Látszólag könnyű a zenéhez, mint regénytémához fordulni, hiszen mindenki hallgat zenét, ragaszkodik kedvenc együtteséhez, vérmes vitákat vállal ezügyben. Mégis, a science fiction irodalmában azért nem olyan gyakori ez a választás, hiszen a zene egyszerre lélekemelő, érzéki, közösségi és egyéni, cool és friss – vagyis az adott írásnak is valahogy ezt kéne tükröznie, és ezt a szintet nem mindenki ugorja meg. Nem úgy Robert Reid, a Listen.com alapítója, webszakértő és -szakíró, aki tavaly megjelent első regényével, A nulladik évvel nagyot alkotott.

A regény címében is szereplő nulladik év 1977. Ekkor, pontosabban az év október 13-án a Naprendszerbe belépő idegen felderítő egység először veszi egy földi gyártású sitcom jeleit – majd amikor a végéhez ér az epizód, és a földi zenét először meghallják az Univerzum értelmes lényei, egész egyszerűen az agyukban túltermelődő endorfin miatt eksztatikus görcsök közt múlnak ki. Ahogy telik-múlik az idő, az idegen fajok (persze sok haláleset után) lassan hozzászoknak a földi zenéhez, sőt, még egy gigantikus letöltőállomást is felállítanak New Yorkban, hogy lehetőleg az Univerzum összes értelmes lénye rendelkezzen minél több földi zeneszámmal. Ennek viszont súlyos következménye lesz.

A főhőshöz, egy neves ügyvédi iroda huszadrangú kis munkatársához – tévedésből a nagyfőnök helyett – egy nap két különös látogató érkezik: az egyikük úgy néz ki, mint egy tálib, a másik szakasztott katolikus apáca. Azonban a probléma, amelyet elmondanak, már egyáltalán nem vicces: az értelmes lények között létezik egy szabály, miszerint be kell tartani a fejletlenebb fajok törvényét is. Jelen esetben a kalózkodásról hozott amerikai passzust, melynek fejében minden illegálisan letöltött zene után 150 000 dolláros büntetés szabható ki. Mivel az idegenek kiszámolják, hogy ennyi pénzt az Univerzum idejének végéig sem tudnak összegyűjteni és kifizetni, emiatt kérik a földi ügyvédek segítségét. A rossz hír az, hogy egy másik idegen lény pedig meg akarja úszni az összeg kifizetését; ehhez csupán a Földet kell rafinált módon megsemmisíteni, de úgy, hogy az egész a primitív homo sapiens hibájának tűnjön.

A nulladik év szédítő, röhögtető és elgondolkodtató utazásra hív. Kritikusai a Galaxis útikalauzhoz hasonlítják, és bár az író nem az abszurd humor eszközeivel él, találó az észrevétel, sőt, nekem helyenként a Men in Black atmoszféráját idézte a regény. Itt is találkozunk nagyon hülye életformákkal (egy civilizáció például a playbackelésre rendezkedett be), megtudhatjuk, hogy a Világmindenség legkeményebb féme a metallicam, de a második legkeményebbet pedig úgy hívják, hogy ironmaidium, sőt, egy ízben a főszereplő Nick Carter csak úgy menekül meg a halálból, hogy a kilencvenes évek egyik nagy fiúcsapatának slágerét dúdolja – és az abban a szituációban gonosz fogva tartója végét jelenti. (Véletlenül tényleg Nick Carternek hívják a főszereplőt, értjük, ugye?)

Ez egy  intelligens regény, és a jó science fictionökhöz méltóan egy komoly témát (a szellemi alkotások tulajdonjogának szerteágazó kérdését) csomagolja szórakoztatásba. És akkor még nem is beszéltem a felejthetetlen utolsó fejezetről, melyben megtudjuk, hogy miféle sátáni összeesküvéssel mentettek meg minket interplanetáris barátaink a totális pusztulástól.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon