Tessék, itt vagyunk, kiszolgáltatva egy mindent tudó, mindent felzabáló struktúrának, amely a legmocskosabb titkainkat is kitanulmányozza, a leggyengébb pillanatainkban kínál fel valamit, amitől még tovább csúszunk le a spirális alakzatban alátekeredő úton, egyenesen a szubhumán fogyasztóiság pöcegödrébe – böngészem az Amazont, és valahogy tudja – tudja, hogy hányszor nézek utána Junji Ito és Thomas Ligotti hiányzó köteteinek, és tudja, hogy előbb-utóbb észreveszem Dempow Torishima könyvét, a Sisyphean-t, amit csak úgy mellékesen, sokadjára kínál fel, mint ajánlott könyvet. Egy ponton túl már nem tehetem meg, hogy nem engedelmeskedek a kaptártudatnak, nem igaz?

A Sisyphean, eredeti címén Kaikin no to 2011-ben eredetileg még csak egy önálló elbeszélés volt, amely megnyerte a Sogen novelladíjat. Az idei angol kiadás már ennél bővebb, mintegy 300 oldalas mozaikregény, amely tulajdonképpen felfogható novelláskötetnek is, éppen csak ugyanabban az univerzumban játszódnak a történetek, és egy, összetéveszthetetlen stílusban görgetik tovább az egyébként a szerző saját rajzaival illusztrált narratívát.

Dempow Torishima kötete weird, és ezt nem csak zsánermegjelölésként írnám ide, hanem mintegy jellemzésként is: Dempow Torishima kötete fucking weird. Mintegy gondtalan ötvözete a kafkai szorongásoknak, Giger lázálomszerű vízióinak, Cronenberg biohorrorjainak, Lovecraft kozmicizmusának, de olvasható sci-fiként és társadalomkritikaként is. A Sisyphean furcsa, felfoghatatlanul tömény és idegen, olyasmi, ami még a magamfajta ínyenceket is meglep, legfőképpen azért, mert alig foglalkozik konvencionális történetmesélési eszközökkel, még csak kísérletet sem tesz arra, hogy világát elmagyarázza egy külső szemlélődőnek. Mintha a szerző teljesen természetesnek venné a maga által létrehozott világ minden tulajdonságát. Ez a világ pedig kozmikus léptékű, ahol az egyszerű lakosok biológiailag teljesen eltorzult egyedek, ahol a bolygók idegensége mellett maga a civilizáció és az emberi létforma is más-más evolúciós utat járnak.

A címadó első történetben egy Gyo nevű „dolgozó” ébred egy hatalmas, tengerfeletti toronyban, főnöke pedig egy nagy testű, áttetsző, arctalan lény, aki nonszensz nyelven beszél, a dolgozó pedig elvégzi a feladatait. Ezek többnyire furcsa neologizmusoktól terhelt, szintén nonszensz tevékenységek leírásai, amelyekről el sem tudom képzelni, hogyan fordítottak le angolra, szóval pontatlanul, de magyarul valahogy így nézne ki: „tűeszközét a nyálkasüti keresztmetszetébe szúrta, és befecskendezte a vezérlőnedvet”, és az egész ilyen, minden sor, minden bekezdés. Nem tudjuk, mi történik éppen, nem tudjuk, miért történik, a szerző csak az érzelmeket kommunikálja valamelyest tisztán: érezzük, hogy a dolgozó kényelmetlenül érzi magát, érezzük, ha fáradt, nagyjából tudjuk, hogy banális, értelmetlen munkája sziszüphoszi és felesleges. Ebből a szempontból akár allegorikus szöveg is lehetne, de Torishima teljesen komolyan veszi a világépítést, és mindvégig következetes marad.

A Cavumville egy új helyszínen játszódik, ahol mindenki újfajta életformaként éled újra, olykor egészen egyedi létfenntartású mutánsként – ebben a történetben meglepő módon iskolai jeleneteket láthatunk, illetve kicsit tágabban is megismerjük ezt a furcsa társadalmat, ahol végre megfoghatóbb dolgok is megjelennek, mint mondjuk a társas kapcsolatok, vagy a haszonállatok. A kulturális vonatkozás is bejön: vannak itt tanszékek, minisztériumok, szentélyek, ugyanakkor a rendkívül specifikus és szigorú szabályok, hagyományok és az ezeket körülvevő rejtélyek csak még inkább különössé teszik a helyet, ahol ez a történet játszódik.

A Castellum Natatorius és a Peregrinating Anima már magabiztosabban épít az első két kisregényben megismertekre, visszautalnak és bővítenek, de a testhorrorban alaposan átpácolt furcsaságok egyáltalán nem veszítenek az újdonságuk varázsából. Itt viszont már valószínűleg eléggé otthon érezzük magunkat Torishima sűrű, érzékszerveinket összenyomó leírásai után, és észrevesszük, hogy mindezek alatt azért mégiscsak ott vannak a karakterek, akiknek hétköznapi küzdelmeiket egészen emberinek lehet látni.

A négy kisregényt apróbb töredékek / közjátékok egészítik ki, amelyek ugyan nem adnak több magyarázatot, mégis utalnak valami nagyobbra, egy furcsa fertőzésekkel és maghajókkal szétcsapott, folyamatosan alkalmazkodó-mutálódó transzhumán civilizációra, amely már csak torz utánzata egykori önmagának – de végső soron az olvasóra van bízva, hogyan is képzeli el ezt a világot, hogyan interpretálja annak eredetét és működési elveit.

A könyv szövege sűrű, nehéz, megfontolt, aprólékosan leíró, de még éppen az olvashatóság határán belül, a figyelmet pont azzal tartja meg, hogy araszolva, de mindig egy kicsit többet látunk ebből a drabális és sötét világból. Szuggesztív, mert kitalált szavakat használ, és mert valós dolgokat használ fantasztikus kompozíciókban: a hashártya-ablakok, a falra bogárként tapadó otthonok és a felboncolandó jószágok egyáltalán nem értelmezhetetlenek, mindig pontosan tudjuk, mi a pillanatról pillanatra zajló dolgok tétje, viszont az egész fel van annyira öltöztetve (vagy el van annyira torzítva), hogy mégis időnként feldolgozhatatlanul idegennek hasson az egész.

Egy interjúban Torishima megnevezi inspirációit, többnyire vizuális művészeket, mint Tarkovszkij, Švankmajer, Beksiński, vagy Bosch, hogy az ismertebbeket és látványosabbakat soroljam. Olvasás közben ez teljesen átjött, és ezt csak elismeréssel tudom nyugtázni. Elképesztően nehéz lehet ennyire sötét, bizarr, nyugtalanító képeket prózában átadni, talán még nehezebb ilyesmire egész kötetet felépíteni, ahol minden bekezdésben a szemünk előtt valami új, semmihez sem fogható és viszolygást keltő dolog történik, amely ráadásul az adott világban, adott szereplőknek teljesen természetes és hétköznapi. Mindez mindvégig teljesen koherens és egyszer sem inog meg, nem magyarázkodik, nem szól írói szándékról, csak van. Művészet a művészet kedvéért.

Emiatt persze nem is mondhatnám túlzottan eseménydúsnak, olvasmányosnak, vagy szórakoztatónak, talán erre szokás azt mondani, hogy öncélú, de érdekes módon pont amennyire viszolygást keltő, annyira gyönyörködtet is. Azt talán túlzásnak tartanám, hogy elkezdjem mindenkinek ajánlani, de aki kedveli a szürreális világépítést, bírja a nyomasztó atmoszférateremtést, vagy csak egyszerűen valami újat keres, annak Torishima első könyve egészen ütős  és meglepő választás lehet.

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon