Immár hagyományosnak mondható sorozatunk folytatódik. 1984, 19871988 és 1989 kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeznek az idei harmincévesekről – az elkövetkező egy hét a múltidézés, az 1990-ben készült filmek felidézésével telik. Íme ebből az évből az első klasszikus-kultikus fantasztikus film.

Perfection Valley apró, poros városka az amerikai nagy semmi – konkrétan, a nevadai sivatag – kellős közepén. Ilyen névvel legutóbb akkor jelenthetett igazi lehetőségeket, amikor a telepesek megalapították, manapság azonban csak az választja el attól, hogy szellemváros legyen, hogy az itt élők nem igazán tudnak új életet kezdeni máshol, ezért hát maradnak. Márpedig a környéken dolgozó két ezermester, Valentine McKee (Kevin Bacon) és Earl Bassett (Fred Ward) nagyon maguk mögött akarják hagyni ezt a helyet, és kipróbálni magukat a szomszéd városban, Bixbyben. Val még mindig zűrös, manapság pedig inkább nem létező szerelmi életén kesereg, Earlnek pedig már igencsak herótja van ettől – „Neked a farkad körülmény?”, kérdezi egyszer epésen –, így hát mindkettejük számára ideje tiszta lappal indulni.

Pechjükre azonban valahányszor el akarják hagyni a várost, valami visszafordítja őket. Először az egyik helybélire találnak rá, holtan, kiszáradva egy villanypózna tetején, majd a juhász holttestébe botlanak, mire pedig harmadjára vágnak neki, az utat egy hatalmas földcsuszamlás torlaszolja el, a telefonkábeleket pedig elvágták. Hamarosan kénytelenek szembenézni a ténnyel, hogy valami ólálkodik a sivatagban, ami emberekre vadászik. Valami, ami úgy tör elő a homok mélyéről, mint cápa a víz alól.

Szerencsére segítségükre van Rhonda LeBeck (Finn Carter) végzős szeizmológus hallgató, aki kutatásai segítségével képes bemérni a teremtmény útvonalát, és megállapítani, hogy ebből a szörnyetegből összesen még három példány vadászik a környéken, amiket graboidoknak (magyarul drabáloknak) keresztelnek el. Nem tudni, honnan származnak, mutánsok, földönkívüliek vagy élő őskövületek a régmúltból, azzal is csak lassacskán szembesülünk, miként néznek ki teljes valójukban. Ahhoz viszont már az elejétől fogva nem fér kétség, hogy kitartóak, ravaszak és feneketlen étvágyúak. Egymaguk képesek lennének Perfection Valley-t eltörölni a föld színéről, méghozzá szó szerint, de ráadásul csapatban, falkaként vadásznak.

Kevés olyan szörnyfilm van, amiben ennyire érezni a szereplők kiszolgáltatottságát. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy hőseink tényleg csak átlagemberek, akik semmiben nem emelkednek ki igazán a tömegből. Stephen Spielberg cápáját mégis csak egy rendőrfőnök, egy szakavatott tengerbiológus és egy veterán cápavadász győzte le. A Ragadozó kommandósokkal került szembe. A nyolcadik utas prédái sem csak hétköznapi munkásemberek voltak, hiszen kiképezték őket egy űrhajó elvezetésére. Még a Jurassic Park mezei paleontológusai is jobb mezőnyből indultak, hiszen tudták, hogy a T-rex nem látja a mozdulatlan prédát, és szerencséjükre az a monstrum is így tudta akkor.

A Tremors hősei azok az egyszeri átlagemberek, akik a mindennapokban körbe vesznek minket. Earl és Val akár a szembe szomszéd tetőjét is tataroztathatnák, Rhonda „csupán” egy hallgató, nem pedig a téma legnagyobb szaktekintélye, a harctéren legjártasabb két karakter pedig egy fegyvermániás, paranoid házaspár, akiket a narratíva szintén kisemberekként, nem pedig nagymenő hősökként ábrázol. Rajtuk kívül találkozhatunk bolttulajdonossal, fülhallgatós kislánnyal, meg farkast kiáltó hülyegyerekkel. Olyan emberek ők, akik teljesen felkészületlenek az ajtójukon kopogtató borzalmakkal szemben.

És itt a másik különbség a fent említett filmekkel szemben. Míg azokban a szereplők szabad akaratukból mentek idegen terepre, mint az óceán, a dzsungel, a világűr vagy egy távoli sziget, addig Perfection Valley lakosai csak élnék az életüket, amikor egyszer csak az otthonukat néhány szörnyeteg a saját vadászterületének kiáltja ki. Természetesen nem a Tremors az a film, ami feltalálta a spanyolviaszt, számtalan olyan alkotást mondhatnánk, amiben a kisvárosi emberek kerülnek szembe a pázsitjukon vadászó szörnyekkel. Csakhogy a Tremorsban a karakterek nem lemészárlásra váró hullajelöltek, hanem élő, lélegző, esendőségük ellenére igyekvő emberek, akik sokszor csak a saját leleményességükre hagyatkozhatnak, de nincs a birtokukban extra tudás vagy titkos fegyver.

Emellett sokat köszönhet a film a színészek karizmájának, akik élettel és őszinteséggel töltik fel a karaktereiket. Soha nem létezett még szerethetőbb semmirekellő Kevin Bacon Valjénél, és így visszatekintve kicsit furcsa belegondolni, hogy Bacon attól félt, ez a film fogja derékba törni a karrierjét, miközben a karrierje – Gumiláb ide vagy oda – éppen innentől indult el igazán. Teljesen megérdemelten, Val egy jóravalóan gyarló figura, aki nem meri randira hívni a végzős diákot, merthogy jön ő ahhoz, hogy egy ilyen tanult emberrel járjon? Aki unja már a banánt, de azért nem is álmodik nagyot – komolyan, Bixby? Nem New York, Los Angeles, San Francisco, Las Vegas, vagy bármi más? Akinél működnek az olyan apróságok, mint a kő-papír-olló párbaj Earllel, aki nem akar hős lenni, de helyén van a szíve, és akivel mi is szívesen együtt kurjantanánk egy sikeres szörnyellenes akciónál.

Nem mintha a többiekre panasz lehetne, Fred Ward kiválóan hozza a kiégett, de azért fiatal társát több-kevesebb sikerrel mentorálni próbáló figurát, Finn Carter karaktere kedvesen esetlen minden tudása ellenére, Michael Gross és Reba McEntire pedig szerethetővé és emberközelivé teszik a kommunisták bevonulására felkészült házaspárt, akikből könnyen lehetett volna két dimenziós karikatúra.

Éppen ez a Tremors sikerének a kulcsa. Mert valójában nem is kellenek hozzá szörnyek, hogy lássuk a kiszolgáltatott kisembert, aki, bárhogy igyekezik, képtelen kitörni addigi életéből. Aki könnyedén magára maradhat, anélkül, hogy katonai vagy rendőr mentőakcióra számíthatna. Aki pillanatok alatt elveszítheti otthonát, amit nem építhet fel újra egykönnyen. Aki egy olyan közegben próbál boldogulni, ahol se neki, se másnak nincs igazán jövője. És mégis próbálják a lehető legtöbbet kihozni ebből a közegből – pont ez a képességük segít az életben maradáshoz, hiszen, ahogy mondtam, nincs titkos fegyver, csak azok a hétköznapi dolgok, amik megtalálhatóak egy amerikai városkában.

A szörnyek itt nem allegóriák, nem egy tanmese részei, semmint azok, amiknek a filmben is ábrázolják őket: éhes, könyörtelen fenevadak. Nem szolgáltatnak igazságot, egyetlen egy olyan karakter sincs a filmben, akinek a haláláért szorítanánk, mint korrupt serif, dörzsölt ügyvéd vagy a falu bikája, még a farkast kiáltó hülyegyerek sem ilyen szereplő. Ha meghal valaki, az ugyanolyan veszteség, mint a való életben. Ráadásul a film végére az egész közösségnek össze kell fognia, hogy túléljék a szörnyek támadását. Persze félelmetesek a graboidok és zsigerien hátborzongató a földi cápa koncepciója, de fele ennyire nem lennének ijesztők, ha nem éreznénk a szereplőket ennyire közelinek hozzánk – és mindezt prédikálás, nagy tanulságok hangoztatása nélkül. (Pont ezek azok az elemek, amik sikeressé tették a Stranger Thingset is, akkor is, ha ott bedobtak egy Stephen Kinges pszichés képességekkel rendelkező kislányt.)

Persze, mint minden sikeres film, ennek is számtalan folytatást köszönhetünk. Valahol ironikus, hogy a színvonalt abban is mérhetjük, hogy minden egyes etapra egyre kevesebben tértek vissza, így a második részre Bacon helyett Ward karaktere lett a főhős, a harmadik részre pedig a fegyvermániás férfit alakító Michael Gross (az viszont aranyos, hogy a Szovjetunió felbomlása vetett véget a karaktere házasságának). A negyedik rész a múltba visz minket vissza, ezt az elmúlt évtizedben követte két folytatás, idén jön ki a hetedik rész, ráadásul 2003-ban kaptunk egy sorozatot, amiben láthattuk Christopher Lloydot is. Azt viszont sajnálom, hogy a 2017-es sorozatot Kevin Baconnel nem rendelték már be, hiába forgatták le az első részt.

De ettől függetlenül az eredeti egy igazi kincs, ami olyan közel hozza a hőseit, hogy mi is érezzük a száraz szelet az arcunkon, a forró sivatagi napot a bőrünkön, a közeg láthatatlan béklyóit, amik visszatartanak, még ha mennénk is. Ahol éppen ennek köszönhetően mi is érezzük a talpunk alatt a homokot, ahonnan bármikor előugorhat valami, hogy elkapjon minket is. Ez a Tremors igazi tanulsága: csak az a szörnyfilm-karakter ér valamit, akivel szívünk szerint mi magunk is legurítanánk egy sört.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon