tömegsírok asszociálhatók ezzel –, mások viszont a szabadpiaci demokrácia kritikáját látják benne. Jóllehet mindkettőt bele lehet magyarázni és akár alá is lehet támasztani, számomra nem ez volt a fő mondanivalója a regénynek. Sokkal hangsúlyosabban csapódott le az a gondolat, hogy mi emberek – miközben értelmi fejlettségi szintünk alapján hajlamosak vagyunk a világegyetem urainak hinni magunkat, és mindent az általunk létrehozott kategóriák szerint próbálunk megítélni és megérteni –, kénytelenek vagyunk újra és újra szembesülni saját korlátainkkal. És ez több mint ötven évvel az Éden születése után sincs másképp.

Jance

A cikkért köszönet az www.olvasoterem.com oldalnak.

Eredeti kiadás: 1959
Magyar cím: Éden
Fordította: Murányi Beatrix
Kiadó: Kozmosz Könyvek
Recenzált kiadás éve: 1981
Terjedelme: 267 oldal

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 7 hozzászólás.

  1. kwindu szerint:

    Az éden egyik abszolút favorit Sf regényem már kb. öt-hatszor elolvastam. A „Solaris” és a „Legyőzhetetlen” Pirx sztorik mellett Lem legnagyobb teljesítménye. Gyermek korom nagy olvasmány élménye olyan nagy könyvek mellet, mint „Alapítvány „trilógia, 2001. Űrodisszeia, Psziporgok álmai, Nemere és Verne könyvei vagy a”Majmok bolygója” és még sorolhatnám. Ismét köszi:-)

  2. picidzé szerint:

    Külön köszönet a “félelemmel vegyes kíváncsiság” kifejezés használatáért.

  3. DBL szerint:

    Nagyon jó cikk!
    Azt hiszem a lényeg az általad megfogalmazott “megismerést előtérbe helyező” kifejezés itt a lényeg. Nagyon nagy rajongója vagyok Lemnek, és ezek az említett könyvei – Solaris, visszatérés, Az Úr hangja – a kedvenceim közé tartoznak. Az utóbbiak sorába tenném még az egyik utolsó könyvét a Kudarcot. Ebben még szélsőségesebben teszi le voksát a megismerés korlátai…illetve lehetetlensége mellett. Akkor még nem is beszéltünk arról a nem is emberi, hanem objektív, fizikai problémáról, amit “időablak”-nak nevezünk. Az adott csillagközi civilizációk találkozásának valószínűségéről van szó. A Drake formuláról van szó, amivel kapcsolatban egyre nagyobb fenntartásai vannak a jelen tudósainak.
    Még ha csak kommunikációs kapcsolatról van is szó, akkor is szinte lehetetlen a tér ilyen szintű áthidalása. Nem fizikailag, hanem a kérdés-válasz időrendje kapcsán jelentkező intellektuális áthidalásról van szó. Párbeszédről, ahol a választ az ükunokák kapják meg… 🙂

  4. Justin szerint:

    Érdekes dolog ez Lemmel, meg Asimovval is. Ifjan sokkal kevésbé kritikusan álltam hozzájuk: Asimovtól az Alapítvány-könyvek, Lemtől az Éden nagy kedvencek, meghatározó művek voltak. Aztán később úgy éreztem (pl. Lem fentebb is említett Kudarc c. regényét olvasva, de Asimovra is igaz a dolog), hogy íróként küszködtek azért kihívásokkal. Asimov túlcsupaszított stílusa, Lem nemlétező karakterábrázolása azelőtt fel sem tűntek. Ellenben briliáns koponyák, és ezt még érettebb fejjel sem tagadhattam: az esetek többségében egyszerűen nem érdekelte őket a mű megírásának “írói” oldala, csak a központi problematika, a gondolat, amit körbejártak.

  5. DBL szerint:

    Ez különösen Lem esetében szembetűnő.
    Kiforrott művei (Éden, Úr hangja, Visszatérés, Solaris, Kudarc)mind egy-egy nagy intellektuális teljesítmény. Az emberek ebben a világban csak figurák, akiken keresztül bemutatja a problémamegoldást.
    Brian Aldiss a Trillió éves dáridóban le is írja róla, hogy: “lehet, hogy mérhetetlen intellektusa van (Lemnek), de rideg és közömbös az emberekkel kapcsolatban.”
    Attól még óriási kedvencem marad… 🙂

  6. Justin szerint:

    Én azért annyiban megfordítanám Aldiss értékelését (aki “író író”, méghozzá jó), hogy ha Lem közönyös is az emberi kapcsolatok iránt, az írásai briliáns központi gondolati magja sok mindenért kárpótolja az olvasót. Még engem is, pedig én is inkább az aldiss-i sf-re vagyok vevő, mint Asimov/Lem hideg intellektusára (bár megjegyezném, hogy Asimov és Lem humoros – és ebből fakadóan emberközelibb – sztorikat is írtak: Asimov az Azazel-novellákat, Lem pedig a Kiberiádát, úgyhogy nem voltak ők teljesen elveszett lelkek 🙂 ).

  7. Kornya_Zsolt szerint:

    Én mondjuk a ’74-es első kiadást olvastam kölyökkoromban, és persze alig értettem, de azért imádtam, a hátam borsózott tőle. Ma már azt is látom, milyen filozofikus fricskát adott vele Lem az akkortájt meglehetősen népszerű (és unalomig nyúzott) SF-robinzonádnak. Összességében véve nem fogott rajta az idő, eltekintve néhány olyan apróságtól, mint az űrhajó hatalmas hardcopy-könyvtára. Fura, hogy Lem – mint futurológus – éppen ezen a területen nem látta előre a fejlődést.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon