12070884_152696055084751_436099983_n copyEgy szombati napon tetőzött a kánikula, és a hűvös medencében pancsolva arra gondoltam, hogy kopoltyút növesztek, és a víz alá költözöm. Talán gyanút kellett volna fognom, de azon a héten már-már megzápult az agyunk a hőségtől és a jó ideje tartó médiahisztériától, a világszerte tömegeket megmozgató vízimádástól.

Emlékszem, azon a héten a nap ezer wattos mosollyal hevítette a betonplaccokat, és a panelkülvárosok éjszaka is ontották magukból a meleget, mint a kályhában átforrósított téglák télen. Könnyeztek a klímák az erőlködéstől, és ha a hírekben nem éppen a vízimádókról esett szó, akkor a fővárosi vízosztást vagy az ájuldozó néniket mutogatták.

Csütörtökön este még nem tudtuk, hogy életünk utolsó munkanapján vagyunk túl. Jeges limonádéval a kezünkben, szokásos esti levezetésként a neten szörföltünk; a ventillátor kevergette a meleget.

– Ezt láttad? – kérdezte Balázs, és elindított egy videót.

Egy csapat idióta egy tengerbe nyúló stég oszlopaiba kapaszkodott, és halálos nyugalommal tűrték, hogy a sós hullámok átcsapjanak a fejük felett. A kép remegett, a hullámok moraja elnyomta a spanyol férfiak heccelését és röhögését.

– Fantasztikus – mondtam, és folytattam a karibi tájképek nézegetését, na, nem mintha a pálmafák látványa lehűthetett volna. – Kirakati babák vagy ilyesmi, amúgy megfulladnának.

– Hát ez az! – Beletekert vagy öt percet. A dagálytól egyre emelkedett a vízszint, és már csak a bábuk feje búbja látszott ki két hullám között. Azonban a fejtetők átringatóztak az egyik oszloptól a másikig, aztán megint nem mozdultak.

– Látod? Mintha megkapaszkodnának.

– Ez is csak valami trükk. Nem is jöttek fel a felszínre levegőért.

– Na és ez?

A másik videóban egy amerikai tengerpartot kameráztak. Távoli kép volt, a strand aranyhomokján egy lélek sem mászkált, a hullámzó vízben azonban egymáshoz nagyon szorosan embertömeg ücsörgött, pancsolt, fröcskölt, és mintha eközben valamit néztek volna a kék horizonton. A kamerázó sofőr panaszkodott, hogy lezárták a rakpartokat – voltak katonák is, és mintha kivettem volna valami mobilkordon félét –, és masszív dugók alakultak ki a városban.

– Ott a hotel a háttérben – legyintettem. – Elcseszett vizijóga lesz, vagy valami sejk udvartartása miatt megint lezártak egy fél várost.

– Az a francia Riviérán volt – sóhajtotta Balázs. – És a szaudi király vitte a pereputtyát.

– Hát jó. Vizimozi? – próbálkoztam.

A kollégáim ódákat zengtek a vizimoziról. Gombamód szaporodtak a helyek, akár a lábáztatóval kombinált kávézók és a mini fitnessuszodák.

– Ez most elég szarul fog hangzani, de napok óta csak a vízre bírok gondolni.

– Hőségriadó van – mondtam. – Normális. Nem fogok bedőlni ennek a vízimádás baromságnak.

– Nem… Nem tudom jobban elmagyarázni. Azon gondolkodom, hogy jövő hónapban felújítjuk a fürdőszobát. Kitaláltam, ha lebontok egy falat, akkor éppen elfér egy ülőkád a zuhanytálca helyére. És a héten nem egyszer majdnem a strandon kötöttem ki az iroda helyett.

– Szerintem inkább orvoshoz menj! Most megmondom, hogy nem újítunk fel semmit. Autóra spóroltunk, nem kádra. Vagy csak ugratsz?

Balázs lemondóan a fejét ingatta, és felhajtotta a limonádéja végét.

– Tudom, hogy a vízimádás a kis burokvilágodon kívül esik, de valami tényleg történik.

– Milliók nem tévedhetnek, mi?

– Mindegy. Hozok inkább limonádét. Amúgy sem iszol eleget, legalább a kánikulában odafigyelhetnél egy kicsit.

– Nem akarok lakást felújítani.

– Nyugi. Add a poharadat!

A kezét vakargatta, a lábát már véres kaparásnyomok pettyezték. Folyton szomjas volt, és papírszáraz lett a bőre nap végére. Ami azt illeti, az illatszer osztályokon nem csak a naptejből fogytak ki, hanem a testápoló készletek is megcsappantak. A napsütés kitikkasztott mindenkit.

– Hagyd abba! – szóltam rá.  – Kend be étolajjal, és tényleg menj el orvoshoz. És felejtsd el a kád témát.

Lefogtam volna a kezét, de kitért előlem, mint macska a simogatás elől, és kivitte a konyhába a még félig teli poharamat, hogy megtöltse.

*

Péntek hajnalban felébredtem, mert nyüszítő kutyákról álmodtam. Ömlött be a meleg a kitárt ablakon, a közeli úton teherautók zötyögtek, és zümmögött a ventillátor. Balázs az ablakban állt, a szürke fények kirajzolták széles vállát.

– Baj van? – kérdeztem.

– Mennek a locsolók.

Hallgatóztam, és elcsíptem a locsolófejek köpködését; az ablakunk alatt a hortenzia bokor leveleit verték a vízcseppek, mintha mindig csak takarónyi helyen zuhogna az eső.

– Mária néninek nincs jobb dolga, mint éjjel kipakolni a locsolófejeket – mormogtam. – Nem fekszel inkább vissza?

– Öten körbeülik az egyik locsolófejet.

– Már megint a csövesek fürdenek?

– Nem csövesek.

– Látsz mobilt náluk?

Meg akartam nézni a sok instagram függőt, akik ilyen kreatívan akarják elsütni a vízimádó taget, de épp csak az órára pillantottam, és inkább újra beletemettem az arcomat a párnába.

– Mindjárt kelünk.

– Akkor aludj!

Napokkal később Balázs bevallotta, hogy nem bírt elszakadni a látványtól, és megpróbálta elkapni a vízcseppeket a magasban. Kis híján kivetette magát az ablakon, hogy odaülhessen a többiek mellé.

*

Arra riadtam, hogy valami hideg folyt a fülembe.

A mennyezeten mintha óriás pisifoltok jelentek volna meg. Víz csepegett a foltokból, a padlón a tenyérnyi pocsolyák lassan tóvá egyesültek.

– Már megint beáztunk! – kiáltottam.

Megfordultam az ágyban, hogy felébresszem Balázst, de már ébren volt, éppen akkor húzta be a nyelvét, hogy ne lássam vizet kóstolgatni. Kipattant az ágyból, mielőtt kérdőre vonhattam volna. Kihúztuk az elektromos eszközöket a konnektorokból, és a tavalyi festésből maradt tiszta fóliával letakartuk a bútorokat. Megtöbbszöröződtek a foltok, az előszoba felé terjedt a gigantikus beázás.

– Tedd le ezeket! – mondta Balázs, és kezembe nyomott egy halom tányért. – Addig utánanézek.

Magára kapott valami ruhát, és kirohant a lépcsőházba. Lepakoltam a tányérokat a kritikus helyekre, mintha valami bizarr piknikre készülődnénk. Felmosás közben hívtam a főnököt, hogy épp katasztrófát hárítunk, és ma nem megyek melózni. Mint kiderült, a főnök sem ment dolgozni, mert náluk az utcán tört el egy víznyomócső, és éppen szivattyút kerít a pincéjébe.

Balázs visszajött értem.

– Gyere, ezt látnod kell!

Mária néni lakása előtt már gyülekeztek az emberek, Balázzsal együtt is alig csökkentettük az átlagéletkort. A rendszerváltás előtti fabetétes ajtó alatt szivárgott a víz. A lakásból gyanús puffanások szűrődtek ki, és mintha egy súlyos test csiszatolta volna a csempét. Az érzékenyebb öregasszonyok betakarták a szájukat rettenetükben, a csak-el-ne-csússzon-a-pocsolyán-drága néni meg szenvedélyesen újra és újra feltörölte a folyosót.

– Már szóltunk a mentőknek! – mondta a házmester felesége, mintha kötelessége lett volna tájékoztatni minden újonnan érkezőt. – Marika fulladozik, és nem nyit ajtót. A férjem már hozza a feszítővasat. A rendőrséghez is átkapcsoltak minket, azt mondták, várjuk meg, amíg kiérkeznek, de már az is tíz percbe telt, hogy egyáltalán az operátornak bejelenthettem az esetet. Megáll az ész! Kérdezem, mikorra érnek ki? Erre azt mondja a hölgy, hogy sajnos humánerőforrás problémákkal küzdenek, de remélhetőleg egy órán belül. Teljesen hülyének nézik az embert!

– A héten ez már a negyedik csőtörés a házban – panaszolta nekem az egyik vénasszony. Nem bírta abbahagyni a vakarózást, már kisebesedett a keze. – A háznak meg kell szavaznia egy általános csőellenőrzést! A végén még nem lesz vizünk. Mi lesz velünk akkor ebben a hőségben?

– Ez a vízimádás, komolyan mondom, olyan, mint az influenza – mondta egy rőt parókás nő. A papucsából folyton kilépett a nedves kőre, hogy hűtse magát. – Reggel bemondták a rádióban, hogy Hollandiában gátakat robbantottak.

Na, ez új volt. Akkor először szorult össze a gyomrom. Lehet, mégis van egy paraszthajszálnyi esélye annak, hogy Balázs nem téved, és a vízimádat nem egyszerű hisztéria?

– Én már készülök a végítéletre: betáraztam konzervekkel, meg több karton ásványvízzel. Húsz perces sor volt a pénztárnál a sarki boltban. A tulaj maga jött be, mert az alkalmazottja kilépett, azt mondta torkig van, és élete hátralévő részében a tenger morajára akar ébredni.

Megérkezett a házmester a feszítővassal, és Balázzsal együtt betörtek a lakásba.

Az ajtó kitárult, és újabb adag víz ömlött a folyosóra. Először nem is értettem, amit látok. Mária néni otthonkában vergődött az ujjnyi vízben a padlón. A házmester és Balázs után én is berohantam. Próbáltuk felsegíteni a nénit, de akkora volt, mint egy kisebb cet, és hárman kellettünk hozzá, hogy a hátára fordítsuk.

Mária néni szájából egy hal farka lógott ki; a nő felfelé feszítette a fejét, és az ujját dugdosta a szája sarkába, mintha így akarna helyet csinálni a haltestnek, hogy egybe lenyelhesse, de az ujjai között feszülő áttetsző hártya megnehezítette a dolgát. Szeme vörösen kiguvadt, bőrét véresre kaparta.

A házmester és Balázs lefogta a néni kezét, én is megérintettem, hogy megnyugtassam, de a bőre hideg és nyirkos volt, mint a békaláb.

– Kihúzom a halat! – mondtam.

Megragadtam a hal farkát, és kirántottam a néni szájából, vele jött néhány fog és undorító hányás. Mária néni továbbra is hörögve vette a levegőt, de a hal után kapott. Mindig hálás volt, amikor segítettem felhozni a szatyrait, most meg, ha nem fogják le, utánam veti magát. Szabadulni próbált; Balázs időben hátracsavarta a kezét, de a házmester nem volt ilyen szerencsés, káromkodott, amikor a néni beleharapott.

Hasra szorították Mária nénit, de az, mint valami csapdába esett állat vergődött tovább. Miután egy övvel hátrakötötték a kezét, akkor is rúgkapált, a házmesternek úgy kellett a hátába térdelnie. Torokhangon nyöszörgött, érthető szót nem tudtunk kicsikarni belőle. Elment az esze, vagy megveszett. Az olaszoknál állítólag tömegverekedések alakultak ki a part menti városokban; emberek haltak meg, sőt még kannibalizmusról is pletykáltak.

Csak álltam felettük megrökönyödve, kezemben a halfarokkal. A néni felgyűrődött otthonkája alól térdig érő, ízléstelen, pikkelymintás bőrharisnya kandikált ki. Várjunk… Nem harisnya volt, hanem a néni lábából nőttek a pikkelyek. Néhol még látszódtak a lekapart bőrcafatok.

Mire Balázs elzárta a vizet a lakásban, befutottak a mentők és a rendőrök.

*

– Milyen további különös aktivitást tapasztaltak a környéken?

– Mármint azon kívül, hogy a hetvenéves Mária néni megveszett és nyers halat zabált, meg pikkelyeket növesztett?

– Megértem, hölgyem, a feldúltságát, de kérem válaszoljon a kérdésre!

– Nem feldúlt vagyok, hanem rohadtul nem értem, hogy mi folyik itt. A néni betömte a lefolyókat, sőt még a budit is, és kinyitotta a csapokat, meg leverte a vécétartályt, hogy eláztassa a tetves lakását. Azt gondolom, ez elég különös. Gyakran találkoznak mostanában ilyesmivel? Erről esetleg ön adhatna nekem felvilágosítást.

– Hölgyem… Kérem, válaszoljon a kérdésre!

– Hát jó. Rendben. Igaza van. Elnézést, még nem tértem magamhoz a történtek után. Milyen különös aktivitásra gondol?

– Vízhez, nyilvános csapokhoz, szökőkutakhoz kapcsolódó aktivitásra, amelybe csoportosan vonódnak be a résztvevők. Esetleg látott vízzel töltött társasházi kukákat vagy szigetelt autókat?

– Ha egy órával ezelőtt kérdezi ugyanezt, azt gondolom, szórakozik velem. De ami azt illeti történt valami. Balázs, ide tudnál jönni egy pillanatra?!  Köszönöm. Elmesélnéd mit láttál hajnalban?

– Biztos úr, éjszaka néhány lakó körbeülte a működésben lévő locsolófejeket a ház előtt. Elég bizarr volt.

– Értem. Ezek szerint felismerte a résztvevőket? Meg tudná adni néhányuk nevét?

– Csak egy vagy két embert ismertem fel, azokat is csak látásból ismerem. Egyikük vörös hajú nyugdíjas nő, fekete kutyával a harmadikról. A férje fekvőbeteg, jó ideje nem láttuk már. A másik a macskás nő volt, az első emelet jobbszélső lakásból.

– Köszönöm. Uram, még valami. Mióta sebesedik ki ennyire a bőre?

– Hát, nem is tudom…

– Megtenné, hogy a mentősöknek megmutatja a karját?

– Engem nem harapott meg Mária néni.

– Értem, de ettől függetlenül kérem az együttműködését.

– Oké, megmutatom.

– Köszönöm, uram. Van egy nem hivatalos tanácsom is maguknak. Ha a mentős elengedi a fiatalembert, javaslom, utazzanak el a fővárosból hétvégére. Kerüljék a nyilvános, vizes helyeket és a tömeget.

*

Az ötévadnyi Walking Dead és a Zombiháború alatt többször elgondolkodtam, vajon honnan lehet felismerni, ha az ember egy apokalipszisbe csöppen.

Úgy tűnt, mások felismerték helyettünk is. A mentős végül elengedte Balázst, de a lelkére kötötte, menjen kórházba, ha a tünetek rosszabbodnak.

Dugóban ültünk – péntek délelőtt, külvárosi Tescóba menet, háromszor nyílt szét a sor rendőrautó és mentő előtt –, egy újsággal legyeztem magam a felforrósodott kocsiban, és némán hallgattuk a rádióban a híreket.

Tömegek vándorolnak a Balatonhoz és a Velencei-tóhoz! Csak araszolni lehet az M7-esen. Mi van, emberek, ma senki sem ment dolgozni?

Megkérdeztünk egy orvos specialistát, egy népszerű duguláselhárítással foglalkozó vállalkozót és a vízművek sajtóreferensét, mit gondolnak a vízimádat jelenségéről.

Ma is harmincnyolc fok felett lesz a hőmérséklet, igyanak sok folyadékot, és dél és hat között inkább árnyékban tartózkodjanak.

És akkor a haljelmezes fószer kiugrott a szökőkútból és magával húzta a galambot…

Számos európai állam lezárta a repülőtereit.

Több fővárosi kórház udvarán regisztrációs sátrakat állítottak fel…

A Tescóban alig találtunk parkolóhelyet és bevásárlókocsit.

– Csak ásványvizet és tartós kaját veszünk – mondta Balázs. – Aztán irány a víkendház.

– A húgomék lesznek lent a hétvégén. Horgászni akarnak a halastóban.

– Majd kidumálom, de nem maradunk a fővárosban a hétvégére.

– Most azon gondolkodom, hogy mennyire reagáljuk túl a helyzetet.

– Csak lemegyünk hétvégére a víkendházba, oké? Ennyi.

Előttünk egy férfi rohant az autója felé, a kocsija dugig volt ásványvízzel, olvadozó halrudacskás dobozokkal és egy felfújható medencével. Megtorpant, felbontott egy vizet, és a fejére locsolta a nagyját. Megfogtam Balázs kezét, arra gondoltam, el sem engedem, amíg újra nem ülünk autóba.

– Oké – egyeztem bele –, a hétvégén pihenünk egy kicsit a víkendházban.

A Tescóban a kisebb boltok többsége aznap nem nyitott ki, és vagy húszperces sor kígyózott még a férfi mosdókhoz is.

A nagy áruháztér szinte megtelt, a semleges áruházi zenébe kiáltások keveredtek. A ruhaosztályokon zakkant nők a sorok között próbálgatták a fürdőruhákat, mert hosszú sor vezetett a próbafülkékhez. Tömegverekedés alakult ki a kertosztályon az utolsó felfújhatós matracért. Balázs annyi tekercs damilt dobott a kosárba, hogy egy életre is elég lett volna, horgokat és haltápot is becsempészett, mert jól jöhet még ez.

Egy férfi a halosztályon a kiürült jégágyról jeget lapátolt a sebes lábszárára. Ezüstösen fénylett, mintha halbőrt húzott volna rá. A pontyakváriumban emberek hűsöltek, egy széttépet halon osztoztak éppen. A biztonsági őr levette az egyenruháját, és beszállt melléjük.

Konzerveket, gabonapelyheket, kekszet dobáltunk a kocsiba. Később rájöttem, hogy Balázs csak májkrémet és löncshúst választott. Addigra elhordták az összes szárazkolbászt, elfogytak a citrusfélék, így bepakoltam pár jó-lesz-a-limonádéba avokádót is. Egy kisfiú suttyomban dinnyét evett a rekeszek alatt, rám sziszegett, amikor meglátott.

Az üdítőknél elfogyott az ásványvíz. A raktárból éppen akkor húztak ki egy raklappal. Egy névtáblás, öltönyös alak hasította fel a nejlonfóliát, és osztotta a vizet a marakodó vásárlóhordának. Balázs zsákmányolt egy kartonnal – belekönyökölt egy suhanc gyomrába, de csak megszerezte –, és úgy kellett elrángatnom, hogy ne menjen vissza többért.

– Fúrt kút van a kertben.

– Az autóútra kell víz.

– Elég ez több napra. Hé, ne menj vissza! Húzzunk innen!

Az a helyzet, hogy nem fizettünk. Kihasználtuk, hogy az utolsó három pénztárnál felbomlottak a sorok, mert a várakozási idő miatti elégedetlenkedés elérte a tetőpontját, és az együttműködő pénztárosok kinyitották a zárt kasszák sorompóit. A fülsüketítő sípolástól még a parkoló is visszhangzott.

– Akarsz róla beszélni? – kérdeztem Balázst az autóban, amikor már húsz perce tartottunk a kis falvakon át a hegyek felé, és valamennyire leülepedett bennem a sokk.

– Hajnalban megettek egy kutyát.

– Mi?

– Azok a locsolós bolondok elkaptak egy sétáló kutyát, a gazdáját meg összeverték.

– Miért nem mondtad el a rendőrnek?

– Mert… Majd rájön, ha kikérdezi a szomszédokat.

És mert Balázs is enni akart a kutyából, mint ahogy napokkal később elmondta nekem.

A rádiót hallgattuk – …és akkor a főnök kiharapott egy darabot a kezemből, aztán elnézést kért… –, majd megcsörgettem a húgomat, de nem vette fel. Írtam neki, hogy felmegyünk a víkendházba. Soha nem válaszolt, sosem láttam többé.

Párat kortyoltam az ásványvizes palackból, és továbbadtam Balázsnak az üveget. Alig másfél óra alatt odaértünk, és közben elfogyott a karton víz.

*

– Arra gondoltam, hogy kopoltyút növesztek, és a víz alá költözöm – mondtam.

– Szerintem valahogy átsugároztam a fejedbe ezt a gondolatot – Balázs csukott szemmel könyökölt a medence szélén, limonádés poharat szorongatott, az üvegre kicsapódott a pára. A medencéről csak le kellett húzni a ponyvát, és kihalászni pár falevelet és rovardögöt. Azóta csak bent hűsölt, ki sem tette a lábát, pedig az ujjbegye olyan ráncos volt, mint egy mazsola.

– Nézzük meg holnap a halastavat – mondta. – Van kedved jönni?

– A rendőr pont azt mondta, hogy ne menjünk tavak közelébe.

Beleszagolt a levegőbe, és vágyakozó képet vágott. Én csak halvány iszap és halszagot éreztem, a szél idehordta, de most mintha kevésbé lett volna büdös, mint máskor.

– Szerintem rossz ötlet – mondtam.

– Akkor is látnom kell!

Éjszaka csobbanó hangokra keltem.

Kikászálódtam az ágyból, és az ablakhoz léptem. Balázs az alulról kivilágított medencében úszkált, lebukott, tempózott, fordult, tempózott, fordult, annyiszor, hogy már én is kifulladtam tőle. A térdemet vakargattam, megcsípett talán valami, de nem láttam a sötétben. Aztán megvakartam a kezemet, húzódott a bőröm, mintha megkapott volna a nap, és úgy éreztem, vattaszáraz a nyelvem. A hűtőből vadásztam egy palack vizet, és egy húzásra megittam a felét. Kézfejemmel megtöröltem a számat, aztán inkább megittam az üveg másik felét is. Rossz sejtésem támadt.

Leültem az ágy szélére, és pár percig magam elé meredtem a sötétben. Kiszáradt a torkom, mintha nem az imént ittam volna meg fél liter vizet. Nem felejtem el, hogy az első pillanatokban, a könnyek előtt, még nevettem is rajta: belőlem is vízimádó lett.

*

Balázs másnap sokáig aludt, így egyedül indultam el a halastóhoz, mert attól féltem, ha egyszer bemegy oda, nem fog önszántából kijönni. Egy eldugott ösvényen mentem, amin apám horgászni vitt minket a húgommal gyerekkorunkban. Mostanra benőtte a gaz. Hála az égnek. A tó étel illatát követtem, csukott szemmel is megtaláltam volna a partot. Reggel két pohár vizet ittam, a testem mégis el akarta hitetni velem, hogy szomjazom. A netes fórumok szerint lassul az átváltozás, ha ellenállunk az új ösztöneinknek.

A töltés tetején mezítláb osontam a fák között, apám tanított rá, azt próbálta beadni, hogy a csoszogásunkkal elriasztjuk a halakat, ezért vagy osonunk, vagy irány haza.

Távcsővel végigpásztáztam a tó partját. A horgászboltot és a lángosozókat is kifosztották. Emberek ültek a sekély vízben, csevegtek, fröcskölődtek, mintha csak pancsolni jöttek volna, de a partról hiányoztak a plédek és a hűtőládák. Néhány férfi feszítővassal a kezében őrizte a családját, folyton a tó közepét figyelték.

A mélyebb részeken rajokban úszkáltak emberméretű testek, hol szétrebbentek, összekavarodtak, hol eltűntek a szemem elől. Emberek. Félemberek. Halemberek.

Egy köpésre tőlem, lent a horgászstégen, halott nő hevert. Pikkelyei úgy szórták a fényt, mint egy flitteres estélyi ruha. A melle fölött feltépték a mellkasát, négy-négy mély karmolásnyom éktelenkedett rajta. Aztán rájöttem, hogy kopoltyú az, amit meg vérnek hittem, az a kopoltyú belseje.

Egy kopasz fej kibukkant a vízből, feje búbja májfoltos volt, szeme guvadt és üveges, mint a békáknak. Felismertem őt, előző életében felszolgáló volt a helyi pizzériában. Most neki terítettek: karmos kezével belekapaszkodott a nő lábába, és csócsálni kezdte róla a húst.

Lefotóztam a mobilommal. Miután elég messze kúsztam visszafelé a fák között, és újra mertem lélegezni, megosztottam a képet instagramon. A leírásban jelöltem, hogy #vízimádó, #halembertreggelire, #félekazátváltozástól és #nekünkannyi.

Eldöntöttem, hogy nem jövünk a halastóra.

kép copy

*

Alga zöldíti már a medence vizét, elrejt minket, ha meglapulunk a medence alján. Nádast szeretnénk és békalencsét, de a telepítéshez ki kell mozdulnunk a tóhoz, az pedig túl veszélyes. A gyűrűk az ujjamon egészen megfeketedtek már, helyettük a felkapart bőr alól előbújtak az első ezüstös pikkelyeim. Naphosszat úszkálunk, becserkésszük az inni térő madarakat, aztán kézen fogva ringatózunk, és éjjelente megnyugtat a kopoltyúfedőink keltette hullámzás. Minden nap kényszerítem magamat, hogy elhagyjam a medencét, hátha így lassabban sorvad el a tüdőm. Egyre kevesebbszer szólalunk meg; a jelbeszédet véglegesítjük, de szűkülnek a lehetőségek, mert ujjaink közé vékony hártyát növesztettünk.

Odakint összeomlik a világ. Már megszűnt az áramszolgáltatás.

Egy éjjel a halastóból kiközösített halember csobbant be mellénk. Kimerült a légszomjtól. Balázs elroppantotta a nyelőcsövét, és feltépte a kopoltyúját. A halember húsát jól besóztam, hogy legyen tartalékunk. Balázs kiverte a kezemből a fát, amikor rájött, hogy tüzet akarok gyújtani. Azt mondta fél, már attól is, ha a lángokra kell gondolnia.

Az eset után kifeszítettem a damilokat a telket környező fák közé, és üres konzervdobozokat akasztottam rájuk, hogy kolompoljanak, ha közeledik valaki. A légpuskák és pisztolyok megtöltve állnak készen a medence partján.

Irigyeljük a mázlistákat, akik eljutottak a tengerig, és a sós vízhez alkalmazkodtak az átalakulásuk során. Az ügyesek talán messzire úsznak, egy kis karibi szigetre, de talán csak csontos cápa csalétkek lesznek mind. Ilyenkor eszünkbe juttatom a halemberből falatozó halembereket, vagy Mária néni vergődését az elárasztott előszobájában, és így tartom bennünk a lelket. Lehetne sokkal rosszabb is.

Rettegünk, hogy egy banda áttör a kerítésen, és magáénak akarja a tavunkat. Rettegünk, hogy túlélhetjük-e a telet egyáltalán, vagy hogyan oldjuk meg a vízpótlást, ha aszályos lesz a nyár, de már mindkettőnket vízhez láncol a testünk.

A természet kirostálja az alkalmatlanokat.

A novella és az illusztráció eredetileg az Új Galaxis 24. számában jelent meg.

Kemese Fanni Blog | Facebook

Illusztráció: Létai Márton

Fotó: Jókay Bálint (Instagram: @jokaybalint)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Zigota szerint:

    Jó kis novella, tetszett a stílus. A témában nehéz újat írni, de nem is feltétlenül kell.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon