Bevallom, halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. A Xenogenezis-trilógia első és második részében megismert szereplők sorsa nyilván továbbra is izgatott, de elengedni sem nagyon akartam ezt a világot. Attól is féltem, hogy a harmadik kötetben már nem nagyon lehet újat mondani, annyi furcsaságot vonultatott fel Octavia Butler emberek és idegenek összefonódásról szóló nagyívű, mégis személyes eposza.
A Hibridek viszont képes ismét egy új szereplőt tiszta lapról indítani, ráadásul úgy, hogy továbbra sem kell elengednünk az első két könyvben megkedvelt szereplőket. Jodahs egy konstrukt, emberi és oankáli szülei is vannak, egy a sok egyedi hibrid közül. A regény elején még saját testi adottságai (nemiség, génmanipulációs képességek) is újak számára, így mi is vele együtt fedezzük fel, ki is ő valójában. A nagyrészt fiatal emberi férfinak kinéző Jodahs metamorfózisra készül, a felnőtté válás és nemválasztás végső lépésére. Valami viszont nem stimmel: hamarosan kiderül, hogy se nem férfi, se nem női eredményre nem számíthat, a jelek szerint ólojjá alakul át, és ez indítja meg a regény konfliktusát.
Szülei között Lilith és Nikanzs is felkészületlenül áll a jelenség előtt. Hivatalosan el kellene küldeni őt, mert megbízhatatlanul működő hibrid ólojként Jodahs önkéntelenül is genetikai károkat okozna bárkiben, akivel kapcsolatba lép. Fájdalmas elkülönítése megfigyelésekkel és izolációval járna, de a családi kötelék, hogy is mondjam, még a mindig semleges Nikanzsból is előhozza az állatot: Jodahs még gyerek, így elhatározzák, hogy elrejtik és megvédik őt. Jodahs átalakulása olyan ingerekkel jár, amelyekre a reakciókat nem mindig tudja kontrollálni – önkéntelenül “gyógyít”, torzulásokat hoz létre, ráadásul legyőzhetetlen vágyat is érez, hogy másokba beletaperoljon (enyhén erotikus motívumok jellemzik a szövegben ezt a párválasztási ingert).
Mindez persze egy amúgy is kényes, változásokkal terhes közegben történik: a purista emberek épp saját gyarmatot akarnak létrehozni az oankálik felügyeletétől függetlenül, illetve az oankálik is készen állnak arra, hogy továbbvándoroljanak. Ismét nagy léptékű, emberiség-méretű sci-fi bontakozik ki a háttérben, de továbbra is egy szűkebb családi nézőpontból, és viszonylag szerény, lineáris cselekményt kapunk egy egyedi, naiv és mindenféle rossz szándéktól távol álló narrátortól.
Butler továbbra is jó érzékkel vezeti az olvasót az abszurd felütés mentén (bár az első két könyv előismeretében nem kellene, hogy meglepjen minket), felvillantja a háttérben zajló konfliktusokat, a regény pedig újabb lenyűgöző meditáció az emberi természetről, az ösztönökről, az erőszakról, a nem ismert dolgokkal szembeni előítéletekről, és a szándékolatlan pusztításról.
Úgy tűnt, Jodahs és családjának utazása talán még olvasmányosabb, mint az első két kötet, vagy talán csak természetesebbnek vettem a közeget és nagyon érdekelt, hová fut ki a Xenogenezis – akárhogy is, nem tudok újat mondani azzal, hogy ez egy elképesztően jó regény és kitűnő folytatás is egyben. Így ez a trilógia nálam olyan magasra tette a lécet, hogy ha megkérdeznek, mik a kedvenc sci-fi történeteim, szemrebbenés nélkül bemondanám a Dűne és a Hyperion mellé harmadiknak. Jöhet a szerző többi könyve is.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
