Itt egy újabb „vonal alatti” Dick-regény (értem ez alatt, hogy még Amerikában is kevésbé ismert, átlagból nem kiemelkedő, korai, valószínűleg két hét alatt íródott, stb.), és én még mindig széles vigyorral és delíriumos élvezettel olvasom minden sorát. Le lehet erről jönni? Remélem, nem.

Szokás szerint tehát van egy eklektikus történetvezetéssel és még eklektikusabb világépítéssel felskiccelt kispolgári dráma (szintén hagyományosnak mondható Dick-féle férj-feleség feszültséggel), de ezekben a halvány hétköznapi vázlatokban is ott az életerős, kreativitást és társadalmi ismereteket bőséggel tartalmazó ötletesség.

Az utolsó tréfa egy olyan világot mutat be, ahol a Morális Megújhodás ideológiája a törvény, és a kormányzat mindent megtesz azért, hogy a lakossága ugyanúgy gondolkodjon, ugyanazoknak az erkölcsi normáknak feleljen meg, mindenkinek ellenőrzik a viselkedését, és az eredeti ötletek, gondolatok azonnal vészharangokat kongatnak. Azon kevesek, akik képesek önálló gondolatra, magas pozíciókba kerülnek, és azon dolgoznak, hogy az önálló gondolatokat stratégikusan elfojtsák a lakosság köreiben, gyártva a ravaszabbnál ravaszabb propagandát, amelyek lehetőleg a lekevesebb feltűnéssel formálják a közvéleményt. „Az egész struktúra egy hatalmas kínkamra, ahol mindenki a másikat lesi, hibát keres benne, meg akarja törni. […] A Momeget beteg elmék ötlötték ki, és beteg elméket is termel.”

Most már nem is azon lepődök meg, hogy PKD mennyire durván értette ezeket az abszurd és mégis félelmetesen hatékony (és aktuális) politikai erőket már hatvan évvel ezelőtt is, hanem hogy milyen tárgyilagosan és milyen szellemes, alig észrevehető humorral dolgozta fel ezeket. Sci-fiként itt is mindenféle elszállt eszközt és díszletet bevet, hogy kellően ponyvának hasson: a szereplők csak úgy ugrálnak a földi városok között, és szó esik más bolygókon található gyarmatokról is, vannak itt szürreális funkciójú kreatív tartalmat gyártó nagyvállalatok, alkalmazott művészeti osztályok, különféle állati formákban járkáló robotok, minden. Felszínes kavalkád, de mégis, az egészet magabiztosan egyben tartja a kisember küzdelmeinek hiteles ábrázolása.

Alan Purcellt követjük, aki kiszolgálja ugyan a propagandagépezetet, kisvállalkozóként egyre nagyobb hatalmat is kap (bár lakása kicsi, a hálószobája is néha konyha), de benne van a nyugtalanság, hogy mégiscsak le kéne bontani valahogy az egész rendszert, okosan, apránként. Annyira okosan, hogy egy nap kattan nála valami, és egy jól látható közterületen, fűrésszel-festékkel nekiesik a Megújhodás vezérét ábrázoló szobornak. Ezt követően teszi tovább a dolgát, mintha mi sem történt volna, és lényegében maga sem emlékszik igazán, miért tette ezt. Elképesztően banális, de vicces felütés.

Később ezen a börleszkes vonalon szélesebbre húzódik a függöny, bejön néhány szereplő, aki szintén szívesen látná a Momeg bukását, de alapvetően végig szűk, már-már mellékszerepi nézőpont mellett maradunk, Purcell végső soron mégiscsak egy jelentéktelen fogaskerék a nagy gépezetben. Így hát nagyobb hangsúlyt kap a házastársi és munkahelyi létezés aprólékos bemutatása, illetve egy ponton Purcell átlényegül (átglitchel) saját alteregójába, tulajdonképpen teljes alternatív világba, és egy fél mondat erejéig a szolipszizmus / végső valóság gondolata is beszivárog a regénybe, előrevetítve Dick valóságszepticizmusának komolyabb díszleteit.

Mire azonban Dick ezekkel a nagy ötletekkel kezdene valamit, a sovány 175 oldalas regény véget is ér, viszont egész érdekes módon tök jól működik az életmű nagy kirakósának egy nem is olyan jelentéktelen darabjaként. Kezdetlegessége és felszínessége ellenére gyűjtőknek, vagy akár kezdőknek is simán megadja az autentikus PKD-élményt, teljesen jól hozza az elvárt szintet.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    szerintem nagyon gyenge egy regény volt.

  2. Naraku szerint:

    Én az idő ugrás a marsont szeretem, az embert a fellegvárban és eléggé utálok a kamera által homályosan életstílust. Az Ubik is olvasható. Persze megvan a galaktika Phdick különszáma, a parabolás szélmalommal meg a satatöbbi.
    Philip K. Dick
    Szabad Albemuth Rádió a kedvencem: pop zene, mindenkinek van két háza és kocsikázik köztük, Hun infrastruktúra és agglomeráció ügyében vidéken kb 10000-5000 lakóházra jut egy munkahely, egy fórum blog nem működik és hát ő tud beszélni Amerikáról meg a szovjetunióról. Annyira sznob ez a regény kitekint a Valisra meg más művekre, nézd ilyen regényem van anyu, meg van mesterséges megtermékenyítés. Hát nem tom. Az idő ugrás a marsonban legalább dőlnek össze a panelek „ÉS mi vagyunk a jövő”, de elég érdekesen játszik a reállal, a kussal, és valami eszméletlen, hogy megtudja formálni a TIPIKUS sci-fi forradalmi vevényalakot. Róla inkább a káosz birodalma és az ember gyermeke szokott beugrani.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon