“Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta (…)”

Milyen volt Odüsszeusz? A legújabb angol fordítás szerint “complicated man”, míg az Elischer-Fröhlich féle eposzszótár még úgy magyarázza a polütroposzt, hogy “furfangos, igen ravasz (sokfelé járt-kelt?)”. Mindkettő igaz – mondhatnánk, mert a görög mitológia megengedi, hogy mindkettő egyszerre igaz legyen. Az egyik leghíresebb modern mitológia furfangos hajósa, Han Solo, sajnos már nem teheti meg, hogy ennyiféle legyen.

Pont azért nem, mert saját eredettörténete egyszerre annyi minden szeretne lenni. Egyszerre kapunk westerntörténetet vonatrablással, a szegénylegény történetét arról, hogy került pénz (az nem), paripa (Sólyom), fegyver, no meg hűséges bajtárs, kikacsintást az előképek felé (mélyűri Szküllával és Kharübdisszel), túlmagyarázott posztkolonializmust, egy leheletnyi Szárnyas Fejvadászt, és mielőtt mindez összeérne, az egészet megfojtja a Star Wars kánon.

Sokkal jobb filmet kaphattunk volna, ha valahogy félre lehetett volna tenni ezt a kánont, és engedni, hogy egy másik történet legyen ugyanahhoz a mitológiához kapcsolódva, ahol nem kell amiatt aggódnia, ha az egyes ismert elemek nem milliméterre azonosak az előzményekkel. Amik időrendben majd a folytatások lesznek. Így fordulhat elő, hogy az egyik legszerethetőbb karakterben, Lando hosszúcombú droidtársában több lélek van, mint egyes hús-vér szereplőkben, mégis nehéz komolyan venni, amikor egyenrangú félként kezeli a totyogó, felhúzható bádogdobozokat. Ebben a világban még egy főgonosz sem lehet lehet főgonosz önmagáért – ha vállalata a szerepet, akkor vállalnia kell a vele járó sablonokat is. A zene sem segít rajtunk: a klasszikus dallamokra egyre kevésbé szorul össze a torok, és egyre többször jut eszünkbe a „konzervnevetés” szó.

Nem segít az sem, hogy a nagy pillanatokon csak átesünk valahogy: nem érezzük át a tét nélküli halálokat, az ikonikus tárgyak, személyek megjelenését ritkán kíséri az aha-érzés, és akkor sem lepődnék meg, ha a bal felső sarokban feltűnne egy zöld pipa: a listának ezt az elemét is kipipáltuk.

De nem ennyire rossz a film. Mint a sötét szobába a törött ablaküvegen át beszökő fénysugár, úgy emlékeztet néhány pillanat arra, miért is imádjuk annyira ezt a félmosolyú zsiványt.

Ott van például maga a félmosoly: Alden Ehrenreich nem másolja, inkább idézi Harrison Fordot, és így el tudja hitetni, hogy amit látunk, az a karakter része, és nem egy rendezői utasítás. Ott van Lando, akinek egyszerre látjuk kisstílűségét és hisszük el azt, amit magáról beszél. Feltűnik egy olyan csapat is, akik zavaró tényezőkből válnak kötelező elemmé, de a film végére meg tudják győzni az embert, hogy a jövőben érdemes odafigyelni a történetükre.

Az első Solo-film még így sem több, mint egy ígéret. Egy ígéret arról, hogy a folytatásokban talán kaphatunk egy történetet, amely kevesebb hivatkozást tartalmaz majd, mint egy wikipedia-szócikk, de talán „olvasmányosabb” lesz annál.

Bemutató: 2018. május 24

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 5 hozzászólás.

  1. tlinger szerint:

    Azt hiszem kihagyom 🙁
    SPOILER
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    Lando szó szerint bele van zúgva egy droidba, aki szabadságharcot indít bányászrobotok között… Ez már sok a jóból. Kíváncsi vagyok mikor fognak a kocsim jogaiért tüntetni, szegénykét nem tartom télen fűtött garázsban, így sanyargatom.

  2. Komavary szerint:

    Ezzel pont nincs baj (sőt, az egyik legjobb vonala a történetnek).

    Már az ELIZÁba is belezúgtak.

  3. Attila szerint:

    “Így fordulhat elő, hogy az egyik legszerethetőbb karakterben, Lando hosszúcombú droidtársában több lélek van, mint egyes hús-vér szereplőkben”

    Ez az a “How do you do fellow kids” stílusban L3-37-nek keresztelt izé, aki többek szerint végre elvette JarJartól a legirritálóbb star wars szereplő címét?

  4. hackett szerint:

    Attila:
    General Hux (vagy Hugs) részemről komoly vetélytársa mindkettőjüknek.
    Ahogy Az utolsó Jedi számos mellékszereplője szintén esélyes a dobogóra.

  5. e(x) szerint:

    .. és akkor még nem is beszéltünk a porgokról.

    A – számomra valóra vált álom szerű – Rouge One után egyre fokozódó megrőkönyödéssel néztem a Last Jedi-t, a szerepét eszköztelenül, de virtuóz tehetségtelenséggel alakító Hamilt, az egyre nagyobb marhaságokat, sitcomból szalasztott karaktereket, a székely botostáncot a trónteremben, az eszement hülyeségre kifutó történetet, a finálét, ahol a kevés jó jelenetek egyikében Luke ledobta a textilt, és minden új színnél azt reméltem, az lesz az utolsó, és nem kell ebből a zagyva, logikátlan lázálmot idéző valamiből többet lássak.

    Majd amikor Hackett úr, vagy más, számomra mérvadó személy az itteni közösségből ismét leírja, amit a Rouge One végéről, miszerint minden pillanata tökéletes, akkor nézek újra Star Wars vagy Star Trek filmet.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon