Van mindig egyfajta általános feszültség, amikor egy új szerzőt hoznak be Magyarországra, ráadásul egyből trilógiával. Sikerül-e mindhárom részt kiadni? Érdeklődnek majd? Amikor megláttam Octavia Butler Xenogenezis-trilógiájának harmadik részét az Agave webshopján, megnyugodtam, sőt inkább úgy mondanám: örülök.

A Hajnal emberi szemszögből mutatta be az emberiség pusztulását és megmentését, és nagyjából ki is merítette a témát, milyen hatással lehet az emberre, ha az idegen megmentők gyakorlatilag mindenféle megkérdezés vagy beleegyezés nélkül megváltoztatják az emberi génállományt – a túlélés érdekében. Ennek egyik egyenes következménye, hogy az emberek utódai már ténylegesen idegenek lesznek, legalábbis hibridek.

Az Átváltozás igazi folytatás, de valójában teljesen érthető az előző kötet nélkül is, legalábbis megvan a saját maga konfliktusi íve, tematikája, finoman felvázolja a helyzetet, miszerint az első hibrid gyermek, Akin érkezése olyannyira felborzolja a kedélyeket, hogy rögtön el is rabolják, és némiképp a Vadon szavára emlékeztető módon követjük őt elszakítva anyjától.

Eltávolodunk tehát Lilith karakterétől, és ez azért is jó, mert láthatjuk őt más karakterek szemén keresztül. Néhányan kifejezetten nem szeretik őt. Olyan szinten, hogy a neve említését is kerülnie kell Akinnak fogsága idején. Itt a könyv lényegében nem csak Akint, hanem a többi felébresztett embert is bemutatja, hogyan élnek a poszt-oankáli világban, milyen közösségek, kapcsolatok, sérelmek jönnek létre.

És persze mindvégig Akin a kivétel, akitől félnek, akit gyűlölnek, vagy csak rácsodálkoznak, mindegy is, az üzenet nyilvánvaló: a másságot eltűrni az ember nem igazán szereti. Talán mert a felsőbbrendűséggel vetekedni sértő, talán mert az igazi valónk fog elveszni, ezt testesíti meg Akin, vagy csak simán azért nem bírják, mert az anyja az, aki: fajának árulója. Vérfagyasztó látni ezeket a reakciókat, és nem is látunk kiutat.

Az egyetlen megnyugvásunk, hogy Akin tulajdonképpen csecsemő, szelíd, naiv, ártatlan és emiatt a szereplése mindig olyan tiszta, még ha árt is másoknak, tudja, hogy véletlenül teszi, és megtanulja, hogy ne tegye többé. És persze nagyon is idegen, nem érti az emberi logikát, hiszen nem emberi „default” a gondolkodásmódja sem, ráadásul esendő, kíváncsi, megállíthatatlanul.

Nyilván itt felmerülhetne, hogy nagyon fekete-fehér lesz az ábrázolásmód, de szerencsére az emberek, akikkel találkozik, többnyire árnyaltak és lényegében csak megpróbálják kihozni a legtöbbet egy képtelen helyzetből. A regény a változásról szól, a visszafordíthatatlanról, az elfogadásról, az el-nem-fogadás feszültségéről.

Szinte mindig súlyos, morális párbeszédek központozzák a hol reményteli, hol kegyetlen eseményeket, Butler folyamatosan ostromolja az olvasót, hogy feltegye a legnyugtalanítóbb kérdéseket az emberi mivoltunkról, és teszi ezt úgy, hogy közben nagyon elegáns folytatást ír, ami alig hasonlít az elődjéhez. Ez a legjobb fajta folytatás: nem ismétel, hanem továbbgondol, ügyesen egyensúlyozva a válaszok és újabb kérdések között.

Nem igazán tudjuk meg, hogy az idegenek vagy az emberek itt a „jók”, legalábbis a szerző itt nem foglal állást, de ebben a konfliktusban Akin mutatja meg, hogy ezt nem is lehet ilyen egyszerűen eldönteni. Az emberek és az oankálik tetteinek ábrázolása is hol empatikus, hol visszataszító, de mivel nem teljesen reménytelen ez a világkép, nem tehetünk mást, mint olvassuk tovább, mert tudni szeretnék, találunk-e valaha megoldást.

Ezen a ponton én is csak ennyit tehetek: várom a harmadik kötetet, még akkor is, ha semmit nem old fel majd végül. A konfliktus és a kompromisszumok felé tartó út amúgy is érdekesebb.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon