Guillermo del Toro évtizedek óta aktívan próbálja feldolgozni a legrégebbi, leginkább elfeledett, legprototipikusabb zsánerdarabokat, azoknak új szívet adni, felfrissíteni őket mai szemmel, és ebből a szempontból talán éppen olyan érdekes a meg nem valósított életműve, mint a megvalósított (mennyire illeszkedne az életműbe Az őrület hegyei vagy A hobbit, ahogy ő képzelte, te jó ég). Gyakran a legolcsóbb ponyvák világából merít, azokból akarja a leggyönyörűbb filmeket összehozni, és ez talán a legerősebb érv, amiért nagyon szeretem az életművét.

A Creature of the Black Lagoon pontosan olyasmi, ami ebbe a mintába nagyon is illeszkedik, hogy del Toro évek óta próbálja feléleszteni legalább a koncepciót, nem meglepő. Az sem meglepő, hogy folyamatosan akadályokba ütközött, ugyan melyik stúdió merne kockáztatni egy olyan történettel, amelyben egy nő és egy víziszörny románca megvalósul? És tessék, egy variáció erre a témára, A víz érintése mégis létrejött, tizenhárom Oscar-jelöléssel. Egy film egy ember és egy kétéltű humanoid románcáról. Se több, se kevesebb.

Van valami csavar? Persze, hogy van. Ahogy mondtam, del Toro ezeket a történeteket tényleg látja, érzi, hallja, ahogy létezniük kell. A ponyvák, szenzációhajhász gótikus regények, olcsó szörnyfüzetek az irodalom kitaszítottjai, meg nem értett, lesajnált, lenézett hangjai. Egyszer használatosak. Fogyatékosak. A többségi társadalom undorral lát minden olyasmit, ami nem illeszkedik a hagyományosság és normalitás (vagy szemszögükből bizonyos fajta igényesség) takaros narratívájába. A víz érintése bizonyos értelemben erről a másságról szól, és arról, hogy ez a másság (függetlenül attól, hogy valaki akarta-e, hogy más legyen) mekkora ellenszenvet vált ki sokakból, mind a mai napig.

Nem meglepő tehát, hogy a főszereplő néma – nem tehet róla, de másnak és kevesebbnek látják. A románc másik oldalán pedig egy olyan humanoid karakter áll, akit külseje és képességei miatt tartanak fogva. Kettejük között olyan kapcsolat jöhet létre, amelyet nem tudnak közvetlen környezetükben megtapasztalni. Ennek a motívumnak pont az a veszélye, ami az erőssége is: vajon milyen üzenetet küld a film azzal, hogy csak egy szörny láthat egy fogyatékossággal élő nőt vonzónak? Elsa Sjunneson-Henry a Tor.com-on megjelent cikkében végig ezen a vonalon érvel a film ellen, bár szerintem ez inkább csak a kulturális kontextus miatt csapódik le így, tekintve, hogy valóban nagyon ritka a (szerelmi és szexuális értelemben is kívánt) néma főszereplő, de még ritkább, hogy a színész is az (itt nem), arra viszont tényleg érdemes rámutatni, hogy lassan el kellene engedni az olyasféle eszközöket, mint a álomjelenet, amelyben a fogyatékosság megszűnik – ezek nem segítik a másság normatív bemutatását.

Akárhogy is, én nem akarom ezen az úton megítélni: a film melodráma, annak minden hagyományos kellékével, tehát valahol indokolható ez a túlzottan közvetlen és szappanopera-szerű ábrándosság. Modern film, ami klasszikusságában tobzódik és gyönyörködik, merít mind zsánerfilmből, mind Hollywood csillogó korszakának nagyjaiból. És bár a film ellendül a realizmus szorításából, a színészek egyenesben tartják: Sally Hawkins játéka teljesen letaglózó, Doug Jones a gumilatyak alatt is felismerhető és hozza a formáját, Michael Shannon karakterét simán lehet gyűlölni az első perctől, a szerelmeseket segítő mellékszereplők pedig tömör, de erős karakterizációval jelennek meg, Octavia Spencer és Michael Stuhlbarg remekelnek, de a lány (implikáltan homoszexuális) szomszédját alakító Richard Jenkins talán a legmeglepőbb, mindig is sejtettem, hogy benne van ez a fajta mélység, de ennyire még soha nem mutatta meg. Nagyon szerethető karaktert hozott. Mindebben persze közrejátszik az autoriter / kisemmizett rétegek részrehajló bemutatása (előbbinél tisztán ellenszenves, utóbbinál tisztán szimpatizáló), de ez itt mindegy is.

Tematikusan nézve, nagyon jó helyen van ez a film a rendezői életműben: Del Toro a szörnynél maradt (mint archetipikus karakter), de nem a félelmeiből hozza a karaktert, hanem vágyaiból és bizonytalanságaiból. Ha a klasszikus szörnyfilm rémségei az emberi lélek jungi értelemben vett árnyékát jelképezik (a vampír a kéjvágy kivetülése, a farkasember a dühé, stb.), Del Toro pedig itt nem a szörny legyőzését (elfojtását) propagálja, ahogy azt a többségi társadalom elvárja, hanem az elfogadását, sőt az eggyé válást. Ezt persze a társadalmat képviselő és jelképező rasszista/szexista, családcentrikus antagonistája visszautasítja, persze, valamennyire árnyalt karakter, láthatjuk, hogy ő is inkább nyomásra, mintsem belső meggyőződésből cselekszik.

Ezek egyszerű, sablonos dolgok, fabulák, és valahol rémületes, hogy csak így lehetett megcsinálni. Del Toro stúdiós nyomásra vitte a múltba a történetet, hogy inkább működjön tündérmeseként. Máshogy ezt nem vesszük be. Szomorú, mert pont erről szól a film. Mondhatni, a másságtól való viszolygásunk elleni röpirat. Mégis, érzem, hogy ennek a filmnek nem is ez az igazi lényege. Del Toro itt olyan témákkal, képekkel, hangulatokkal zsonglőrködik, amelyektől teljesen extázisba kerül. Tiszta szerelme ez a film, látszik minden jeleneten, minden díszleten, minden tipikus és atipikus karaktereken. A szerényből bátorrá váló szerelmes, a gyengéd, de nagy erejű szörny, a dacos tudós, a hidegháborús toposzok, a tiszta romantika (Desplat gyönyörű zenéjével) mind-mind a ponyva-reneszánsz legalapvetőbb kellékei, díszletei, és mindegyik olyan gondosságot kap, amelyet többnyire csak úgynevezett „komoly” drámák szoktak kapni.

Nem kell nagyon túldimenzionálni ezt a filmet. Egyszerű történet. Del Toro megadta a módját, hogyan mesélje el, és ennyi. Ezt vártam tőle, ezt várom el tőle a jövőben is, és ezért tartom az egyik kedvenc rendezőmnek. Megmutatja, hogy a lenézett zsánerekben is lehet nagy szívvel alkotni.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 2 hozzászólás.

  1. tapsi szerint:

    “vajon milyen üzenetet küld a film azzal, hogy csak egy szörny láthat egy fogyatékossággal élő nőt vonzónak?”

    Hmm, de hát KÉT szörny is vonzónak látta… és ezzel, ha úgy nézzük, hozzá vonzódtak a legtöbben a filmben.

    Nekem nagyon tetszett, hogy néhol mennyire katalógus/reklámszerűek voltak a díszletek, másutt meg mennyire musicalesek, az autókereskedésben pl. amikor az eladó felállt arra a forgó izére, már-már vártam, hogy dalra fakad 🙂

  2. Balfake szerint:

    Vízirém, szerelem témában releváns lehet a nemrég készült lengyel The lure (eredeti címét nemtom). Szépen meg van csinálva, nekünk kedves lehet a meghitt posztkomcsi környezet, sőt ebben is énekelgetnek, bár a horror-obszcén-romantikus vonalhoz a musicalkedés nem nagyon illik. Jól néz ki, de a történet tök szabvány sajnos:

    https://www.youtube.com/watch?v=PJB5hctnxQQ

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon