Niccolo Ammaniti olasz író évtizedek óta alkot, több regénye is megjelent magyarul, pl. az Én nem félek vagy az Ahogy Isten parancsolja (mindkét filmből olasz film is készült). Az Anna című, 2015-ös regénye pedig egy poszt-apokaliptikus Földön játszódik.

- Min gondolkodsz?

- A kutyákon. És azon, hogy sohasem élnek tovább tizennégy évnél – csöndbe maradt egy ideig – Mi sem.

Anna megbökte Pietro combját a lábával – Ez igaz…

- Tizennégy év alatt végigélik az egészet. Megszületnek, felnőnek, meghalnak – Anna hallotta, hogy a fiú szipog – nem az számít, hogy meddig élsz, hanem hogy hogyan. Ha jól élsz – ha igazán élsz – akkor egy rövid élet is van olyan jó, mint egy hosszú. Ugye?

AnnaVegyünk egy vírust. Egy vírust, aminek nincs ellenszere, végigsöpör a világon, bekúszik a védőruhák alá is, és kiírt mindenkit, aki idősebb tizennégy évesnél. Az emberiségnek egy csapásra vége. Azazhogy… marad még egy évtizede.

Niccolò Ammaniti regényének szereplői gyerekek. Gyerekek, akiknek elég gyorsan fel kell nőniük ahhoz, hogy túléljenek a civilizáció romjain, és gyerekek, akik talán még tudják: amint igazán fölnőnek, végük.

Anna és Astor szerencsések: anyjuk útravalóval, a Fontos dolgok könyvével látta el őket, és Anna elég nagy volt, hogy gondoskodni tudjon öccséről. Most, négy év múlva, amikor már megritkultak a környék házainak és bevásárlóközpontjainak konzervmaradéka, ott kell hagyniuk a családi házat, el kell felejteniük a túlélésért szőtt mitológiát.

Ammaniti szűken méri a reményt – a testvérpár vándorlása Szicílián át csak keretbe foglalja az emberiség haldoklását, szemünk előtt visszafelé pörög le civilizációnk élete: látjuk a kékre festett harcosokat ugrálni Róma romjain, látjuk a visszatérést a történelem előtti időkbe, ahol már nincs mit és kit háziasítani, és ahol már a beszéd is elveszik.

Így kell kinéznie egy poszt-apokaliptikus regénynek, ha nem akar többet, mint újramesélni a lassan két évszázados sablonokat a kihaló emberiségről, olykor odabólintva az olyan kortársaknak, mint Az út.

De az Anna többet akar. Mesél, nem csak újramesél. Ezért tudjuk elhinni a mesét a vírusról a zoonózisok korában, ezért hisszük, hogy csak a mese segít, és hogy a mese segít. Mert ahogy eltűntek a Felnőttek, úgy költözött vissza a világba a mese, és ahány túlélőcsoport, annyi kis valóságot teremtett. És a füstszörnyek, pingált koponyák, csodacédék, valahol életben maradt Felnőttek és varázsedzőcipők világa elvarázsol – annyira, hogy észre tudjuk venni, milyen szép lehet a vég.

(A könyvet Jonathan Hunt fordította angolra)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon