Az Agave Kiadó jóvoltából a modernkori, magyar nyelvű sci-fi megjelenések aranykora tovább folytatódik. Ezúttal a nagy klasszikust, Ray Bradbury Marsbéli krónikáját vehetjük kézbe, de az eredeti, már magyar nyelven évtizedekkel ezelőtt megjelent fordítás mellé egy sereg, eddig csak angolul olvasható novellát tartalmaz a kötet a – mondjuk így – Marsbéli krónikák Univerzumából. (Teljes változat, így szól a cím kiegészítése.)

Ezt a könyvet mindenkinek, akit csak kicsit is érdekel a zsáner, olvasnia kell, még akkor is, ha elsőre logikusan adja magát a kérdés: minek olvasni hetven éves sci-fi regényeket? Megválaszolom, menjünk sorban.

A science fiction irodalom legnagyobb ellensége a tudományos megismerés. A Vénusz, mint a Földhöz közeli bolygó, egy egész nemzedék képzeletében buja, civilizációtól duzzadó, ígéretes planétának számított – míg a szovjet szondák hírt nem hoztak a savas pokolról, ami az embereket odaát várja. A Mars még ennél is nagyobb karriert futott be a sci-fi íróknál (ld. a marsi csatornák), míg a Pathfinder és társai egy halottnak tűnő bolygó képét nem küldték Houstonba. Mégis, vannak művek, amelyeket még az idő sem képes széjjelrágni, és a Marsbéli krónikák ezek közé tartozik.

Ray Bradbury műve egy évvel azután, 1950-ben jelent meg, amikor egy csillagász – nem mellesleg maga is science fiction szerző –, a brit Fred Hoyle pejoratívan Ősrobbanásnak keresztelt el egy általa nem támogatott kozmológiai elméletet. Mi sem mutathatná be jobban a kontrasztot Bradbury és a kor legfontosabb sci-fi írói között, mint ez a véletlen egybeesés: a második világháború győzelmi mámorában, az atombomba után, de még az emberes űrutazás előtt egy amerikai író az űrutazás emberi oldalát, az utazás, kolonizálás következményeit mutatta be – miközben nagy ívben tett arra, hogy technológiailag-tudományosan milyen lábakon áll a műve, és a kozmológiai kutatások épp hol állnak.

A Marsbéli krónikák épp ezért különleges helyet foglal el a sci-fi irodalomtörténetében. Az eredetileg külön, lazán összefüggő elbeszélések a földiek megérkezési kísérleteit, sikereiket és bánataikat meséli el. Nem a kalandokon van a hangsúly (bár Bradbury nagyon ügyes történeteket ír), hanem az emberi lelkekben végmenő változásokról, a homo sapiens mit sem változó reakciójáról. Ettől izgalmas és kortalan a kötet: ahogy más elbeszélésében is, Bradbury pesszimistán ír fajunk erkölcsi-morális állapotáról. Azt sugallja, hogy minden fejlődésünk, vívmányunk dacára ugyanolyanok maradunk, nem leszünk nemesebbek, és egy másik bolygón is ott akarjuk folytatni, ahogy a Földön abbahagytuk.

A regény-novellafüzér eleje nagyon megnehezíti az elindulást, hiszen 1999-et olvasunk, vagyis a múlt elképzelt jövőképét kell magunkévá tennünk egy olyan jelenben, amelynek a Marsbéli krónikákban leírt valósága még nagyon messze áll a megvalósulástól, Elon Musk ide vagy oda. Rakétanyár – már maga a szó is egy kicsit régimódi, ahogy például a cím is, hiszen a Marsi krónikák talán pontosabb lett volna, de ezzel a kis változtatással plusz hangulatot csempészett bele a néhai fordító, a magyar sci-fi atyja, Kuczka Péter, aki az eredeti, itthon 1966-ban (!) megjelent kötet novelláit anno fordította.

Bradburynél nem az a kérdés, hogy milyen meghajtással érnek a Marsra, hogy mi történik az út alatt, hanem a megérkezés körülményei, a sok-sok nagybetű kérdéssel: mi lenne, HA a Marson már egy tízezer éves, kifinomult civilizáció létezne? Mi lenne, HA a földieket nem vennék a marsiak komolyan? Mi lenne, HA egy nap a Marson berendezkedett földi telepesekhez már a Földön meghalt szeretteik kopognának be?

A távoli anyabolygó nem sok szerepet tölt be, hiszen – ahogy azt már a negyvenes évek végén megénekelték a sci-fi látnokai – a Földön először disztópikus viszonyok valósulnak meg, majd a második világháború utáni nagypolitika rémlátomása, az atomháború is kitört. A Mars lett a második Föld. De jaj, mit csinál itt az ember? Ugyanazt, mint előtte. Kihasít egy részt a földből, és kinevezi a saját tulajdonának, nevet ad a helynek és a városainak, és nagyon nehezen mond le gyűlöletéről, ahogy azt az Új pálya című elbeszélésből megtudjuk: ezt az írást kiskorom óta – amikor is először olvashattam – sem tudom kiverni a fejemből, annyira erős. Az 1950-es évek elején, a polgárjogi, egyenlőségpárti mozgalmak hajnalán itt egy sci-fi író, aki az afro-amerikaiak (PC-mentes, akkori szóhasználatban: „négerek”) szemszögébe helyezkedett, és elképzelte, hogy milyen lenne, ha a fehér ember játszana alávetett szerepet a társadalomban. A jó science fiction úgy megy messzi tájakra, hogy közben megmutatja a jelen állapotát – Bradbury gyönyörűen hozza az egész, akkoriban azért merésznek tűnhető gondolatkísérletet. Az aranykori sci-fi ugyanis sokkal technikaibb volt, és kevesebb szemszögből láttatta a világot, technológiai ködbe terelte a sztorikat, miközben egy társadalmi rendszer kiáltott változások után. Akkoriban nem is vette mindenki könnyedén a zsáner szereplői közül, hogy a Marsbéli krónikák nem az ember és a technológia diadaláról szóló történeteket hozott. A gettón kívüliek azonban imádták, és sok ajtót megnyitott az alig harmincéves író előtt.

Science fiction ez egyáltalán? Szerintem igen, mert a zsáner metaforikusságát és közmegegyezéses olvasói kódját, kliséit és sablonjait használja fel, hogy annak ürügyén másról beszéljen. A történeteket nem lehetett volna ugyanúgy megírni, ha nem egy másik bolygóra száműzi szereplőit.

Persze, teszem hozzá lenyűgözve, a fantasztikusan megírt Langy esők jönnek című elbeszélésben azért vastagon ott van a személyi asszisztens, az Alexa és az okos otthon koncepciója is, már akinek tényleg hiányoznak a technológiai invenciók.

A Marsbéli krónikák másik fantasztikus jellemzője a már-már poétikus, álomszerű, leírásokban gazdag nyelvezet. Az író már fiatalon kiérlelt mesteri stilisztikai képességeit állítja csatasorba, amikor az elvágyódásról, álmokról, hihetetlen találkozásokról, a családi kötelékek erejéről, a vidéki, amerikai élet nosztalgikus felidézéséről ír. A legvégén rájöhetünk, hogy ez tényleg egy planetáris, ízig-vérig kolonizációs történet, csak annak árnyoldalait, emberi vetületeit bemutató elbeszaélések halmaza, melynek a végén mi maradunk, mi leszünk az igazi marslakók.

Ray Bradbury nem csupán a legjobb science fiction írók egyike, hanem a legjobb írók egyike, aki valaha élt – és hála az égnek, hogy science fiction zsánerben is alkotott.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon