Immár hagyományosnak mondható sorozatunk folytatódik! A tavalyi, az 1988-as év kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeztek az idei harmincévesekről – a következő bő egy-két hét a múltidézés, az 1989-ban készült filmek felidézésével telik.

Ha igaz a pletyka, akkor Spielberg és Lucas azért alkotta meg Indiana Jones karakterét, mert szerettek volna egy James Bondhoz hasonló szórakoztató filmet forgatni. Spielberg elmondása szerint a hetvenes években kétszer is jelentkezett arra, hogy egy Bond-filmet rendezzen – egyszer a Cápa, egyszer pedig a Harmadik típusú találkozások után –, de mindkétszer visszautasították. Visszatekintve, szerintem mindenki jobban járt így, mert ez által Spielberg is letett egy ikont az asztalra, ahelyett, hogy egyike lett volna a sok rendezőnek, aki a 007-es ügynök egyik kalandját vitte volna a vászonra, és mi is egy hőssel lettünk gazdagabbak.

Megkockáztatom, hogy ezzel a gyerekek körében egyenesen tarolt, hiszen Indiana Jones az a fajta kalandor volt, akik ők is szerettek volna lenni, szemben Bonddal. A legtöbb gyerek imád felfedezni és a szabadban összekoszolni magát, ezzel szemben közülük kevesen tűrik el, ha szmokingot kell viselniük. Indiana Jones mindig a feje után ment, azt tette, amit helyesnek vélt, és az motiválta, hogy titkokat tárjon fel. James Bond ezzel szemben minden cinizmusa és szarkazmusa ellenére azt tette, amivel a feljebbvalói megbízták. Nem utolsósorban pedig, a lelke mélyén Indiana Jones jófiú, James Bond viszont határozottan nem.

Ennek ellenére jópofa főhajtás és utalás az, hogy Indiana Jones apját az első James Bondot megszemélyesítő Sir Sean Connery játssza, más kérdés, hogy az öreg skót egy teljesen másfajta karaktert alakít, mint a kegyetlen és pragmatikus titkos ügynök. A fent leírt szembenállás helyett a konfliktus teljesen más ellentétből fakad: ha Indiana testesíti meg a szabadságra és kalandokra szomjazó gyerekeket, akkor Henry Jones a szigorú, munkájuknak élő szülőket, akik a kelleténél talán kicsit többet támaszkodnak a tekintélyükre.

Connery pedig szinte lubickol a pedáns szobatudós szerepében, aki csak azért néz fel a jegyzeteiből, hogy zord atyai pillantásával jelezze nemtetszését fiának, amiért az menekülés közben nem kevés járulékos kárt okozott. Tökéletes ellentéte ő James Bondnak: befele forduló, zárkózott, híján van minden gyakorlatiasságnak, a lexikális tudást pedig előbbre helyezi az emberi kapcsolatoknál. Az egyetlen hasonlóság az, hogy akárcsak Bond, ő is képes ágyba vinni csinos hölgyeket.

Ja, a legfontosabbat elfelejtettem: míg Bond mindig elegánsan kivágja magát a veszélyből, addig Henry Jones igen sokat csetlik-botlik. Az az elvarázsolt, esetlen, humorforrás figura ő, aki valójában nem állna távol Jar Jar Binkstől vagy John Hurt Harold Oxleyjától, ha nem lenne köztük egyetlen lényeges különbség: hogy Henry Jonesnak bizony tekintélye és méltósága van. Az öreg Jonesra ugyanis felnéz a szakma, a negatív szereplők kulcsfontosságú személynek tartják, és feszült viszonyuk ellenére Indiana is megpróbálja elnyerni a figyelmét, tiszteletét és szeretetét.

Emellett, ahogy mondtam már, Connery még a csetlés-botlásai közepette is tekintélyt sugároz. Teljesen érthető, hogy Indiana miért akarja elnyerni az elismerését akkor is, ha a kalandokban bizony jóval talpraesettebb. Persze, hozzátartozik, hogy a forgatókönyv nem egyszer ad lehetőséget Henry Jonesnak, hogy bizonyítsa, jóval több annál a személynél, aki kalandban csak hátráltatja a hőst.

Hiszen ő az, aki hasztalan figyelmezteti fiát, hogy a velük tartó nő a nácikkal dolgozik, végül az ő leleményessége akadályozza meg, hogy lelőjék őket repülőről, és ő van tisztába azzal is, hogy latinul hogyan írjuk a Jóisten nevét. Emellett nem kevés hidegvér kell ahhoz, hogy valaki az őt pofozó náci tiszt szemébe mondja, hogy talán érdemes lenne elolvasni a könyveket, ahelyett, hogy elégetnék. Nyílt harcban és kalandban ugyan teljesen elveszett, de ez nem azt jelenti, hogy a saját erényei által az idősb Jones ne bizonyulhatna hasznosnak.

Ez már nem mondható el Denholm Elliott Marcus Brodyjáról, ám ugyanakkor ő is egy szaktekintély – kurátor –, így, a gyermeki szemszögnél maradva, rajta nevetni nem olyan, mintha az osztály legnépszerűtlenebb gyerekén tennénk, hanem mint amikor az egyik tanárunk csúszik meg. Lám, még a nálunk idősebbek is esendőek. Igaz, a filmvégi lovas bohóckodás már egy kicsit sok, de emellett az első filmben – és a harmadik film legelején – látható Brody elég ahhoz, hogy árnyalja a képet, és még épp ne kapjunk egy idegesítő vicces karaktert.

Töredelmesen bevallom, hogy bár markánsabbnak tartom René Belloqot és Tohtot, összességében jobban kedvelem Donovan – Vogel – Elsa Schneider hármasát. Donovan egy amerikai üzletember, aki önös érdekből képes lepaktálni a nácikkal. Ugyanígy Elsa Schneider, aki sok tekintetben hasonlít Belloqra, ám őt nem elsősorban a hírnév, semmint a tudás megszerzése motiválja, és még az osztozkodástól sem zárkózik el, ha arra kerülne a sor. Vogel pedig a maga nyers, erőszakos, a hősökhöz képest kicsit bumburnyák karakterével életszerűbb, mint Toht manószerű figurája. Tévedés ne essék, kedvelem mind Belloqot, mind Tohtot, de együtt mégis a fenti csapat mellett teszem le a voksomat.

Ami a többi karaktert illeti, kifejezetten jó viszont látni Sallah-t, és jók a morális szempontból ambivalens mellékszereplők, mint a Grált védelmező Kazim, vagy a prológus szerencsevadásza, aki elismerése jeléül Indynek adja fedorakalapját (apropó, már az a jelenet megágyaz a fent leírt gyerek-felnőtt szembenállásnak). De ugyanígy jópofa az autószakértő szultán (aki a sok értékes csecsebecse helyett inkább a legújabb modellt választaná Donovanék legnagyobb döbbenetére), valamint nem hagyhatom ki a hőseinkre előbb feszülten vigyorgó, majd riadót kiáltó német hölgyet sem. Egyedül Marion – vagy egy hozzá hasonló – figura hiányzik a filmből, hogy teljes legyen a kép, de Elsa és Henry Jones mellé már nem fért volna be egy ilyen szereplő.

A történet egyébként ezerrel pörög, van itt üldözés autón, motoron, motorcsónakon, léghajón, repülőn, tankon és lovon, egyedül tevén nem. Egyetlen egyszer sem ül le a cselekmény, ami egyszerre a film előnye és hátránya, mert ugyan unatkozni nincs időnk, ugyanakkor talán olykor jól jött volna egy kicsit nyugisabb rész, mint Az elveszett frigyláda fosztogatóiban, hogy egy kicsit mi is érezzük a téteket.

Ennek ellenére a harmadik Indiana Jones talán az egyetlen a folytatások közül, ami felér az eredetihez, köszönhetően az apa-fia kapcsolatnak, a kicsit árnyaltabb figuráknak, valamint a humorának. Akkor is, ha inflációt beleszámítva talán ez volt a legkevésbé nyereséges Indiana Jones film. Persze, utóbbi annyira nem mérvadó, számtalan kiváló film ítéltetett bukásra a kasszáknál, emellett ’89-ben csak a Batman és a Szellemirtók bizonyultak anyagi téren sikeresebbnek.

Egy családi kalandfilm, ami nem ítélkezik, nem moralizál, nem kezeli le a közönségét, így kortól függetlenül újra tudjuk mi is nézni. Elvégre ki ne akarna még mindig Indy lenni?

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon